 |
| Felhők között |
Minden akkor kezdődött, amikor egy szombat reggel édesapja kivitte a közeli Nyúl-rétre sárkányt eregetni.
Tavasz volt, Dóri lassan a nagycsoportot is kijárta már a Fehér-dombi Óvodában. A szél hamar elült, így futkosás helyett a fűbe telepedtek és szemüket az égen pihentetve figyelni kezdték a felhőket.
- Nézd, az ott olyan, mint egy kéményseprő seprője! - mondta apja ujjával az égre bökve. - Az pedig egy totyogós csibe - mutatott a másik irányba.
- Tényleg… - Dórinak még a szája is tátva maradt a csodálkozástól - De mihez kezd egy csibe a kefével? Meg akar pucolkodni?!
- Még az is lehet…
- Te Apa! Ezek élnek? - kérdezte Dóri döbbenten.
- Talán igen, talán nem. Ki tudja… - felelt az apja rejtélyesen mosolyogva.
Dórinak ennyi éppen elég volt, hogy tudja: nagy titok birtokába jutott. A felhők ugyanis élnek. Ebben biztos volt. És abban is, hogy mindennél jobban szeretne eljutni közéjük. Attól kezdve minden délután az ablakból figyelte az arra vonuló felhőket. Látott köztük bukfencező bárányokat, sírdogáló királylányt, sőt, egy nyári este még a rettegett rémmel, a viharhozó felhővel is találkozott. Egyetlen cinkosát, apját egy-egy különleges felfedezésnél karjánál fogva az ablakhoz cibálta és magyarázott:
- Nézd, az ott egy rózsa, mellette pedig egy cica tejfölt nyalogat. Látod, ugye? - és apja nevetve bólogatott.
Hamarosan az oviban is feltűnt mindenkinek, hogy Dóri játék helyett egyre többször kémleli az eget.
- Muszáj felmennem közétek - suttogta ilyenkor. Tekintetével szinte keresztülfúrta a csapatnyi hófehér gomolyagot, annyira akarta, hogy az egyik leszánkázzon érte az égi hegyoldalról, beburkolja hófehér dunnájába és huss, elillanjon vele a végtelen kékségbe.
Sokáig nem történt semmi, de Dóri nem adta fel. Ha a nagycsoportban rajzolni kellett, ő felhőket rajzolt, az Anyák Napi ünnepségen felhőt játszott és az összes spórolt pénzét két kis autóra költötte, hogy Bazsi, az óvodástársa elcserélje a felhő jelét az ő kislapátjára.
- Nem - felelte Dóri szűkszavún. Titkáról nem akart beszélni senkinek. Az oviban megpróbálta egyszer, de Ancsa, akit addig a legjobb barátnőjének hitt, kinevette.
- Buta vagy - közölte - A felhők nem élnek. Olyanok, mint a csillagok. Vannak, de nem élnek.
Dóri ezek után jobbnak látta elhallgatni, hogy szerinte nemcsak a felhők, de a csillagok is élnek...
És most az anyukája faggatja.
Dóriban hirtelen fellobbant a vágy, hogy megossza vele titkát.
- Anyu... szerinted a felhők élnek? - nyögte ki végül.
Anyukája meglepődve elmosolyodott.
- Ki mondta neked, hogy élnek? - kérdezte.
- Apu mondta. De amúgy magamtól jöttem rá - vágta rá a kislány büszkén.
- Apu csak viccelt. A mesékben talán élnek a felhők, igen... - gondolkodott el anyuka - de a valóságban nem hiszem... sőt valójában biztos vagyok benne, hogy nem.
- Honnan tudod biztosan? Talán szóltál hozzájuk és nem válaszoltak? - horkant fel Dóri és mérgesen hozzátette - Ti nem tudtok semmit, csak mindent megmondtok. És ha nem úgy van? És ha élnek... és hallották, amit mondtál? És megsértődtek?
Azzal hátat fordított anyjának.
- Kis szívem, ezen csak te sértődsz meg. A felhők nem - mondta anyukája halkan.
Azzal a kislány mellett állva ő is némán figyelni kezdte az eget. Pár percig várt, hátha Dóri megszólal, de lánya hallgatott.
- Ha van kedved beszélgetni, a szobában vasalok - mondta megsimogatva Dóri hosszú, gesztenyebarna haját.
Ahogy behúzta maga után a gyerekszoba ajtaját, Dóri toppantott egyet és tekintetét a végtelen kékségbe fúrva fogadalmat tett:
- Apu igazat mondott, mert a felhők élnek. És be is fogom bizonyítani.
Hogy hogyan, azt még ő maga sem tudta.
Másnap reggel aztán valami nagyon furcsa dolog történt.
Dóri apukája szokatlanul széles mosollyal az arcán tért haza a reggeli bevásárlásból. Dóri éppen pizsamában, kakaóval a kezében ténfergett az előszobában.
- Hoztam neked valamit - közölte csillogó szemekkel és megtömött szatyrait hanyagul maga mellé ejtette - Tudom, mennyire odavagy a felhőkért...
- Mit hoztál? - rohant oda Dóri és vadul turkálni kezdett a zacskókban.
- Ne ott keresd, a zsebembe tettem.
Azzal, akár egy varázsló a cilinderből, előhúzott három papírszeletet.
- Hőlégballon jegyek. A város melletti reptérről eresztik fel ma kora délután és akinek jegye van, legalább egy órára felmehet a felhők közé.
- Dóri, ne állj mezítláb a csupasz kövön! - perdült elő anyukája a konyhából - Legalább egy zoknit húzzál magadra!.
Dórihoz anyja egyetlen szava sem jutott el. A hőlégballon jegyek láttán úgy érezte, eszét veszti örömében. Apja mégsem hazudott, hiszen hőlégballon jegyet vett neki.
Megkergült kecske módjára ugrándozni kezdett a papírosok felé, amiket apja nevetve a magasba tartott.
- Anyu, hallod ezt? Megyünk a felhők közé! Ma délután! Apu, induljunk el most, nézzük meg, kik vannak ott és mit mesélnek!
Anyja és apja felnevettek, aztán mindketten kimentek a konyhába, hogy felhörpintsék reggeli közös kávéjukat. Dóri először utánuk rohant, de amikor látta, hogy valami politikáról beszélgetnek, fogta magát és pizsamában, mezítláb lenyargalt a térre. Úgy érezte, muszáj minden gyereknek elújságolnia, mi történt.
Éppen a történet közepénél járt, amikor apja se szó se beszéd felnyalábolta és mint egy vekni kenyeret, a hóna alatt felvitte a lakásba.
- Se hőlégballon, se felhők, se semmi, ha nem öltözöl fel és fésülködsz meg azonnal. Utána pedig jöhetsz ebédelni - tette hozzá és az ágyra kikészített ruhákra mutatott.
Dóri szófogadón bólintott. Gyorsan felöltözött, rendbe szedte magát, de az ebédből valahogy egy falat sem csúszott le a torkán. Szüntelenül felugrált és a faliórához futott, hogy boldogan nyugtázza: egy perccel megint közelebb jutott a hőlégballonhoz. Anyja zsörtölődött vele, apja kedvesen csitította, de mindhiába. Dóri számára lehetetlennek bizonyult egyhelyben ülve, ölbe tett kézzel várni a csodát.
Ebéd és rendrakás után végül mindhárman felszedelődzködtek és a féktelenül nyargalászó Dórival civódva kocsiba szálltak.
- Drágám, ha lehet, jövő hétvégén valami alacsonyabb programot találj ki - nyögte Dóri anyukája - Tudod, hogy tériszonyom van.
- Jól van, anyu, minden rendben lesz, meglátod - hajolt előre hozzá Dóri és arcát előrenyújtva cuppanós puszit nyomott anyja nyakára.
- Ha hazajöttünk, elpakolok a szobámban is - tette hozzá nagylelkűen, bár valami azt súgta neki, erre egyhamar nem kerül sor...
A reptéren ragyogó napsütés és bámészkodók népes serege fogadta őket.
- Drágám, nekem ez nem fog menni - sóhajtott Dóri anyukája, amint megpillantotta az egyik égben vitorlázó hőlégballont. A bizonytalanul billegő szerkentyű puszta látványától jeges rémület kerítette hatalmába - A büfében megvárlak benneteket, menjetek nyugodtan - közölte, azzal a reptéri hangár felé vette az irányt.
- Várj, veled megyünk mi is. Hozunk üdítőt - szólalt meg Dóri apja.
De Dóri megmakacsolta magát.
- Apa, én nem megyek. Jó leszek, nem kószálok el, de kérlek, hagy maradjak itt - könyörgött.
- Hagyd rá... - legyintett az anyja - Tudod, mennyire várta.
- Na jó - adta be a derekát az apja is.
- Állj be abba a sorba - mutatott az egyik füvön parkoló hőlégballon irányába - És várj meg ott. Öt perc múlva jövök.
Azzal a jegyeket Dóri kezébe nyomva ő is elindult a büfé irányába.
Dóri egyedül maradt, de nem bánta. Bátor léptekkel indult a gyepen tanyázó ballon felé és kis termetének köszönhetően észrevétlenül a bámészkodók elé furakodott.
- Kislány, hol hagytad a szüleid? - lépett elő a jegyszedő.
- Anyukámnak uszonya nő a magasban, ezért elment a büfébe az apukámmal, aki üdítőt vesz. Én pedig szeretnék felmenni. Itt a jegyem - közölte harciasan és fél lábon billegve próbált az egyik kosár belsejébe kászálódni.
- Nem engedhetlek fel egyedül - förmedt rá a jegyszedő és karjánál fogva visszarángatta a kislányt.
- Nem egyedül megy, én vagyok az apja - hallatszott a sorból és lihegve, zilált hajjal végre feltűnt az apja.
- Máskor talán érkezzen időben... - fanyalgott a jegyszedő, de miután elvette a jegyeket, hagyta, hogy Dóri és apja átlendüljenek a hőlégballon kosarába és feleresztette őket.
- Dóri, ülj le végre a fenekedre! - csattant fel az apja, valahányszor a kislány a kosár széléhez közelített. Dóri szó nélkül visszasomfordált, de ahogy apja másfelé nézett, újra felállt.
- Ha továbbra sem férsz a bőrödbe, én foglak és kihajítalak a kosárból.
Dóri megszeppent.
- Apa, ne hajíts ki - hüppögte - Vagy ha mégis, kérlek, szólj egy felhőnek, hogy kapjon el.
Apja elgondolkodva nézett a lányára. Megköszörülte a torkát, aztán nehézkesen, kissé rekedt hangon megszólalt.
- Erről már akartam veled beszélni. Anyád aggódik miattad és az oviban is szóltak, hogy egész nap az ablak előtt ülsz és az eget lesed. Dóri, mi van veled? Ugye nem gondoltad komolyan, hogy a felhők élnek?
Dóri érezte, hogy gombóc hízik a torkában és a könnyek veszélyes gyorsasággal gyülekeznek a szemében.
- Dehát te mondtad, hogy élnek... - nyögte ki könnyeivel viaskodva.
- Én? Mikor? - látszott, hiába erőlteti az emlékezetét, nem emlékszik rá.
- Apa! A Nyúl-réten, amikor sárkányt eregettünk - Dóri már zogokott.
Apja a fejére csapott.
- Te jó ég, kislányom! Csak bolondoztam... Azt hittem, tudod. Bocsáss meg, nem akartalak félrevezetni
Apja bűnbánóan és kissé értetlenül pislogott, Dóri pedig válasz helyett hátat fordított neki és néma galambként gubbasztott tovább.
Magában azonban megismételte előző esti fogadalmát.
- Nem érdekel, mit mond apu, vagy anyu vagy Ancsa, mert a felhők akkor is élnek és be fogom nekik bizonyítani. Most vagy soha.
Szemét a mellettük elsuhanó fellegre szegezte és könyörögni kezdett.
- Kedves Felhő - kezdte - kérlek szépen, segíts! Mutassuk meg Apunak, hogy tényleg élsz!
A felhő mintha közelebb sodródott volna a hőlégballonhoz.
- Kedves Szél - folyatta Dóri - kérlek szépen, segíts a felhőnek idejutni! Hagy lássa Apu, hogy nem vagyok buta! – esdekelt az arcát megsimító szellőnek.
A szél felzúdult, a hőlégballon megbillent.
Apja meghallotta lánya utolsó szavait és felállt, hogy elinduljon felé, de a hirtelen feltámadó széltől visszazuttyant a padra. Dóri látta, hogy apja mondani próbál valamit, de nem foglalkozott vele. Inkább a Nap felé fordult.
- Kedves Napocska - integetett az óriási, sárga korong felé - te mindent látsz. Kérlek, mond meg nekik, hogy készen állok az útra kész – könyörgött reménykedve.
A Nap mintha hevesebben tűzött volna, a Szél süvített, a Felhő immár karnyújtásnyira járt... amikor Dórinak csodálatos, bizsergető érzése támadt. Valami tejszerű fehérség röppent a kosárba, felkapta és a magasba emelte.
