A Sapkás 11.

Aznap este nem tudott a játékra figyelni. Először is hogy hívja meg a Sapkást hozzájuk? Küldjön levelet? De nem tudja a címét. Vagy hívja föl? De nem tudja a számát. Tehát nem marad más, mint várni hétfőig és beszélni vele a buszon. Másodszor mi legyen a kutyával? A hirdetések közül még egyet sem tett ki, mind a harminc ott lapul a hátizsákjában. Harmadszor pedig… a harmadik sosem jutott eszébe, mert az első kettő is elég gondolkodnivalót adott.

A folyosón becsapódott a liftajtó, apa hazaért.

- Talán ő segít a kutyával, hiszen valaha neki is volt egy, a Dezső, a foltos szemű foxi, akiről már legalább százszor mesélt. A távoli nagyi mindig azt mondja, hogy ha valakitől kérni akarsz valamit, akkor az időzítés a legfontosabb. Ne legyen éhes, mert akkor csak az evésen jár az esze, de ne is legyen tele a hasa, mert akkor meg elalszik, míg beszélek hozzá. Legjobb lenne vacsora közben megkérni rá.

Anya a konyhában épp rántottát sütött, Peti segített megteríteni.

- Jó napod volt? - kérdezte Peti apától, aki meglepetten nézett fel az újságból.

- Hát most, hogy így kérded, egész jó. Vagyis nem, inkább nem. Azt hiszem, olyan semmilyen volt.

Peti nem értette. Milyen az a semmilyen. Egy nap vagy jó, vagy nem jó. Ezt igazán könnyű eldönteni.

- És mondd csak, volt már neked kutyád?

Apa végre letette az újságot.

- Nem meséltem neked a Dezsőről?

Peti kicsit elpirult, ahogy a fejét rázta. Nem szívesen hazudott.

- Dezső volt a legokosabb kutya a környéken. Nagyanyádtól kaptam, mielőtt kigyógyultam a skarlátból. A szomszédban éppen akkor ellett a Rozi, hát megkaptam az alomból a legszebb, legnagyobb kölyköt. Nagyanyád azt mondta, azért foltos a szeme, mert úri kutya és szemüveget hord az olvasáshoz. Kerített egy kék szalagot a padlásról, a nyakába kötötte és a piacos kosarában az ágyamra tette, hogy jobb kedvem legyen. Tudod, fiam, az orvosok már lemondtak rólam, mert kiderült, hogy a skarlát mellé kanyarót is kaptam. Mindig is vékonydongájú, beteges gyerek voltam, a nagyanyád valahogy mégis kiimádkozta az égieknél, hogy vele maradjak. Hát így lett a Dezső. De hogy jön ez ide?

- Nekem is van egy Dezsőm - bökte ki Peti.

- Te idehoztál egy kutyát? A panelba? Elment az eszed?

- Nem itt van, hanem valahol a bolt környékén. Fekete, nagyon szép és szinte mindig éhes.

- Mekkora?

Peti mutatta, hogy a lábszáráig ér.

- Mikor láttad először?

- Körülbelül egy hete.

- Akkor az a Takács Pista bácsié, akit pont egy hete vittek be a kórházba.

- Ki az a Takács Pista bácsi?

- Portás volt a cégnél, de pár éve nyugdíjba vonult. Rendes ember, csak kicsit magányos. Egy fia van csak, az is Kanadába költözött vagy hova.

- Akkor látogassuk meg mi a Pista bácsit és mondjuk el neki, hogy a kutyája várja, úgyhogy siessen a gyógyulással. És kérdezzük meg, hogy segíthetünk-e valamit.

- Azt sem tudom, melyik kórházban van. Különben is, utálok idegenek dolgába beleavatkozni.

- Nem is idegen. Most mondtad, hogy ő a Takács Pista bácsi!

- A kutyájához akkor sincs közünk.

- De mi lesz, ha elütik vagy elviszi a sintér?

- Nem tudunk mi tenni. Ez az élet rendje.

- Ha ilyen a rendje, akkor nekem nem kell, mert ez nem igazi rend, csak egy nagy, rossz semmi! Olyan, amilyen a napod volt!

Peti felugrott és a szobájába vágtatott. Büszke volt rá, hogy csak a szobájában fakadt sírva.