Nyúlbéla

Nyulak a harcmezőn

Hallottatok-e már a Nyúlszívűek országáról? Még nem? Ezen nem csodálkozom. Hiszen alig akad mesélnivaló egy olyan országról, amelynek lakói azt sem tudják, mit jelent valakit jól elagyabugyálni, megruházni vagy éppenséggel felképelni. Képzelhetitek hát, hogy több száz évnyi béke után micsoda felfordulás kerekedett az országban, amikor az átlátszó Üveghegyen túl megjelent egy óriás rémisztően nagy alakja.

- Éppen felénk tart a behemót! Ha átgyalogol az országon, nekünk végünk! - sopánkodtak a nyúlszívűek. A legnagyobb tanácstalanság azonban épp a királyi udvaron ütötte fel a fejét.

- Ajjaj, jajjaj! - sóhajtozott Negyedik Nyúlbéla szakállát tépdesve - Nincs sem ágyúm, sem puskám, de még egy árva csúzlim sem. Tanácsra van szükségem, azonnal hívják ide a királyi főtanácsnokot.

- Miben lehetek szolgálatodra, fenség? - kérdezte a főtanácsnok.

- Az elmúlt száz évben egyszer sem kértem a tanácsodat, most azonban bajban a birodalom és vele együtt én is. Mondd meg hát, mit tegyünk az Üveghegy irányából felénk tartó óriással?

Mély csend ereszkedett a teremre. Most már nem csak a király, de a főtanácsnok is bajban volt. Nem a büntetéstől félt, hiszen országában a legnagyobb vétségért is csak egy fejre barack jár. Sokkal inkább aggódott népéért, a királyért és persze saját magáért.

- Doboltassuk ki az országban, hogy aki legyőzi az óriást, megkapja leányod, Méri kezét és a fele királyságot - bökte ki végül.

- Tőlem akár az egészet megkaphatja. Minek nekem föld, ha úgysem tudom megvédeni. De legyen, ahogy akarod. Én magam fogom kidobolni a kérésem. Ha akad csak egy oroszlánszívű is a sok nyúlszívű között, azt a saját szememmel akarom látni. 

Azzal a király lóra pattant és elvágtatott a legközelebbi faluba. A félelem azonban még Nyúlbélánál is nagyobb úrnak bizonyult. Az egész birodalomban nem akadt senki, aki vállalta volna a megmérettetést, így a király végül egyedül kelt útra. Ment-mendegélt, míg az Üveghegy csúcsához nem ért.

- Miért szomorkodsz olyan nagyon, hogy az orrod a földet veri? - kérdezte egy vándor, aki a másik irányból érkezett

- Nagy az én bánatom, egy pusztító óriástól kell az országom megmentenem.

- Óriás? Hol látsz te itt óriást?

Nyúlbéla hiába tekergette a fejét, az óriás egyszerűen eltűnt a szeme elől.

- Talán leesett a hegyről - suttogta - vagy varázsereje van és láthatatlanná vált.

- Várj, azt hiszem, tudom mi történt - csapott a vándor a homlokára - Maradj itt! Mutatok valamit.

A vándor a hegycsúcs felé sétált, majd óriásként jelent meg a túloldalon. Amikor visszaért a királyhoz, azt mondta neki.

- Az Üveghegy túloldalát a szél és az eső domborúvá csiszolta és most olyan, akár egy hatalmas nagyítólencse. Minden, ami a hegy túloldalán történik, százszor nagyobbnak tűnik. Egész idő rólam hitted azt, hogy óriás vagyok.

A király boldogan feldobta koronáját az égbe.

- Vége a csatának, mielőtt elkezdődött volna! - ujjongott. Miután kiörvendezte magát, visszatértek a királyi udvarba. A vándor, amint meglátta Mérit, heves szerelemre lobbant iránta.

- Nekem adod-e a lányod kezét? - kérdezte Nyúlbélától.

- Ha ő neked adja, áldásom rátok - válaszolta a király.

- Akkor ásó-kapa-nagyharang válasszon el minket egymástól - rebegte Méri. Csaptak aztán heted-hét országra szóló lakodalmat, a kútból is bor folyt, a macskák is szalonnát ettek és ha füled a földre tapasztod, még mindig hallod, hogy táncolnak és mulatnak a nyúlszívűek.