Apjának elállt a lélegzete a meglepetéstől. Egy ideig bénultan meredt Dórira, aztán magából kikelve ordítani kezdett.
- Azonnal tedd le! Úristen! A gyerekem! Egy felhőn!
Vadul hadonászott feléjük, de mindhiába.
- Ne tessék félni, nem lesz semmi baja, vigyázok rá - kiabált vissza a felhő és Dóri vígan integetett apjának a magasból.
- Látod apa, mondtam, hogy élnek! - kacagott - Ne aggódj, picit játsszunk, aztán visszajövök - nyugtatta apját, azzal a fehér gomolyag hátán csücsülve elvitorlázott a tágasan nyújtózó ég felé.
Dóri apukája először tébolyult hadonászásba kezdett, aztán összefüggéstelen szavakat ordított, végül félhangosan dadogva a kosár sarkába roskadt.
- Nem esett ki... elment... egy felhőn. Láttam... vagy elment az eszem. De láttam! Senki sem fog hinni neked. Az anyja a legkevésbé. Lehet, hogy képzelődtem? És mit mondok Katinak? Hogy a lányát elvitte egy felhő? Ez téboly.
- Dóri! Kislányom! Gyere vissza!!! - ugrott fel megint - Most már hiszek neked!
De Dóri ebből már mit sem hallott. Távolodó alakja lassan kivehetetlen ponttá zsugorodott az égen.
- Ki vagy te? - kérdezte Dóri maga alá pillantva, mikor eltávolodtak a hőlégballontól.
A felhő illedelmesen bemutatkozott:
- Fanni vagyok - felelte - a Bárányfelhők nemzetségéből. Hívtál, ezért jöttem.
- Dóri vagyok - válaszolt Dóri - Örvendezek - tette hozzá, ahogy a nagyoktól hallotta.
Fanni felhőteste finom, meleg és illatos volt, és olyan puha, akár egy nagy kosár tejszínhab. Dóri széles mosollyal trónolt a tetején és ahogy haladtak, örömmel nézte, mint lesz egyre kisebb a reptér és a hőlégballon. Megsimogatta a felhőt, mire Fanni felkacagott.
- Ez pont a hónomalja. Ott nagyon csiklandós vagyok.
- És ha ugrálok? Az is csiklandós? - kérdezte Dóri.
- Az is, de ha nagyon akarsz, ugrálj. Csak kérlek, a gyomromra vigyázz! - felelte Fanni kuncogva, és testének egy közepesen nagy gomolyagára mutatott.
A kislány gondolkodás nélkül belehempergőzött Fanni tejfehér felhő-bundájába és örömében úgy sikongott, ugrált és bolondozott, hogy felhőlány könnyei potyogtak a nevetéstől.
- Na tessék! Most miattad esik az eső ezen a szép nyári délutánon! - korholta kedvesen Dórit, mire a kislány még nagyobb ugrálásba kezdett.
- Jaj, de csiklandós! Jaj, nem bí…rom…abba…hagyni…a nevetést! - lihegett kimerülten, mikor Dóri végre az ölébe rogyott.
- Jesszus! - kiáltotta a következő pillanatban, ahogy anyukájától hallotta - Ez meg ki?
A nagy viháncolás miatt csak most vette észre, hogy időközben egy jól megtermett viharfelhő tanyázott le mellettük.
- Ez aztán a kedves fogadtatás! - mennydörögte a felhő, ólomszín pamacs-szemöldökeit vészjóslón felhúzva - Én vagyok az idősebb! Én kérdezhetném, hogy mit keres egy embergyerek a felhők között.
- Ő a barátom, Dóri. Most érkezett. Egyáltalán nem szemtelen, csak szokatlan még neki idefönn - mondta Fanni békítőn.
- Azt javaslom, vagy menjen vissza ahonnan jött, vagy sürgősen tanuljon egy kis jómodort - dörögte a felhő és termetéhez képest meglepő gyorsasággal elvitorlázott.
- Ő Valér, egy Viharfelhő. Légy vele nagyon kedves és akkor nem lesz semmi baj. Most menjünk, bemutatlak a családomnak - azzal Fanni jobbra kanyarodott, és egy nagy, házalakú felhő felé vette az irányt. A ház előtt fehér lovak álltak és egy hintó, mind-mind felhőből gyúrva.
- Anyukám éppen boltba megy, hoz páracukrot és gomolyag-túrót, hogy süssön belőle villámpitét.
- Szia! Végre megjöttél! Vagyis jöttetek... - köszönt egy felhő létére meglepően karcsú és elegáns hölgy, aki éppen készült a lovak közé csapni - Bégeti Franciska vagyok, a Bárányfelhők nemzetségéből. Fanni anyukája - mutatkozott be - Benned kit tisztelhetek?
- Dóri vagyok. A Földről. - felelte Dóri zavartan, mert szégyellte bevallani, hogy nem tartozik egyetlen nemzetséghez sem. Bégeti Franciska felkacagott.
- Hogy ezek az embergyerekek milyen mókásak! - mondta, azzal integetve elindította lovait a Menny Bolt felé.
Ebben a pillanatban jókora vödörnyi víz hullott Dóri fejére, bőrig áztatva a rémült kislányt.
- Jesszus! - kiáltott fel megint, de hiába meresztgette a szemeit felfelé, nem tudta meglesni, honnan kapta a nyakába a temérdek vizet.
- Nyugi. Ez csak a bátyám - magyarázta Fanni - Most gyakorolja az eső-technikát. Amíg nem tanulja meg tökéletesen, nem mehet a nagyokkal „bevetésre”.
- Bevetésre? - kérdezte Dóri elkerekedő szemmel.
- Úgy értem, záporba-zivatarba. Bár mi Bégetiek híresek vagyunk szelídségünkről, az öcsémnek minden álma egy valódi, dörgős-villámlós és tengernyi vízzel járó esőzés. Ezért gyakorol ennyit, rendszerint a teraszon.
Dóri fájdalmas arccal tapogatta ázott ruháit és fogai összekoccantak a hidegtől, ahogy a Szellő elsuhant mellette.
- Várj, segítek! - mondta Fanni és két pamacsszerű ujját a szájába kapva akkorát füttyentett, hogy Dóri majd belesüketült. Nem telt belé sok idő és Dóri kellemes, forró fuvallatot érzett a hátán és a vállán, amint a Trópusi Szelecske végigsimította ázó-fázó testét.
- Nagyon finom! - mondta ragyogó arccal. - Varázsló vagy! Megtanítasz engem is?
És Fanni már aznap megtanította szelet hívni, amiért cserébe Dóri nekiadta kedvenc piros masniját. Barátnője felleg-frufruját félresöpörve a pamacsok közé biggyesztette, és azon nyomban legkedvesebb égi barátnőjévé fogadta.
A mentők fülsüketítő szirénázással fordultak a reptérre. A hőlégballont leeresztették és körötte tíz méteres körzetben lezárták a területet, a kordon előtt gyülekező kíváncsiskodókat pedig rendőrök próbálták elhessegetni.
- Állítólag leesett egy kislány, az apja pedig sokkos állapotba került. Szerencsétlen hetet-havat összehord valami felhőről meg szélről... - magyarázta nagy hangon egy sárga kalapos asszonyság a mellette álló férfinak.
- Tragédia - tette hozzá csillogó szemmel és további izgalmas részletek reményében igyekezett közelebb furakodni a kordonhoz.
- De hol a gyerek? - faggatta a férfi a kalapos hölgyet, hiszen a mentő sérült kislány helyett mindössze egy zokogó asszonnyal és egy kábult férfival távozott.
- Semmit sem értek... - dünnyögte az asszony csalódottan, de nem sokáig morfondírozhatott. A Szélnek ugyanis nem tetszett a rosszmájú pletykálkodás, ezért nagy levegőt vett és teljes erőből belekapaszkodott a hölgy széles karimájú, sárga kalapjába.
- A kalapom! Segítsen! Fogják meg! - futkosott az asszony körbe-körbe, de mielőtt sikerült volna megkaparintania, a Szél cselesen a vizes árokba fújta...
A felhők között futótűzként terjedt a hír, hogy embergyerek költözött közéjük. Bégetiék büszkén újságolták szomszédaiknak, szomszédaik pedig az ő szomszédaiknak, hogy valódi földi kislány vendégeskedik náluk. Dórira mindenki kíváncsi volt, de Fanni anyukája ragaszkodott hozzá, hogy a kislány aznap délután velük maradjon. A villámpitét gondosan felszelte, habot fújt rá, tányérra tette és még Fannit is kitessékelte a kislány felhőből gyúrt szobájából.
- Dóri, hoztam neked valamit. Biztosan éhes vagy.
A pitét a kislány ölébe tette és míg ő falatozott, beszélni kezdett.
- Nagyon örülünk, hogy itt vagy...
Dóri teli szájjal felpillantott.
- De? - kérdezte.
- De azonnal értesítenünk kell a szüleidet.
Dóri gyorsan lenyelte a kissé vízízű falatot.
- Apukám látta, amikor Fanni elvitt - hadarta - Tudja, hogy jól vagyok és most már azt is, hogy a felhők tényleg élnek.
Franciska elmosolyodott, de a szeme szigorú maradt.
- Ez nem elég. Megkérem a szelet, hogy fújjon fel papírt és ceruzát... és amint látom, valami emberi eledelre is szükség lesz.
Dóri szemlesütve bólintott és megkönnyebbülten tolta félre a tényért.
- Üzenned kell nekik.
Dóri tudta, hogy Fanni anyukájának igaza van. Magának sem merte bevallani, de kicsit máris hiányoztak a szülei. Nem akarta, hogy sírni lássák, ezért fejét oldalra fordította. Franciska átölelte és ringatni kezdte.
- Szegénykém - tűnődött magában - máris hiányzik neki a Föld. Mi lesz, ha azt is megtudja, hogy aki a lenti világból Felhőországba költözik, soha többé nem mehet vissza oda, ahonnan jött...
Érezte, még nem jött el a megfelelő pillanat, hogy mindezt elmondja. Megvárta, amíg a Szél felfúj egy szendvicset, meg papírt, ceruzát, aztán magára hagyta a kislányt.
Dóri nagy üggyel-bajjal a lap közepére véste az egyetlen szót, amit már le tudott írni: "Anya".
Mellé színes hőlégballont rajzolt, benne egy hadonászó alakkal és magát egy felhő hátán. Remélte, ennyi elég lesz a szüleinek, hogy megértsék, jól van, a felhők tényleg élnek és ő hamarosan hazatér.
Bár Dóri anyukája a hír hallatán elájult a reptéren, édesapja pedig még órákig képtelen volt összefüggően és értelmesem beszélni, másnap reggelre mindkettőjüket hazaengedték a kórházból.
- Kati, ülj le, muszáj elmondanom valamit - szólalt meg végre Dóri apukája, amint a bejárati ajtót behúzva kettesben maradt feleségével. Kati nem válaszolt, csak üveges tekintettel engedelmesen a kanapé szélére ereszkedett
- Kicsit talán hihetetlennek fog hangozni, amit mondani fogok... - kezdett bele a férfi óvatosan lehalkítva a hangját - de arra kérlek, hallgass meg.
Kati szemeiben hirtelen fény csillant. Meglepő erővel ragadta meg férje kezét és könyörögve nézett rá.
- Mit tudsz? Megtalálták? Él?
- Nyugalom... - csitította a másik - Mindent elmesélek... és remélem, nem hiszed azt, hogy megőrültem - folytatta Dóri apja.
Az asszony türelmetlenül bólintott és észre sem vette, milyen erővel szorítja férje kezét. Bármit megígért volna, hogy megtudja végre, hol a lánya.
- Dóri nem esett ki a kosárból, hanem elvitte egy felhő - nyögte ki végül a férje - Tudom, hihetetlen, de ez történt. Felkapta egy felhő és elment vele.
Felesége elsápadt.
- Te megőrültél... - suttogta és a fal felé fordult - Nem bírod elfogadni, hogy a gyerek kiesett a hőlégballonból, ezért képzelődsz felhőkről.
- Nem érted, amit mondok? - rivallt rá mérgesen a férje - A lányod él, csak elvitte egy felhő. Nem őrültem meg, a fenébe is! Mit gondolsz, miért nem találják a rendőrök...
A mondatot hangos üvegcsörömpölés szakította félbe. A Szél vágta be az ablakot és egy fehér lapot sodort a szőnyegre, pontosan a kanapé elé.
Dóri anyukája felkapta, szétnyitotta és...
- Atyaúristen... - suttogta. A papírlapból először a férjére, a férjéről pedig a papírlapra nézett döbbenten.
- Dóri rajzolta. Megismerem.
A férje odarohant, kitépte a kezéből és diadalmasan felkiáltott.
- Nem őrültem meg! Dóri él... és ahogy látom, azt üzeni, hogy jól van, a felhők tényleg élnek és hamarosan hazatér.
Dóri másik legjobb barátja a Szél lett. Miközben Fannival a játszótéren felhőfára mászott, bújócskázott és ugróiskolázott, addig a Szél a városban élelmet és ruhát keresett neki. Az égből aztán jót mulattak az embereken, akik fejüket vakargatva vették tudomásul, hogy konyhájukból egy-egy töltött csirkecombot, kenyeret, tortát vagy éppenséggel zoknit, pólót és kisasszoknyát kap fel és tüntet el a Szél.
Sőt, miután késő délután Dóri az ő hátán járta be az eget, a Szél úgy döntött, Felhőfalva legügyesebb cipészével készíttet Dórinak egy pár fellegjáró csizmácskát. Bár a csizmákban csak sétálni tudott, legalább megtartották a levegőben és nem kellett minden percben Szélért vagy Fanniért fütyülnie.
Amikor pedig kiderült, hogy a Felhők nem ágyban, hanem lebegve alszanak, Fanni papája, idősebb Bégeti Ferdinánd felhőmatracot gyúrt neki, anyukája Franciska pedig pihe-puha légpaplant és párnákat varrt hozzá.
Dóri hálából mindent megtett, hogy hasznossá tegye magát: már másnap reggel a Kékellő-legelő nevű óvodában vigyázott a kis felhőkre, délután pedig meglátogatta Fannit az iskolában, ahol az alhó és felhő osztályosok együtt tanultak. Dóri az Esőtan és a Dörgésóra közepén érkezett, amit Fanniék osztályfőnöke, Ernyő bácsi tartott. A feladat éppen az volt, hogy a felhők az iskola udvarán teljes erejükből egymásnak szaladjanak és dühös villámokat szórva dörögni és zuhogni kezdjenek. Dóri a kerítés mellől figyelte a produkciót, és bár jól mulatott, szörnyen sajnálta, hogy ő maga nem gyakorolhat velük. Ernyő bácsi ezt kerek-perec megtiltotta és érces hangján többször elmennydörögte.
- Az Esőtan és Dörgésóra nem való a földieknek! A villám megráz, a dörgéstől pedig megsüketülsz! Ezt akarod?
Dóri nem akarta, mégis elszontyolodott, hogy nem játszhat és tanulhat kedvére a többiekkel.
Olyan fancsali képpel bámulta a pályán hancúrozó kisfelhőket, hogy Ernyő bácsinak megesett rajta a szíve.
- Dóri... - kezdett bele és Dóri lemondón folytatta.
- Tudom, megráz és megsüketülök.
Ernyő bácsi elnevette magát.
- Nem ezt akartam mondani.
Dóri szeme felcsillant.
- Beállhatok én is? - kérdezte ragyogó arccal.
- Azt már nem. Az Esőtan és Dörgésóra nem való...
- A Földieknek! - fejezte be Dóri a mondatot.
- Mást akartam kérdezni - folytatta Ernyő bácsi komoly tekintettel. - Holnap indulunk osztálykirándulásra Afrikába partjai fölé. Azt szeretném kérdezni, hogy eljössz-e velünk.
- Hát persze! - kurjantotta Dóri örömmel - Nagyon is! Imádok osztálykirándulni! És Afrika nagyon jó lesz, mert nagyon messze van! Mikor indulunk? És kik jönnek? És Ernyő bácsi... hol van az Afrika? - hadarta egyszuszra boldogan a kislány. Ernyő bácsi nem válaszolt rögtön, csak szórakozottan simogatta pamacsszakállát.
- Nagyon-nagyon messze. Egyszer jártam csak ott, bohó bari felhőkoromban... Egyedül, égkép nélkül nem találnék vissza, de nem is kell, mert a Szél nyomában utazunk majd.
- Széééél! - kiáltotta Dóri rögvest és füttyentett egyet. Hűséges barátja pillanatok alatt ott termett.
- Máris éhes vagy? Még nem fújtam fel a vacsora tejbegrízt... - kezdte meglepődve, mire a kislány türelmetlenül legyintett.
- Nem ezért hívtalak. Azt szeretném kérdezni, hogy hol van Afrika?
- Hogy hol? Hát a Nap birodalma előtt három lépéssel - vágta rá a Szél.
- A Nap Birodalma előtt előtt? És mi van a Nap Birodalmában? - kérdezte Dóri.
- Ez ne érdekeljen... - mondta a Szél szigorúan - Élő ember még nem járt ott, vagy ha járt is, bizony vissza nem tért.
Dóri szót fogadott és nem kérdezett többet. És mivel éppen kicsöngettek, udvariasan, de annál gyorsabban elköszönt Széltől és Ernyő bácsitól. Fannihoz szaladt, karon fogta és már húzta is magával, hogy hazafelé töviről-hegyire elmeséljen neki mindent, amit Afrikáról és az osztálykirándulásról hallott.
Dóri szülei közben a konyha asztalnál, nyitott ablak mellett - hátha Dóri újra üzen - kupaktanácsot tartottak.
- Fel kell mennünk hozzá - kezdte az anyja ellentmondást nem tűrő hangon. - Holnap helikoptert bérelünk és megkeressük Dórit.
Dóri apja a fejét vakarta.
- De honnan tudjuk, merre induljunk? - kérdezte tanácstalanul.
- Nem tudjuk - folytatta a felesége zavartalanul - fogalmunk sincs. Egyszerűen elindulunk és addig nem jövünk le, amíg meg nem találjuk.
Azzal csípőre tett kézzel felállt, kinyitotta a hűtő ajtaját és egy táskába pakolni kezdett.
- Te meg mit csinálsz? - kérdezte a férje elképedve.
- Csomagolok. És te is jobban tennéd, ha nekilátnál. Hajnalban... sőt talán már előbb útra kelünk. Minden élelemre és meleg ruhára szükségünk lesz, mert nem tudhatjuk, mikor térünk újra haza - magyarázta a tőle telhető legnagyobb türelemmel, azonban ellentmondást nem tűrő hangon.
- És mégis honnan szerzünk helikoptert hétfő reggel? - kérdezte a férje rosszat sejtve.
- Hát igen... - kiabált ki Dóri anyukája immár a kamra mélyéből - Ezt neked kell kitalálnod. De biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. Én addig neked is összecsomagolok - tette hozzá nagylelkűen.
Dóri apukája már tátotta a száját, hogy felesége pimasz megjegyzésére valami még nagyobb pimaszsággal válaszoljon, de végül meggondolta magát... Ugyanis hiába törte a fejét, jobb ötlete neki sem akadt.
- Ráadásul - dünnyögte magában - inkább vadászok helikopterre, minthogy szalámis szendvicseket gyártsak.
A kanapé szélére ereszkedve felütötte a telefonkönyvet, kikereste az egyik közeli magán-reptér számát és feltárcsázta.
- Halló! Kenderesi Péter vagyok. Sürgősen szükségem van a segítségére. Helikoptert szeretnék bérelni mára - harsogta a telefonkagylóba.
- Mára? Miért nem egyből tegnapra? És engedélye van? Nincs? Na tudja, kivel szórakozzon! - hangzott a vonal végén, aztán lecsapták a kagylót.
Miután második, sőt harmadik próbálkozása is hasonló "sikerrel" járt, Dóri apukája dühösen fújt egyet és kirohant feleségéhez a kamrába.
- Drágám - szűrte a szavakat a foga között - eddig háromból három úriember vágta rám a telefont. Ma délutánra biztosan nem találunk helikoptert. Vagy te folytatod a telefonálgatást vagy várunk holnapig.
A felesége szavak helyett vad zacskócsörgéssel adta tudtára a választ.
- Tudom, meg kell találnunk - adta meg magát Dóri apja - Teszek egy utolsó próbát... felhívom azt a repteret, ahonnan a hőlégballont eresztették fel tegnap délután. Ha helikopter nincs, jó lesz az is.
Így történt, hogy Dóri szülei helikopter helyett végül hőlégballont béreltek. A közeli reptér portása két ásítás között, unott hangon közölte, hogy másnap reggelre már van előjegyzés, de ha találnak olyat, aki ért hozzá ás tudja vezetni, ma este elvihetik a szerkezetet.
Vad örömujjongásukra egyenletesen búgó hang érkezett válaszként. A portás lerakta.
- Péter, fantasztikus vagy, hogy elintézted! - ugrott Dóri anyukája férje nyakába, aki szerényen lesütötte a szemét.
- Ugyan, szívem, semmiség volt...
A felesége cuppanós csókot nyomott a férje szájára.
- Te vagy a hősöm - bújt hozzá - aki először megszerzi a hőlégballont, aztán megtanulja, hogy hogyan kell vezetni...
Péter felköhögött, mint aki félrenyelt.
- Hogy mit tanulok meg?! - kérdezte kerekre nyílt szemekkel.
- Te fogod vezetni a hőlégballont - csicseregte Kati.
- Az Isten szerelmére, megőrültél? Életemben nem vezettem autón kívül semmit. Nem értek a hőlégballonokhoz, soha nem vezettem egyet sem és őszintén szólva, nem most akarom elkezdeni.
- Akkor ki vezesse? Én? - kérdezte Kati döbbenten.
- Nem, megkérünk valakit.
- És mit mondunk majd annak a valakinek? Hogy a lányunk egy csapat felhő fogságába esett!? Jó esetben kinevet, rossz esetben mentőt hív hozzánk és lőttek a tervnek. Nem, Péter, neked kell vezetned vagy ...
Egyszerre csaptak a fejükre.
- Kázmér bácsi!
Másnap hajnalban a felhő-csapat Ernyő bácsi vezényletével felszedelőzködött, telerakták batyujukat vízzel és elemózsiával, Dórinak a Szél fújt uzsonnát, és rövid búcsúzkodást követően elindultak Afrika partjai felé. Hosszú órákon át vándoroltak, miközben Ernyő bácsi arról mesélt, hogy valaha a felhők is lemehettek a Földre, megérinthették a zöld fákat, barátkozhattak az állatokkal, és amikor kiszáradt a vetés, vagy hervadoztak a virágok, esővel segítettek az embereknek. Egyszer aztán a Nap, megirigyelve a felhők és az emberek barátságát, úgy döntött, leszáll a Földre.
- Ő is kergetőzni akart az őzikékkel, de az őzikék rettegve tértek ki az izzó tűzkorong útjából. - magyarázta Ernyő bácsi - Ő is meg akarta érinteni a fák zöld lombkoronáját, de a fák levelei és ágai parázsként hamvadtak el lángoló sugaraitól.
- Majd az emberek! Ők szeretni fognak! - gondolta a Nap, de bármerre járt, csak tűzvész, pusztulás és kibírhatatlan hőség járt nyomában. Az emberek az utcákra gyűltek és zokogva könyörögtek neki, hogy térjen vissza az Égbe és a Nap is látta, hogy a Földön mindenki reszket tőle.
- Azt akartam, hogy úgy szeressetek, mint a felhőket, de látom, sosem fog sikerülni. Úgy döntöttem tehát, visszatérek magányos otthonomba. De csak egy feltétellel... - mondta.
- Bármit kérsz is, teljesítjük- felelték az emberek.
- Ha én nem mehetek többé a Földre, az Égből se mehessen senki a Földre. A felhők, a szivárvány, a csillagok és a Hold mind-mind maradjanak velem és többé ne játszhassanak a fák lombjai között, ne kergetőzhessenek az őzikékkel és csak az égből küldhessenek esőt az embereknek. Ha én magányos kell maradjak, akkor legyenek ők is magányosak. Ha az égiek közül valaki mégis a Földre merészkedne vagy viszont, úgy büntetése az legyen, hogy soha többé nem térhet vissza otthonába - parancsolta a Nap.
Az emberek és a felhők fájdalmas pillantást váltottak, de végül mindnyájan elfogadták a Nap egyességét.
És így is lett. Attól kezdve a felhők bánatukban negyven napon és negyven éjjelen át csak sírtak és sírtak, könnyeikkel új életet fakasztva a Nap tüzétől kiégett pusztákban és felperzselt sivatagokban.
- És a köd? Ő miért mehet le a Földre? - kérdezte Dóri.
Ernyő bácsi szeme összeszűkült a gyűlölettől, amint Dóri kiejtette a Köd nevét.
- A Köd valaha ugyanolyan felhő volt, mint Fanni vagy én. Sőt, ő volt az egyik legokosabb felhő - és egyúttal az egyik leggonoszabb is - az égbolton. Addig ármánykodott és hízelkedett a Napnak, míg el nem érte, hogy egyedül ő lemehessen a Földre. A Nap cserébe azt kérte, hogy amíg világ a világ, a Köd figyelje, hogy a felhők, a szivárvány és a csillagok valóban betartják-e ígéretüket.
- Ha csak egyetlen felhőt észreveszel is a Földön - parancsolta neki a Nap - soha többé ne engedd vissza az Égbe.
A Köd természetesen mindenbe beleegyezett.
Ernyő bácsi szavaira a legkisebb felhők elpityeredtek, az idősebbek pedig néma szomorúsággal bandukoltak tovább, közülük a legtöbben ugyanis már szüleiktől ismerték a történetet.
Dóri szótlanul bandukolva gondolkodott Ernyő bácsi szavain és hirtelen mindennél jobban vágyott vissza a Földre, a családjára, szüleire, valódi otthonára. Dühösen kitörölt egy könnycseppet a szeméből, és amikor legközelebb megpihentek uzsonnázni, félrevonult és magához hívta Fannit.
- Itt vagyok, ragyogok. Mit játsszunk? - fuvolázta Fanni vidáman. Dóri szomorú arcocskája láttán azonban menten elkomorult.
- Láttál te már közelről muskátlit? - kérdezte Dóri szomorúan. Fanni megrázta a fejét.
- És kis kölyökkutyust, selymesbundásat, barnát, feketét vagy zsemleszínűt?
- Hogyan láthattam volna? Az égben élek, nem a Földön - közölte türelmetlenül Fanni.
- És nem szeretnél?
- Miért szeretnék? Felhő vagyok, nem ember. Hiszen tudod - és Fanni fejét ingatva nézte barátnőjét. Dóri nem szólt semmit, csak felhőcsizmácskáin egyensúlyozva a hátizsákjához szaladt. Fanni szipogást hallott, orrfújást, aztán Dóri vörös szemekkel visszatért hozzá.
- Hiányzik a Föld? - kérdezte Fanni. Dóri szótlanul bólintott. Második napja lakott az égben. Ideje volt végre hazatérnie, és most már azt is tudta, hogy ez segítség nélkül nem fog menni...
Kázmér bácsit, Kati nagybátyját a család élő legendájaként tartották számon. Fiatalon harcolt a háborúban, aztán hadifogságba esett, ahonnan egy vándorcirkusz segítségével megszökött. Hálája jeléül pár évre a cirkuszhoz szegődött és először légtornászként, majd zsonglőrként bűvölte el a közönséget. Feleségét is a porondon ismerte meg, ahol Friderika kutyaidomárként dolgozott. Egy szép nap Kázmér bácsi megkérte Friderika kezét, összeházasodtak és visszatértek Magyarországra. Először egy cukrászdát, aztán egy játékboltot nyitottak közösen és mikor mindkettő csődbe ment, Kázmér bácsi pilótának állt és fantasztikus karriert futott be. Hétközben az ország legnagyobb repterén dolgozott, hétvégente pedig repülő bemutatókra hívták, ahol bravúros légi mutatványokkal szórakoztatta az embereket.
Az erősen nagyothalló Kázmér bácsi csak hosszas csörgetés vette fel a telefont.
- Kázmér bácsi, azt szeretném kérdezni, hogy tetszett-e már vezetni hőlégballont? - süvítette Dóri apja a telefonba.
- Hogy mit, édes fiam? Gőzléghajót? - kiabált vissza Kázmér bácsi.
Péter kétségbeesve pillantott a feleségére.
- Add ide, megpróbálom én - suttogta Kati férje fülébe és gyorsan átvette a kagylót.
- Szia Kázmér bácsi! - köszöntötte nagybátyját kedvesen.
- Szia Csillagom! - ordított Kázmér bácsi boldogan. Összes unokahúga és bátyja közül Dóri anyukáját szerette a legjobban.
- Vészhelyzet van! - kiabálta Kati a telefonba - Repülni fogunk.
A kijelentést Kázmér bácsi óvatos szuszogása követte.
- Kázmér bácsi... - szólt bele Kati bizonytalanul - itt vagy még?
- Igen... - szólalt meg végül nagybátyja - csak nem értem, mi köze a mészkőzetnek a repüléshez...
Dóri anyukája fáradtan maga mellé eresztette a kagylót.
- Nincs rajta a hallókészüléke, ezért nem hall semmit... Most mit csináljunk?
- Hívd oda Friderikát, hogy tegye fel neki.
Kati bólintott és pár perccel később végre sikerült elmagyarázni Kázmér bácsinak a történteket.
- Tudok hőlégballont vezetni és természetesen segítek nektek - mondta nyugodtan - csak egy valami nem fér a fejembe...
- Mi az, Kázmér bácsi? - kérdezte Kati aggódón.
- Az, hogy felnőtt mamlasz létetekre hogy nem tudtátok, hogy a felhők élnek?
- Haza kell, hogy vigyél - közölte Dóri a Széllel még aznap délután.
A Szél tanácstalanul toporgott. Nagyon megkedvelte Dórit, bármit megtenne érte, kivéve ezt. A Nappal még az ő kedvéért sem húz ujjat, mert a Nap egyezsége az emberekkel úgy szólt, hogy bárki költözik is Felhőországba, legyen az ember vagy állat, soha többé nem térhet vissza a Földre.
- Amíg valaki ki nem békíti a Napot, nem vihetlek haza. A Napot kibékíteni pedig lehetetlen vállalkozás.
- Értsd meg, hogy haza kell mennem. Te csak vigyél el a Naphoz, a többit majd én megpróbálom.
A Szél hitetlenkedve nézett a kislányra.
- Dóri, te nem tudod, hogy mit beszélsz! - csattant fel végül dühösen fújtatva - hogy gondolhatod komolyan, hogy az, ami több ezer felhőnek több száz év során nem sikerült, az sikerülhet egy emberkislánynak. Ha létezik valaki, akit a Nap még a fellegeknél is jobban gyűlöl, azok éppen az emberek. Mégis mit tervezel? Mit akarsz tenni? Ugyan, szállj le végre a Földre.... vagyis dehogyis, maradj itt az égben!
Dóri oda sem figyelt barátjára. A Szélre nem vonatkoztak a szabályok, ő szabadon járhat-kelhet a világban, ha akarja, egy érintéssel egész virágmezőket poroz be, ha akarja, vitorlások százait repíti tavakon-tengereken át. Ugyan, hogyan is érthetné meg, milyen érzés az ég rabságában élni.
- Az ég, amit az emberek szabadnak hívnak, valójában börtön! - fakadt ki Dóri - És egy buta egyezség miatt az is marad. Csakhogy ezt én nem hagyom, tudd meg! - jelentette ki dühösen, elszántan toppantva egyet felhőcsizmáival.
A Szél teljesen elképedt. Hogy magyarázza el ennek a makacs kölyöknek, hogy az életével játszik?
- Dóri! Indulunk tovább! - kiabálta Ernyő bácsi türelmetlenül integetve feléjük. Dóri visszaintett, aztán komoly, elszánt arccal a Szél felé fordult.
- Ha nem segítesz, egyedül megyek.
A Szél néma rosszallással ingatta a fejét.
- Erre nincs idő. Napnyugtakor kellene indulnunk, amikor Ernyő bácsi és a többiek elalszanak. Ha segítesz, segítesz, ha nem, egyedül csinálom végig.
Azzal Dóri megfordult és mint egy suta kiskacsa, felhőtappancsain az osztály felé billegett.
Kázmér bácsi és Dóri szülei délután hatkor a hangár bejárata előtt topogtak.
- Hihetetlen. Bő egy nap sem telt el azóta, hogy hármasban megérkeztünk ide... - sóhajtott Kati és szemében könnyek gyülekeztek.
- Megtaláljuk, ne aggódj - motyogta a férje - csak kérlek, most ne sírj, mert akkor lehet, hogy én is elkezdem. És ha én elkezdem, lehet, hogy Kázmér bácsi is... és ha Kázmér bácsi elkezdi, akkor én hazamegyek!
Dóri anyukája a könnyein keresztül elmosolyodott.
Végre hangos nyikorgással kinyílt a hangár ajtaja és az reggeli álmos hang tulajdonosa kidugta a fejét.
- Maguk jöttek a ballonért? - vakkantotta.
Kázmér bácsi a megszeppent fiatalok elé lépett és öblös, tiszteletet parancsoló hangján válaszolt.
- Mi jöttünk a hőlégballonért, amit merem remélni, hogy már begyújtva és kitakarítva találunk a füvön. Elárulná továbbá, hogy mekkora a kosár átmérője, milyen vesszőből fonták és meddig juthatunk fel vele biztonságban? Illetve tett-e szerszámokat a hőlégballonba vagy a magamét kell használnom?
A férfi megilletődve hunyorgott az erős reggeli fényben. Nem értette, ki ez az alak és honnan veszik a bátorságot ahhoz, hogy ilyen arcátlan kérdésekkel bombázza.
- Látom, eltart még egy ideig, amíg a kérdéseimre választ kapok. Azt legalább megengedi, hogy bemenjünk... - szólalt meg Kázmér bácsi élesen.
A férfi zavarában sarkig tárta az ajtót és betessékelte a szokatlan társaságot. Kázmér bácsi elégedetten csettintett nyelvével, amikor a terem közepén megpillantotta a hőlégballont.
- Csinos darab... - fordult elismerően a férfi felé - a 80-as évek elején gyártották, igaz?
A férfi bólintott. Kezdett tartani az idős Kázmér bácsitól, aki a társaságot maga mögött hagyva fürgén előreszaladt és élvezettel látott a szerkezet átvizsgálásához.
- Nincs rajta ragasztás, a fúvócsövekre ráférne ugyan egy kiadós rozsdamarás, de összességében használható... sőt kifejezetten kikímélt állapotban van. Jó, nagyon jó... - dünnyögött elégedetten símogatva szakállát.
Végre a portás is szóhoz jutott.
- Látom, ért hozzá. Ha kifizetik a bérleti díjat és bemutatja az engedélyét, tőlem akár vihetik is.
Kázmér bácsi sejtelmes mosollyal a zsebébe nyúlt és tárcájából kihúzott egy vékonyka, megsárgult igazolványt.
- Mindig magamnál hordom. Az ember sosem tudhatja, mikor kell hirtelen hőlégballont vagy repülőt vezetnie... - kuncogott.
A férfi elvette az igazolványt, kinyitotta és elképedve nézett Kázmér bácsira, aztán vissza az igazolványba... aztán megint Kázmér bácsira.
- Uram - rebegte - miért nem ezzel kezdte? Ha én ezt tudom... hogy maga nem más, mint a híres bajnokpilóta, Kelemen Kázmér! Jó ég... Ha ezt tudom, vörös szőnyeget hozatok és meghívom a városi televízió stábját!
Kázmér bácsi zavartan felnevetett.
- Ugyan, ne csacsiskodjon már! Ezer éve annak, hogy utoljára szerepeltem.
- Tudom, ne segítsen. 1995 júliusában a szegedi reptéren, egy csodálatos, verőfényes szombat délutánon. Ott voltam. Csodálatos volt!
Dóri szülei döbbenten egymásra néztek. Az addig barátságtalan arc hirtelen felragyogott és a portás áhitattal függesztette tekintetét Kázmér bácsira.
- Valóban... - merengett Kázmér bácsi - pontosan 10 esztendeje, '95 nyarán volt. Hallja, magam sem emlékeztem már ilyen pontosan.
Látszott, jól esik neki felidézni az emléket. A férfi felé nyújtotta a kezét.
- Ha megengedi, bemutatkozom: Hajós Tamás vagyok, a reptér mindenese, egykor pilóta, ma portás és karbantartó egyszemélyben. Nagyon-nagyon örülök, hogy megismerhetem. Bearanyozta a napom!
Kázmér bácsi szerényen elmosolyodott, majd hosszan megrázta Tamás kezét. Dóri apukája türelmetlenül krákogni kezdett.
- Értem fiam, nem kell köhögni - csattant fel Kázmér bácsi - Anélkül is tudom, hogy sietnünk kell. De a szakma az szakma és a kollégával muszáj volt pár szót váltanom.
Hajós Tamás elpirult.
- Azt mondta, kolléga? Istenem, micsoda megtiszteltetés!
- Csak ne szerénykedjen, kedves Tamás. Aki ilyen becsülettel gondját viseli egy meglett korú hőlégballonnak és egy egész reptérnek, az igenis kolléga. Még pedig nem is akármilyen!
Hajós Tamás azt sem tudta, hova legyen örömében. Karon fogta Kázmér bácsit és míg Dóri szülei a kosárba pakoltak, megmutatta a fűtőberendezést és átadta a szerszámokat, a homokzsákokat, sőt még négy vadonatúj ejtőernyőt is.
- Ha történne valami a hőlégballonnal, ezzel bárhol könnyedén landolhatnak.
Azzal hívott néhány markos legényt a szervízgarázsból és a segítségükkel lelkesen kivonszolta a ballont a fűre.
- Isten áldja magukat és jó szelet - fordult meghatódva Kázmér bácsi felé - Ha csak holnapután hozzák vissza, az sem baj. Én itt leszek, szolgálatukra. Ha megérkeznek és nem látnak, csak szóljanak nyugodtan bárkinek. Hajós Tamást itt mindenki ismeri.
Az utazók beszálltak és búcsút intettek újdonsült barátuknak.
Hajós Tamás még sokáig nézett utánuk. Azután is, hogy eltűntek a látóhatáron.
- Istenem, de szép volt az a nyári délután... - motyogta és szinte újra látta maga előtt a kék égen cikázó Kázmér bácsit repülőjében.
- Holnap reggelre elérjük Afrikát! - kurjantotta Ernyő bácsi és indiántáncra perdült a kis felhők körül. Dóri arcán széles mosoly terült el.
- Szóval nincs messze a cél - gondolta.
- Ernyő bácsi - lépett az osztályfőnök mellé - Mondd csak, melyik út visz innen a Nap birodalma felé?
Ernyő bácsinak, aki az alatta elterülő látványtól még mindig örömmámorban úszkált, fel sem tűnt a kislány ravaszul villanó tekintete és gyanútlanul válaszolt.
- Tudod, hogy nevezik Afrika utolsó szigetét? - kérdezte, mire Dóri megrázta a fejét - Úgy nevezik, hogy Napu. Tudod, miért?
Dóri ezt sem tudta.
- Mert ott a Nap birodalma felé vezető Kapu. Azok, akik még közelről ismertek bennünket, felhőket, először Nap Kapunak, aztán egyszerűen Napunak nevezték. Mindezt az ükapám mesélte, aki minden nyáron Napun vakációzott.
Dóri felderült. Ennél jobb helyen aligha lehetne ahhoz, hogy álma valóra váljon.
- Örülök, hogy ennyire érdekel országunk történelme - veregette meg a vállát Ernyő bácsi - Mindez nyílt, éles elmére vall.
Azzal elégedetten mosolyogva elindult az osztály felé.
Dóri magára maradt. A kis felhők hívták ugyan fellegfocizni, de nem ment. Nyugodtan végig akart gondolni mindent. Egész napi töprengés és morfondírozás után végül született egy terve. Tudta, ha elképzelése kudarcba fullad, azzal a felhők és emberek világát egyaránt veszélybe sodorja, de amint felidézte magában szüleit és otthonát, minden kétsége eloszlott.
- Haza kell jutnom - győzködte magát egész délután. Amikor végre leszállt az este, megvárta, hogy mindenki álomra hajtsa a fejét, aztán összecsomagolt és elindult Afrika utolsó szigete felé.
- A Szél persze nincs itt, berezelt és magamra hagyott. Annyi baj legyen! Egyedül is képes leszek rá - biztatta magát, de közben érezte, hogy a félelem vasmarokkal szorítja a szívét.
- Sikerülni fog. Sikerülnie kell. Haza kell mennem - csak ez zakatolt a fejében. Lehajtotta a fejét, nem mert visszanézni alvó társaira, sem a békésen horkoló Ernyő bácsira, aki másnap reggel biztosan halálra aggódja majd magát miatta és valószínűleg a többiekkel együtt a keresésére indul. Dóri ettől még rosszabbul érezte magát, lépései maguktól lelassultak, végül megállt és visszanézett a táborra.
- Leglább egy rajzot hagyok nektek - gondolta és hátizsákjából papírt, ceruzát vett elő. A lapra először magát rajzolta, aztán a Szelet, végül a sarokba a Napot és egy nagy hegyet. Mikor készen lett, gondosan összehajtogatta és lábujjhegyen Ernyő bácsihoz tipegett.
- Isten veled, Ernyő bácsi. Isten veled Fanni. Isten veletek Felhők - suttogta és kövér könnycseppek indultak el a szeme sarkából.
- Még jó, hogy fújtam neked zsebkendőt - susogta a Szél Dóri háta mögül. A kislány szélsebesen megpördült.
- Hát itt vagy!!! - kiáltotta és örömében megölelte barátját. Ernyő bácsi a zajra felhorkant. Dóri ereiben meghűlt a vér. Ernyő bácsi azonban csak a másik felére hengeredett és aludt tovább, akár a tej.
Dóri megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Veled megyek, mert aggódom érted - suttogta a Szél - de azt remélem, tudod, hogy bármi legyen is a terved, továbbra is ellenzem - tette hozzá ki szigorúan.
Dóri tudta, de nem érdekelte. A lényeg, hogy barátja vele van és segít neki, bármilyen őrültségre is készül.
- Ne aggódj, Szél, minden rendben lesz - suttogta vissza.
A Szél hitetlenkedve csóválta magát, de ígéretéhez hűen hátára kapta a kislányt és az éj leple alatt elindultak Napu irányába, a forró homoksivatagok és veszélyes kalandok szigete felé.
Kázmér bácsi és Dóri szülei lassan haladtak Felhőország irányába. Közben leszállt az éjszaka, de egyiküknek sem jött álom a szemére. Péter a kosár oldalának támaszkodva egyik cigarettát szívta másik után, Kázmér bácsi hol a szerszámokkal, hol a térképpel bíbelődött, Kati pedig egy kockás plédbe bugyolálta magát, az ölébe hajtogatta Dóri rajzát és a zseblámpa fényénél nézegette.
- Szerinted jól van? - pillantott fel Kázmér bácsira. Maga sem hitte volna, hogy ennyire megnyugtatja nagybátyja jelenléte. Őt és Pétert lenyűgözte, hogy Kázmér milyen játszi könnyedséggel irányítja a duci hőlégballont.
- Biztos vagyok benne. Bár én magam csak egyszer beszéltem a felhőkkel és a Széllel, meggyőződtem arról, hogy kivételesen rendes és segítőkész társaság - jelentette ki Kázmér bácsi lelkesen.
Katinak szeme-szája elállt a csodálkozástól.
- Tudnak beszélni? - kérdezte.
- Persze, hogy tudnak! - nevetett Kázmér bácsi - Legfeljebb nem mindig akarnak. Elég félénkek, amióta a Nap visszazavarta őket az égbe. Nem voltak mindig ilyenek, az én ükapám a naplójában még azt írta, hogy nap mint nap társalgott velük és kérte a segítségüket aszály idején.
- És segítettek? - kérdezte kíváncsian Péter.
- Nem mindenkinek... - gondolkodott el Kázmér bácsi - A felhők, akár csak a csillagok, nagyon bölcsek és szavak nélkül is tudják, ki érdemli meg a segítséget és ki nem. Belelátnak az ember lelkébe.
- Ezt miért nem mesélted nekünk soha? - Kati furcsállta, hogy Kázmér bácsitól most hall először beszélő és gondolatolvasó felhőkről.
- Enélkül is elégszer néztek bolondnak - kacagott Kázmér bácsi és csak legyintett, mikor Dóri szülei heves tiltakozásba kezdtek. - Ne is tagadd. Tudom jól, hogy Dóri eltűnése nélkül sosem hittetek volna nekem.
Kati elszégyellte magát. Kázmér bácsinak tökéletesen igaza volt.
- Egyet se bánd! Hiszen a legjobb helyen járunk ahhoz, hogy bebizonyítsam az igazam. Ha jól sejtem, útitársaink akadtak... - azzal cinkosan hunyorítva a feje felé bökött az égre.
A reggeli fényben a hőlégballon felett vonuló felhők alakja rajzolódott ki.
Először a két férfi, majd hányingerét legyőzte Dóri anyukája is kihajolt a kosárból és vadul hadonászva kiabálni kezdett, a felhők azonban szemlátomást ügyet sem vetettek a hőlégballonból integető emberekre.
- Kedves felhők! - ordította Kati - Egy kislányt keresünk, az én kislányomat. Dórinak hívják és tegnap tűnt el ebből a hőlégballonból. Ti talán tudjátok, hol lehet...
A felhők összemosódó seregéből egyszerre kivált egy nagyobbacska alak és dörmögő hangon megszólalt.
- Mi nagyon szeretnénk tudni, hol van. Hajnal óta őt keressük. Tegnap este még velünk volt, de reggelre se szó, se beszéd eltűnt.
A háta mögött egyetértőn felzúdultak a kis felhők, de így sem tudták elnyomni Kati rémült sikolyát.
- Péter, hallod ezt? Eltűnt!
Férje feleségét átkarolva vádlón a felhőkre rivallt.
- Először elraboljátok, aztán elveszítitek? Az ész megáll! És mégis mikor tűnt el és merre ment? És egyáltalán hogyan, ha repülni nem tud?
A nagydarab felhő hirtelen felfújta magát és a színe világoskékről lilává változott. Egyedül Kázmér bácsi tudta, hogy ez mit jelent. Felpattant, Péter elé pördült és rásziszegett.
- Nyughass, az Isten szerelmére. A felhők szörnyen érzékenyek. Ha megsérted, képes villámot ereszteni a ballonba és mind lezuhanunk. Akkor aztán tényleg bottal üthetjük Dóri nyomát.
Péter konokul lehajtotta a fejét.
- Kedves Uram - fordult Kázmér bácsi a dúló-fúló felhő felé - kérem, bocsásson meg udvariatlanságunkért. Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Egri Kázmér a becsületes nevem. Valaha légtornászként, majd pilótaként kerestem a kenyerem. Megvallom, nem véletlenül választottam ezt a szakmát. Az ok egyszerű: a levegőben mindig sokkal otthonosabban éreztem magam, mint a földön, ahogy gondolom Ön is, tisztelt...
- Ernyő - felelte Ernyő bácsi némiképp megenyhülve.
- Nagyon örülök a szerencsének - vágta rá Kázmér bácsi.
- Khm, hümm... - dünnyögött Ernyő bácsi alig érthetőn és a másik két ember felé fordult.
- Péter, Hajósi Péter - közölte Dóri apukája kissé fagyosan.
- Hajósiné - rebegte felesége - Egri Kati.
- Hát akkor ezen is túl vagyunk - harsogta Kázmér kedélyesen Ernyő bácsi felé fordulva.
- Kedves Ernyő - folytatta - a segítségét szeretném kérni.
Ernyő bácsi bólintott, mintha máris sejtené, miről van szó.
- Ők ketten - folytatta Kázmér - Dóri szülei, akit tehát Ön is ismer.
Ernyő bácsi újra bólintott.
- Nagyszerű - ragyogott fel Kázmér bácsi kezét dörzsölgetve.
- A kislány - folytatta - éppen két napja tűnt el ugyanebből a hőlégballonból és azóta csak egy rajzot küldött a szüleinek.
Kati elővette a gyűrött lapot és a padra terítette.
Ernyő bácsi közelebb úszott és egyik kezével nagyítót formálva szemügyre vette a képet.
- Kétségkívül ő rajzolhatta... - motyogta - A felhő a rajzon pedig nem lehet más, mint Bégeti Fanni. Fanni, gyere ide, kérlek.
A sok kis felhő közül előlépett egy, akit csak az különbözetet meg a többitől, hogy bodri pamacshajában egy piros pöttyös masni virított.
- Dóri masnija - kiáltott fel Dóri anyukája.
- Igen - válaszolt a felhőcske - Tőle kaptam.
- És azt is tudod, hogy hol van? És hogy jól van-e? - faggatta Kati kétségbeesetten.
Fanni olyan hevesen rázta meg a fejét, hogy a masni majdnem kirepült a pamacsok közül.
- Azt sajnos nem, mert Dóri az éjjel eltűnt a Széllel együtt... Dóri különben tegnap szinte végig egyedül volt, még velem sem játszott és csak annyit mondott, hogy nagyon szeretne hazamenni. Mármint vissza a Földre.
- És nekünk is csak egy rajzot hagyott itt - fejezte be Ernyő bácsi.
- Láthatom? - könyörgött Kati. Ernyő bácsi a tarisznyájából egy átnedvesedett papírlapot húzott elő.
- A papír sosem lesz a felhők legjobb barátja - pironkodott, két párát eregető ujja közé csippentve a rajzot.
- Semmi baj, kivehető - pillantott rá Kázmér bácsi. Az új rajzot a régi mellé terítette és tüzetes vizsgálatba fogott. Pár perc néma fejtörés után a fejére csapott és elkerekedő szemmel bámult Ernyő bácsira.
- Csak nem?
Ernyő bácsi szomorúan lehajtotta fejét.
- De. Attól tartok...
- Úristen! - nyögött fel Kázmér bácsi - De hisz az lehetetlen!
Kati mérgesen ugrott kettejük közé.
- Mi a lehetetlen? - kiáltotta - Valami szörnyűség készülődik?
Kázmér bácsi átkarolta unokahúgát és csitítani kezdte.
- Nyugodj meg, mindent elmondunk. Hamarosan megtaláljuk, ígérem... - itt hangja elhalt, ugyanis ebben már ő sem volt teljesen biztos.
- Dóri Napu szigetén van. - folytatta - Ott, ahol a Nap birodalma kezdődik. Afrikában, a sivatagon túl.
Azzal Dóri szüleit a padra ültetve Ernyő és Kázmér bácsi elmesélték a Nap, a Felhők és az Emberek egyességének történetét.
Dóri és a Szél késő éjjel érték el Napu szigetének első sivatagát. A Szél egyre alacsonyabban szállt, hogy a sárgálló homoktengerben megfelelő dűnét találjon a landoláshoz. Dóri közben elszenderedett és csak akkor riadt fel egy pillanatra, amikor a Szél puhán letette egy domb tetejére.
- Aludj még, szükséged lesz az erődre! - súgta a fülébe és csak akkor ébresztette fel a kislányt, amikor a dűnéken túl először megpillantotta a felkelő Nap vöröses fényét.
- Kelj fel - nógatta és megbirizgálta a kislány szemhéját, orrcimpáját. Dóri remegőn nyitogatta szemeit, először résnyire, aztán egyre nagyobbra, végül felült és álmélkodva pillantott hol jobbra, hol balra.
- Hol vagyunk? - kérdezte - És miért van ilyen szörnyű hőség?
A Szél elfordult. Nem akarta, hogy barátnője lássa, mennyire fél.
- Őrültség volt ide jönnünk - sóhajtotta és lélegzete nyomán kisebb porfelhő kavarodott. - Ha észrevesz bennünket, végünk.
Dóri a fejét rázta.
- Dehogy van végünk. Hiszen éppen azt akarjuk, hogy észrevegyen bennünket.
Amint ezt kimondta, a domb mögül hirtelen vad morgás ütötte meg a fülüket.
A Szél reszketett a félelemtől.
- Ezek szerint igaz... - suttogta - tényleg létezik a Sivatag Oroszlánja.
- A Sivatag Oroszlánja? - visszhangozta Dóri értetlenül.
- Ő a Nap legfőbb őrzője és védelmezője. Gondolkodás nélkül felfal mindenkit, aki az útjába kerül. Ha sietünk, talán még elbújhatunk előle, mielőtt előjön - tette hozzá egyre halkabban és rémültebben suttogva.
Dóri a rémülettől szinte lebénult. Ebben a pillanatban ugyanis körülbelül tíz lépésnyire tőlük felbukkant a hatalmas állat. Rozsdaszín bundáját a nap vérvörösre festette és ahogy lassan ringatva csípőjét, fejét felszegve vészjóslón közeledett, borostyánfényű tekintetét szinte belevájta Dóri szemeibe.
- Veled vagyok, sikerülni fog - susogta a Szél összeszedve maradék bátorságát és szellő formájában megsimogatta a kislány haját. Magát nem féltette, hiszen neki a világ legfélelmetesebb oroszlánja sem tud ártani, de Dóriért szörnyen aggódott.
Dóri utolsó csepp erejével kitépte tekintetét az oroszlánéból és a földre pillantott.
- De hiszen... - suttogta döbbenten - ennek az oroszlánnak nincs is árnyéka!
A Szél dermedten pillantott a földre. Az oroszlánnak valóban nem volt árnyéka.
Dóri először tétován, aztán egyre biztosabb léptekkel megindult a hátráló állat felé.
- Aminek nincs árnyéka, az nem is létezik. Nézd, menekül előlem! - kiabálta Dóri egyre bátrabban és szaladni kezdett az oroszlán felé. Igaza volt, az oroszlán a másodperc törtrésze alatt eltűnt a sivatagban, mintha sosem lett volna. Hiszen valójában soha nem is volt. Dóri kezét a combjára támasztva, kifulladva zihált a domb aljában és mikor felpillantott barátjára, nevetni kezdett.
- Majdnem meghátráltunk a semmitől! - kacagott. Kezével mert egy nagyot a homokból és örömében feldobta a Szélnek, hogy kedvére táncoltathassa a fényben pörgő, forgó, aranyosan csillogó szemcséket.
- Sikerült! Sikerült! - kiabálták nevetve és a sivatag innen is-onnan is visszaverte kacagásukat.
Dóri és a Szél örömtáncát hirtelen ércesen zengő, félelmetes hang szakította félbe a magasból
- Kiálltad a bátorság próbáját! - szólalt meg hirtelen - Engedélyt adok tehát arra, hogy elmond, mi járatban vagy Napu szigetén ahová csak az merészkedik, aki nem félti az életét.
- Szeretnék hazamenni - kiáltotta Dóri.
A Nap harsogva felkacagott.
- Azt kéred, hogy változtassam meg az egyességet?
Dóri kissé megszeppenve bólintott. Elképzelni sem tudta, kérése miért olyan mulatságos.
A Nap azonban olyan jól szórakozott rajtuk, hogy egy ideig felelnie sem akaródzott. Nagy nehezen végül kuncogását leküzdve feléjük fordult.
- Parányi embermorzsa létedre komolyan gondoltad, hogy rávehetsz az egyesség megváltoztatására? - kérdezte döbbenten.
Dóri bólintott.
- Jól figyelj ide, mert most mondom el először és utoljára: soha senki és semmi nem fog rávenni arra, hogy az ég lakóit vissza engedjem a Földre. Én vagyok az Ég Birodalmának ura és ha én nem mehetek közétek, akkor más se tegye meg.
Azzal a Nap még erősebben kezdte ontani fényét. Dóri szinte elalélt a rekkenő hőségtől. Utolsó csepp vizét is megitta a kulacsból és az eddig kitartóan fújdogáló Szél sem hűtötte már, mert a tikkasztó melegben ő is egyre nehezebben, egyre öregesebben mozgott.
- Valamit ki kell találnunk - súgta neki Dóri.
- Próbálj meg beszélni vele - könyörgött a Szél. Dóri megrázta a fejét. A Nap úgysem hallgatná meg, viszont...
- Beszélgessünk mi egymással - mondta a Szélnek és kacsintott. A Szél nem tudta mire vélni a kérést, de bízott Dóriban. Dóri pedig fennhangon, úgy, hogy a Nap is biztosan meghallja, beszélni kezdett.
- Tudod, kedves Szél barátom - kezdte, fél szemét a Napon tartva - érdekes, hogy a Nap azt gondolja, minden ember és felhő gyűlöli őt, pedig ez nem így van
A Nap pillantást sem vetett rájuk.
- Az embereknek a napsütés legalább annyira fontos, mint az eső. Ha nem lenne Nap, elpusztulnának a fák, a vetés, a búza és élelem nélkül mi magunk is. Furcsa, hogy mégis ilyen haragban vannak egymással.
A Nap füle botját sem mozgatta.
- A felhők legalább együtt maradtak és bár vágynak a Földre, mégsem magányosak - mondta Dóri egyre hangosabban - de a Napnak sokkal rosszabb lehet. Borzalmas dolog mindig egyedül lenni, nem gondolod?
- Aha.. - mondta a Szél tanácstalan képpel, hiszen fogalma sem volt, miben töri a fejét Dóri.
- Igen, szörnyű lehet - folytatta Dóri elgondolkodva - és nem is érdemli meg, mert szerintem a Nap egyáltalán nem gonosz. Nem akarta bántani az embereket, mindez éppen azért történt, mert ugyanúgy a barátjuk akart lenni, mint a felhők.
A Nap lassan a kislány felé fordította fényes tényérarcát.
- Ha megtalálnánk a módját, hogy hogyan tudna a Nap úgy meglátogatni Bennünket, hogy ne okozzon tűzvészt és pusztulást, minden rendbe jönne - magyarázta Dóri a Szélnek és úgy tett, mintha észre sem vette volna a Nap hirtelen támadt érdeklődését.
- És ez hogyan lenne lehetséges? - szólalt meg a Szél. Dóri csak állt, hunyorgott az egyre erősődő napfényben és kezét csípőre téve nagy nehezen kibökte.
- Úgy, ha a Nap beköltözne a Föld belsejébe.
- Tessék? - kiáltott fel a Nap és a Szél egyszerre.
- Mondtam. Ha a Napocska beköltözne a Föld belsejébe, mondjuk a nagyon magas, kopár hegyeken keresztül. Kint is lenne, bent is lenne.
- Napocskának neveztél? - kérdezte a Nap ellágyuló hangon.
- Annak - válaszolta Dóri elképedten.
- Évszázadok úta nem hívott senki Napocskának - mondta a Nap szemérmesen.
- És mit szólsz a tervhez? - kérdezte Dóri szinte megrészegülve attól, hogy a Nap végre szóba állt vele - Hidd el, jó helyed lenne. Éjjel a Szél nyomában, mint egy üstökös, repülhetnél a hegyeken át a Föld belsejébe. Ott aztán kedvedre fortyoghatsz, tüzeskedhetsz, amíg meg nem unod. Ott nem fogsz ártani senkinek. Sőt, az emberek a csodádra járnak majd, hiszen mindenki, de mindenki szeretné egyszer látni közelről a Napot - Dóri egészen lázba jött és amint a Napra pillantott, megnyugodva látta, hogy magány, düh és szomorúság helyett végre reményt lát tükröződni sárga, kerek arcán.
- Gondolod, hogy meg tudnánk csinálni? - kérdezte félénken. A Szél pedig csak ámult és bámult, szólani sem bírt, annyira letaglózta az eddig féktelennek és gyűlölködőnek ismert Nap bátortalan kedvessége.
- Hát persze, hogy meg tudjuk csinálni! - vágta rá Dóri magabiztosan, bár még ő maga sem tudta, hogyan és segélykérőn a Szélre pillantott.
A Szél végre felocsúdott kábulatából. Segítenie kell a kislánynak. Eljött az ő ideje. Megköszörülte a torkát és tisztelettel a Nap felé fordult.
- Kedves Nap Király! - kezdte mondókáját, mire a Nap türelmetlenül legyintett. A Szél hagyta hát a további udvariaskodást és sebesen folytatta.
- Én tudom, merre vannak a legmagasabb hegyek. Százszor, sőt ezerszer fújtam már körülöttük, akár éjjel, csukott szemmel is megtalálom őket. Ha akarod, el tudlak vezetni hozzájuk.
- Persze, hogy akarja - vágta rá Dóri és várakozón bámult a Napra.
A Nap azonban nem tűnt felhőtlenül boldognak. Sugaraival feje búbját vakargatva erősen elgondolkodott.
- Észre sem veszi, hogy amikor a fejét töri, kétszer olyan meleget csinál... - súgta Dóri a Szélnek és elpilledve letelepedett a forró homokba, míg a Szél körbe-körbe fújdogálta verítéktől csillogó arcát.
- Ne aggódj! - súgta vissza a kislánynak - Sikerülni fog.
A kislány elmosolyodott. Hálás volt barátjának, amiért elkísérte, de tudta, ha a félénk Szélen múlik, sosem jutnak el idáig.
- Legyen - döntötte el a Nap - ma éjjel, miután átadom a birodalom kulcsát a Holdnak, lemegyek a Földre és végre annyi ínséges esztendő után kitombolom magam a hegy belsejében. Felforrósítom, átizzítom, megolvasztom a köveket, hogy olyan folyóssá válnak majd, mint a víz. Tűzből fogok vizet csinálni és vízből tüzet. Csodálatos lesz! Csodálatos!
- Igen - bólintott lassan Dóri - csodálatos... de egy valamit ígérj meg. Kérlek, ne gyere ki a hegyek gyomrából.
- Rendben van - döntött a Nap - ígérem - és egyik sugarát a kislány kezébe tette.
- Túl forró - mondta bocsánatkérőn Dóri és kézfogás helyett inkább kedves mosollyal ajándékozta meg a Napot, hozzátéve a varázsszót - kedves Napocska.
- Hogyan tudjuk a lehető leggyorsabban utolérni a Szelet? - tette fel a logikus kérdést Kati.
Kázmér bácsi arca elkomorult, Ernyő bácsi pedig zavartan köhécselni kezdett.
- Attól tartok, hogy sehogy - összegezték végül egyszerre.
- Mi az, hogy sehogy? - hördült fel Péter. - Olyan nincs! Valamit biztosan ki lehet találni. Senki és semmi nincs, ami gyorsabb a Szélnél?
Ernyő bácsi gondterhelten vakargatta gomolyhaját.
- Ezt azért nem mondanám... Egyetlen egyvalaki van csak, aki gyorsabb a Szélnél: Vihar Vendel. Ő a legidősebb, a legmérgesebb és a leggyorsabb a Szelek családjában.
- Vihar Vendel! - kiáltott fel több gyerekfelhő rémülten és vacogva egymáshoz bújtak.
- Akkor mire várunk? Hívjuk ide és szóljunk neki, hogy vigyen minket Afrikába! - adta ki a parancsot Péter, de Ernyő bácsi csendre intette.
- Vendel nem fog nekünk segíteni, mert mindig dühös. Ez a dolga. Ha nem lenne dühös, nem tudna viharfelhőket fújni.
- Akármilyen mérges, valahogy csak el lehet intézni, hogy segítsen nekünk- vágta rá Péter.
- Maga bizonyára nem tudja, mit beszél - közölte Ernyő bácsi kimérten - és nyilvánvalóan soha életében nem találkozott még Vihar Vendellel.
A név hallatán az egyik kisfelhő elpityeredett.
- Nyilvánvalóan nem találkoztam vele - replikázott Dóri apja csípőre tett kézzel - ahogy nyilvánvalóan magának sem tűnt még el a lánya!
- Ne veszekedjetek - emelte fel kezét Kázmér bácsi - mindkettőtöknek igaza van. Szóval azt mondja, kedves Ernyő, hogy Vendelt semmivel sem tudnánk rávenni arra, hogy Afrikába repítsen minket.
- Ahogy mondja - hagyta jóvá az idős felhő tanár - Kizárt dolog. Vendel csak viharfelhőkkel áll szóba és amint látja, közülünk senki sem az.
Kati, aki eddig némán figyelte a párbeszédet, hirtelen felállt és a fejére csapott.
- De hisz pofonegyszerű a megoldás.
Mind felé fordultak.
- Csak annyit kell tennünk, hogy azt hazudjuk: az emberek között az a hír járja, hogy vénségére Vihar Vendel olyan rozzant öregember... bocsánat öreg szél lett, hogy egy hőlégballont sem tud elrepíteni Afrikába. Ettől majd jól dühbe gurul és mindent megtesz, hogy bebizonyítsa az ellenkezőjét.
- De hogy csalogatjuk ide? - kérdezte Kázmér Ernyő bácsi felé fordulva.
- Bármelyik felhő képes szelet hívni egy különleges füttyszóval - szólalt meg Fanni okosan.
- Igaz ez? - kérdezték mindhárman Ernyő bácsi felé fordulva.
- Igaz - bólintott Ernyő bácsi - Vendelt könnyedén idecsalogathatjuk, de sosem fog velünk szóba állni. Vendel nem beszélget, mert szörnyen buta hozzá, csak tör-zúz.
- Azt majd meglátjuk - vágta rá Péter, akinek egyre jobban tetszett felesége ötlete - Bízza csak ránk.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet, de próbáljuk meg ... - adta be a derekát Ernyő bácsi és pamacsujjait a szájához emelve kiadta a bűvös füttyszót.
- Gyerekek, vegyétek körül a hőlégballont, hogy Vendel érkezése ne sodorja el - fordult a kicsik felé - Kázmér, ha kérhetem, maga beszéljen vele, mert ön hármuk közül a legjártasabb az égi nyelvben. Péter, Katalin, egy szót sem a gyerekről. Bármit is mond Vendel, hagyják, hogy Kázmér és jómagam elintézzük. Felhő osztályosok, maradjatok végig a kicsik mellett is vigyázzatok rájuk.
Amint elfoglalták a helyüket, két feketeszín viharfelhő kíséretében bevitorlázott a rettegett Vendel.
- Minek hívtatok? - bömbölte - Éppen Franciaország fölött tomboltunk, amikor megzavartatok! Vendel nem szereti, ha zavarják. Vendel olyankor dühbe gurul és bosszút áll az ilyen puhány alakokon, mint ti. Reszkessetek!!!
A kisfelhők szófogadó reszketésbe kezdtek, Ernyő bácsi elsápadt, Péter szeme pedig dühös villámokat szórt. Egyedül Kati és Kázmér bácsi őrizték meg hidegvérüket.
- Tisztelt Vendel - harsogta Kázmér bácsi, de Vendel a füle botját sem mozgatta. Kázmér segélykérőn Katira pillantott.
- Tisztelt Vendel Úr! - ordították most már ketten, mire Vendel végre észrevette őket.
- Hát ezek meg mik? És hogy kerülnek ide? - vakkantotta Ernyő bácsi felé fordulva.
- Emberek - dadogta Ernyő bácsi rémülten.
- És meg akarnak halni? - tűnődött Vendel.
- Nem terveztük - jelentette ki Kázmér bácsi bátran. Vendel ránézett és bömbölve-rázkódva-harsogva felröhögött.
- Nem tervezted, mi? Te embermorzsa! Egyáltalán honnan veszed a bátorságot, hogy Vendelhez szólj? Nem félsz, hogy egy fújásommal ízzé-porrá zúzlak és kirepítelek a világból?
Kati úgy érezte, rajta a sor.
- Kedves Vendel - kezdte - mi hallottunk már óriási erődről és hatalmadról és tudjuk, mi minderre vagy képes. A földön azonban az a hír járja, hogy Vihar Vendel vénségére egy hőlégballont sem tud elfújni Afrikáig. Mi hárman azért jöttünk, hogy bebizonyítsuk az embereknek, tévednek.
- De még mennyire, hogy tévednek! - süvítette a hiszékeny Vendel - Még ilyen arcátlan pletykát! - bömbölte olyan dühvel, hogy a mellette tanyázó viharfelhők is egyre rémültebben pislogtak rá.
- Egyetértek - bólintott Kázmér bácsi - de az emberek csak azt hiszik el, amit látnak. Segítesz nekünk bebizonyítani az igazságot?
- Vendel nem segít, csak fúj! Holnap reggelre Napu szigetéhez érünk - üvöltötte Vendel.
Azzal a hőlégballont és a felhőket könnyedén a hátára kapva Afrika felé vette az irányt.
Kázmér bácsiékat valóban sürgette az idő, mert Szél és Dóri már úton voltak a Nap Birodalma felé, hogy a Nap átadhassa kulcsát az éjjeli őrnek.
- Az éjjeli őrnek? - visszhangozta Dóri a Nap szavait - Az meg kicsoda?
- Ki lenne más? Természetesen a Hold - vágta rá a Nap és bizalmasan suttogva hozzátette - Fura szerzet, majd meglátjátok. Mást sem csinál egész nap, csak mereng. Ne lepődjetek meg, ha magában beszél vagy dudorászik. Ez nála teljességgel természetes. Naphosszat az eget járja és álmodozik. Amikor pedig megunta az álmodozást, fogja magát... és kezdi elölről.
A Nap harsogón felnevetett. Dóri és Szél tűnődve elmosolyodtak. Nem értették, mi olyan vicces. A Nap rájuk nézett és elkomolyodott.
- Máskülönben rendes fickó - tette hozzá - a légynek sem tudnak ártani.
Amint ezt kimondta, megjelent a Hold Napu kapujában.
- Adj Isten, Hold koma! - köszöntötte a Nap és a barátsága jeléül nagyot sózott a törékeny csontú Hold hátára.
- Adj Isten! - rebegte a Hold megilletődve.
- Ma előbb adom át a kulcsot - közölte a Nap és egyik sugara mögül jókora, félig ezüst, félig arany kulcsot halászott elő.
- Nézd, milyen szép - ámuldozott Dóri a csodakulcs láttán - annyira szeretném megfogni.
- Még akkor is - kérdezte a Szél ravaszul - ha tudnád, hogy az egyik fele tűzforró, a másik fele pedig jéghideg? Egyik részét a Nap, másikat a Hold készítette. Nézd csak a mintáját!
A Birodalom kulcsának egyik felét kicsiny, napsárga lángnyelvek borították, míg másik felén kisebb-nagyobb, ezüstszín csillagok sziporkáztak és hunyorogtak, mintha a kulcs apró szemecskéi lennének. A kulcs nyelén pedig valamiféle írás, talán egy vers volt látható.
- Mi lehet az? - kérdezte Dóri, amit vesztére a Hold is meghallott.
- Kérem? - kérdezte orrhangon - Parancsol valamit a hölgy?
- Csak arra voltunk kíváncsiak - felelte Dóri megilletődve - hogy mi lehet az írás a kulcson.
- Egy szerelmes vers... magam írtam...Vénuszhoz - felelte a Hold szemeit szemérmesen lesütve - Ő az én múzsám és egyetlen szerelmem... Ha akarjátok, hárfakíséret mellett felolvasom nektek - tette hozzá szenvedélyes hangon. A Nap azonban leintette.
- Csak ezt ne! Erre most nincs idő!
És mielőtt Dóriék szóhoz jutottak volna, barátian átkarolta a Holdat, a birodalom díszes kulcsát a nyakába akasztotta és fontoskodva magyarázni kezdett.
- Tudod, kedves Hold barátom, Dórinak és Szélnek rendkívüli és módfeletti dolga akadt a Földön. Annyira rendkívüli és annyira módfeletti, hogy... - itt elakadt egy pillanatra - hogy... az életük múlhat rajta! - vágta ki végül egy szuszra.
- Annyira... - álmélkodott a Hold és vállat vont. - Ha nem, hát nem. Akkor majd legközelebb. A holnapi viszontlátásra.
Azzal nyakában a kulccsal andalogva indult el a Nap birodalma felé, amely időközben egészen besötétetedett.
- Az életünk múlhat rajta? - fordult Dóri a Nap felé.
- Hát igen - válaszolt a Nap legtermészetesebb hangján - ízzé-porrá és főként hamuvá égettelek volna benneteket, ha indulás helyett verset hallgattok. Megérthetitek, türelmetlen vagyok. Dóri, pattanj fel, Szél, te pedig húzzál... vagyis fújjál bele - kiáltotta és minden ízében ragyogva, pörögve, szikrázva és csillagokat szórva már száguldott is Dóriék után.
A kislány és a Szél búcsút intettek a Holdnak, majd elhagyva Napu szigetét Afrika legkietlenebb, legsziklásabb partjai felé indultak, ahol nemhogy ember, de még a madár sem jár.
- Afrika magas hegyeinek legmagasabbikához viszem - jelentette ki a Szél - A csúcsán még a felhők is fennakadnak. Ezért is nevezik Felhőfakasztónak.
Dóri egyre türelmetlenebbül kapaszkodott a Szélbe.
- Ne szoríts annyira! - szisszent fel a Szél - Attól nem fogunk előbb odaérni.
Ebben a pillanatban megpillantották Felhőfakasztó csúcsát. A Szél a Napra sandított, a kislány pedig a kezével mutogatott a hegy felé, jelezve a közeli landolást.
A Nap bólintott és aranyszín arca az izgalomtól egészen kipirult.
A Szél megkerülte a hegyet, majd amikor alkalmas pontot talált, megállt és bevárta a Napot.
A Nap lendületet vett és teljes figyelmét a csúcsra irányítva száguldani kezdett feléjük.
A Szél az utolsó pillanatban felkapta Dórit és a völgy felé ereszkedett vele.
- Miért nem megyünk inkább a csúcs fölé? Akkor láthatnánk, hogyan olvasztja meg a köveket - méltatlankodott Dóri.
- Azért nem, mert a hő felfelé száll és csúnyán összeégetne minket - magyarázta türelmesen a Szél.
Hirtelen óriási robaj ütötte meg a fülüket. A Nap szinte belefúródott a hegybe és hatalmas testével ficánkolva próbálta beszuszakolni magát Felhőfakasztó gyomrába.
- Te jó ég! - rebegte Dóri. Amint a Nap a sziklákhoz ért, a kövek átforrósodtak és óriási vörös parázsként hullottak alá a völgybe, a hegy oldalát pedig hömpölygő tűzfolyam árasztotta el. A Nap ügyet sem vetett a földindulásra, vadul furakodott mind mélyebbre a hegy gyomrába.
- Atyavilág! - nyögte a Szél - Ezt látni sem bírom.
Azzal reszketve hátat fordított a hegynek. Dóri mindebből semmit sem hallott, a Szél szavait ugyanis elnyomta a hegy belsejéből felhangzó rettentő erejű dörgés, morajlás, bugyborékolás és a Nap örömittas ujjongása.
- Végre! Ez csodálatos! Mindent megolvasztok! Mindent elégetek!
A hosszan tartó, lázas ficánkolás órák múltán lassacskán alábbhagyott és felváltotta valami különös, egyenletesen felhangzó, ismeretlen zaj.
- Elaludt... - motyogta a Szél kimerülten. Dórihoz hasonlóan alig állt a lábán, hiszen lassan egy napja szünet nélkül úton voltak.
- Aludjunk mi is... - ásított Dóri. A Szél puhán letette a kislányt a homokba és Dóri szinte azonnal mély álomba merült.
Amikor órák múltán felébredtek, még mindig éjjeli sötétség volt.
- Már reggel kellene, hogy legyen... - tűnődött Dóri. - Sürgősen fel kell kelnie a Napnak, különben az emberek fény nélkül maradnak.
- Igazad van - mondta a Szél - fel kell keltenünk. De az biztos, hogy ezt nem én fogom megtenni - tette hozzá ingerülten. Elege volt mindenből, és azt kívánta, bárcsak sosem egyezett volna bele Dóri ötletébe.
- Kérlek, segíts! - pityeredett el Dóri - Most nem hagyhatsz cserben, hiszen eddig minden sikerült.
- Csak éppen örök sötétség borul a világra a mi hibánkból. Mert abban biztos lehetsz, hogy a Napot sosem fogod kicsalogatni.
Ebben a pillanatban panaszos segélykiáltás ütötte meg a fülüket.
- Lejárt a munkaidőm! Fáradt vagyok. Szóljatok a Napnak, hogy jöjjön a kulcsért, különben otthagyom Napu szigetén vagy bedobom az óceánba. Különben is, ha nem pihenek eleget - tette hozzá a kényeskedő hang - kopik a fényem és csúnya karikák nőnek a szemem alá. Az pedig sem nekem, sem Vénusznak nem tetszik.
- A Hold! - csapott a fejére Dóri. - A Hold az egyetlen, aki segíthet!
Hold hangos jajveszékelésére a Nap is felébredt és álmosan hunyorogva kikönyökölt a hegyből.
- Ne affektálj! A kulcsot pedig ne merd az óceánba dobni, különben utána hajítalak Vénuszkával együtt.
Dóri ijedtében a szája elé kapta a kezét, de a Hold nem tűnt rémültnek. Egyik sugarát kerekded csipőjére tette, a másikkal pedig pimaszul lóbálni kezdte a kulcsot.
- Ha feljössz, megkapod - incselkedett a Nappal.
- Azonnal tedd le! - emelkedett ki vészjóslón a Nap a sziklák közül.
- Ha idejössz, megkapod - nevetgélt a Hold, aki láthatóan egyre jobban élvezte előnyét.
- Hagyd abba a lóbálást! - kiabálta dühösen a Nap.
- Gyere ide! - kiabálta vissza a Hold tőle szokatlan szemtelenséggel és még hevesebben kezdte pörgetni sugarán a kulcsot, amikor egy óvatlan pillanatban...
- A kulcs!!!! - ordították mind a négyen és sóbálvánnyá merevedve bámulták, ahogy a fényes-díszes, csillogó-villogó kulcs pördül egyet maga körül a levegőben és zuhanni kezd a mélybe, egyenesen az óceán felé.
A Nap ocsúdott fel elsőként, óriási testével szinte kipattant a hegyből és úszott, repült, száguldott az égen a kulcs felé. A Szél sem volt rest, minden erejével a levegőnek feszült és sebesen szárnyalt, hogy felfogja, vagy legalábbis lassítsa zuhanását.
A Hold csak hápogni bírt, Dóri pedig vékonyka karjaival kaszálva hol összefüggéstelen vezényszavakat osztogatott, hol kétségbeesett arccal meredt a levegőbe.
Ekkor jelent meg az óceán fölött Vendel, aki óriási dérrel és még nagyobb dúrral fújta a hőlégballont - éppen a sebesen pörgő-forgó kulcs alá. A kulcs a kosár szélére esett, megpattant és már zuhant volna az óceán felé, ha Péter nem nyúl utána és kapja el az utolsó pillanatban.
- Aúúú! - ordította, amint a kosár biztonságos fenekére hajította, ugyanis a kulcs Napos oldala alaposan összeégette a kezét. Kázmér bácsi gyorsan intett Ernyőnek, aki szófogadón Péter fölé állt, megcsavarta magát és egy kiadós záporral igyekezett lehűteni le a férfi sebes, vörös kezét.
- Csak a kezemre ... - nyöszörgött a bőrig ázott Péter, de ennél aztán egy hanggal több sem jött ki a torkán. Az elé táruló látvány teljességgel letaglózta. Jóval fölöttük az égben egy gigantikus méretű tűzkorong és egy óriási ezüstszínű gömb éppen dühödten pöröltek egymással, hiszen azt hitték, a kulcs az óceánba zuhant. Péter feleségére sandított, aki ugyancsak tátva maradt szájjal bámulta az égi jelenetet.
- Megöllek, szíjjat hasítok a hátadból, az óceánba fojtalak!!! - bömbölte a sárga korong az ezüstgömb felé, ami felhők felé hátrálva igyekezett akkorára húzni magát, mint egy remegő, égi karácsonyfadísz.
- Ne bánts, kérlek! - könyörgött a Hold - Mi lesz akkor Vénusszal? Azt akarod, hogy özvegyasszony legyen?!
A Nap meg sem hallotta Hold szavait. Vadul kígyózó lángnyelv-sugarakkal száguldott égi társa nyomában, hogy végre elkapja és móresre tanítsa.
- Csak kerülj a sugaraim közé - ordította a Hold felé száguldva, de a Hold kisebb termetének köszönhetően gyorsabbnak és ügyesebbnek bizonyult.
A hőlégballon kosara ebben a pillanatban lángra kapott. Kati vette észre elsőként, felsikoltott, mire Ernyő bácsi újabb záport bocsátott rájuk, Kázmér bácsi pedig a kosárból kihajolva kalimpált a Nap és a Hold felé, hogy végre észrevegyék őket és a kulcsot.
A Hold végre felfigyelt rá, majd a kulcsra és az égen úszva feléjük vette az irányt. Kázmér bácsi ereiben meghűlt a vér.
- Te jó isten, ha ez erőből nekünk csapódik, mind az óceánban végezzük.
Ernyő bácsi azonban résen volt.
- Fanni, Ferdi, Flóra! - kiáltott a Felhő-osztályosok legidősebb tagjainak - Berepülő művelet felkapó technikával! - vezényelte, mire a három felhőcske a kosárhoz vitorlázott és egyenként felkapta a megzavarodott embereket.
Mire Hold nyomában a Nappal a hőlégballonhoz ért, Kázmér bácsi, Kati és Péter már biztonságban ücsörgött a három felhő hátán.
És jól is tették, hogy időben kiszálltak, mert a Hold anélkül kaparintotta meg a kulcsot, hogy pici is lassított volna.
Az ütközéstől a hőlégballon ponyvája darabokra hasadt, a még füstölgő kosár recsegve-ropogva széthullott és bánatosan forogva lassan az egész szerkezet az óceánba fordult.
A Holdat és a Napot mindez a legkevésbé sem foglalkoztatta. A Hold a kulccsal a magasba röppent, a Nap pedig szemmel láthatóan megkönnyebbült.
- Azonnal add ide! - vakkantott a Holdra.
- Csak ha a szavadat adod, hogy sem engem, sem Vénuszt nem bántod! - kiáltott vissza a Hold.
A Nap elgondolkodott.
- Ez egyszer megúsztad - engedett végül - De egyvalamit meg kell ígérned - tette hozzá.
A Hold bólintott és földre sunyt tekintettel, mozdulatlanul állt a Nap égető sugarainak kereszttüzében.
- Soha többet - mondta halkan, de tagoltan a Nap - ne szórakozz a Birodalom kulcsával.
Azzal a kulcsot markába szorítva elindult a Birodalom kapuja felé. A Hold meg sem mozdult.
- Na mi van? - nézett vissza a Nap - Nem azt mondtad, hogy fáradt vagy?
A Hold lassan bólintott.
- Akkor menj aludni. Ne maradj az égen - vakkantotta a Nap foghegyről és hirtelen megtorpant.
- Ti meg kik vagytok? És hogy kerültök ide? - kiáltott az égen felhőcsapatra és a hátukon utazó emberekre.
- Dóriért jöttünk, haza szeretnénk vinni - közölte bátran Kati.
- Huh, ezt majd elfelejtettem! - csapott a Nap egyik sugarával a homlokára - Dóri, Szél - fordult újdonsült barátai felé - Köszönöm a segítséget. Csodálatos volt újra a Földön lenni! Hosszú, unalmas évezredek után az első szép, sőt egyenesen csodálatos, fantasztikus élmény. De sajnos véget ért. Tudom, hogy ti is bánjátok, de vissza kell térnem, különben elveszik a Birodalom - bökött ingerülten a megszeppent Hold felé.
- Dóri, te hazamehetsz. Szél, te pedig mond meg a felhőknek, hogy ha van kedvük, olykor-olykor ők is leruccanhatnak - szólt vissza távolról.
Dóri és a Szél nem feleltek semmit. Dóri boldogságtól káprázó szemekkel bámulta szüleit, a Szél pedig az alattuk elterülő hegy látványától némult meg. A Nap kitett magáért. Füstölgő kövek, parázs és hamu mindenütt, amerre csak a szem ellát.
- Remélem, még találkozunk - integetett a Nap, azzal trónjához felé vitorlázva sugaraival olyan finoman és puhán simogatta meg őket, hogy a borzalmas táj ellenére Dóri és a Szél önkéntelenül elmosolyodtak.
- Odaviszel a szüleimhez? - kérdezte Dóri ragyogó arccal.
- Persze - felelte a Szél.
Dóri eben a pillanatban döbbent rá arra, hogy mennyire hiányzott az anyukája és apukája. És hogy milyen rettenetesen elfáradt.
- Kislányom - suttogta Kati, mikor lányát három nap után végre újra magához ölelte. Dóri anyukája nyakához fúrta orrát és beszívta finom jázmin illatát. Végre megnyugodott.
- Anyu - szólalt meg nagy sokára - Sikerült. A Nap kibékült a felhőkkel.
- Mindent tudunk - szólalt meg apja is és nagyot sóhajtva mindkettőjüket átölelte.
- Nagyon örülünk, hogy megkerültél - folytatta - és nagyon büszkék vagyunk rád. De azt ugye megígéred, hogy soha többé nem tűnsz el szó nélkül. Anyád halálra aggódta magát, azt hitte, leestél, én pedig hiába próbáltam elmagyarázni, mi történt, mindenki bolondnak nézett.
- Dehát erről nem én tehetek. Én küldtem nektek levelet... - pityeredett el Dóri, mire Kázmér és Ernyő bácsi egy emberként-felhőként vágott közbe.
- Hagyjuk ezt most. Először örüljünk egymásnak, aztán szépen, nyugodtan megbeszélünk mindent.
Péter bólintott és hagyta, hogy Dóri sorra köszöntse felhő barátait és töviről-hegyire elmeséljen mindent. A kis fellegek szájtátva hallgatták a történetet. Aztán anyukája ölébe kucorodott és egy jól megtermett felhő hátán elindultak hazafelé.
A Nap utolsó sugarait szórta a Földre, amikor Dóri, szülei és Kázmér bácsi végre megérkezett Magyarországra. Dóri szíve óriásit dobbant, amikor meglátta házukat.
- Ez az. Itt tegyél le minket - suttogta megilletődve a Szélnek. A felhők puhán egyenként az ablakpárkányra ültették őket, ahol Dóri egy három nap után először levette felhő csizmácskáit és szandáljában ügyesen egyensúlyozva beugrott a szobájába.
Szülei és Kázmér bácsi követték és hosszan integetve elbúcsúztatták a felhő csapatot.
- Fanni, Szél, Ernyő bácsi, azért eljöttök majd meglátogatni? - kérdezte Dóri aggódón - Most már lehet, a Nap mondta.
Fanni boldogan megrázta fürtjeit.
- Azt hittem, már sosem kérdezed meg! Persze, hogy jövünk!
Dóri anyukája aggódó pillantást vetett Péterre, de tudta, hiába lenne minden könyörgés. A lánya végérvényes barátságot kötött az ég lakóival és a legjobb, ha ebben követi lánya példáját.
Megköszörülte a torkát és megszólalt.
- Kedves Fanni - kezdte.
Fanni meglepődve pillantott rá.
- Remélem, hogy egyszer én is megismerkedhetek a családoddal. Nagyon szívesen megkóstolnám anyukád villám pitéjét.
Fanni bájosan felkacagott.
- Jó, csak akkor tessék jönni, amikor Ferdi éppen Helgáéknál van, különben veszélyes nálunk lenni.
Kati megkönnyebbülten elmosolyodott, Péter és Kázmér bácsi pedig döbbenten meredtek rá.
- És mi van a tériszonnyal? - kérdezték egyszerre.
- Elmúlt - jelentette ki Kati büszkén - És mivel megtiltani úgysem tudom, én fogom elkísérni Dóri az égi kirándulásokra - tette hozzá szilárd meggyőződéssel.
- És mi lesz a hőlégballonnal? - csapott a homlokára Péter - Hogy vigyük vissza, ha egyszer darabokra hullott és az óceánba zuhant?
- Semmi baj, fiam. Ezt majd én megoldom - nyugtatta meg Kázmér bácsi. - Majd hétvégente és és Dóri ledolgozzuk az árát - kacsintott Dórira ravaszkásan mosolyogva.
- Dolgozni fogok? - kérdezte Dóri elkerekedő szemekkel. - Dehát én még gyerek vagyok...
- Nem, kislányom - javította ki Kázmér bácsi - te nem vagy gyerek, mert a gyerekek szót fogadnak a szüleiknek. Te azonban nem hallgattál az égvilágon senkire, ezért kellett a nyomodba szegődnünk és segítenünk. Ha nem így történik, akkor a kulcs az óceánban végzi és a Nap dühében talán mindent felperzsel. A szüleid, a felhők és legfőképpen a Szél segítsége nélkül sosem sikerült volna a terved, úgyhogy a legkevesebb, amit megtehetsz értük az, hogy segítesz nekem ledolgozni az ízzé-porrá tört hőlégballon árát.
Péter, Kati és Ernyő bácsi egyetértően bólintott.
Így is történt.
A mai napig Dóri minden szombat délután Kázmér bácsival együtt a helyi reptéren segítkezik, vasárnaponként pedig anyukája és olykor apukája kíséretében Felhőországba kirándul.
És égből pottyant kalandjairól minden bolondos gyerekeknek és még bolondosabb felnőttnek bármikor szívesen mesél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése