A macska, a kutya és a ló

Volt egyszer egy szegény ember, aki olyan apró faluban élt, hogy sehogy sem akadt kedvére való feleségre. Úgy döntött hát, szerencsét próbál a szomszéd király birodalmában és mivel vagyona alig volt, az útra lovát, kutyáját és a macskáját vitte magával. Elöl ment a macska elöl, mögötte az ember, mellette a ló, hátul a kutya. Mentek-mendegéltek,  míg egy nagy tóhoz nem értek.
-    A szomszéd király birodalma a tó túloldalán van – mondta az ember – Ahhoz, hogy átjussunk, furfangra lesz szükségünk. Macska, te vagy köztünk a leghuncutabb, mondd meg, mit tegyünk!

A macska éhes is volt, fáradt is volt, ezért úgy gondolta, legjobb lesz hazudni valamit. 
- Gazdám, ezen a tavon soha emberfia át nem kelt még, mert ez egy elátkozott tó. Aki csak az ujja hegyével érinti, elmerül és örökre elnyeli a víz. Szerzek neked szemrevaló menyecskét, ígérem, csak menjünk haza, adj ennem és hagyj pihenni.
A szegény ember gondolkodott erősen, vakarta a fejét, de visszafordulni sehogyan sem akart.
- Hazug beszéd ez, te macska. Etettelek-itattalak, a bajban mégis magamra hagysz. Eredj innen, ne is lássalak!
Ezt mondta az ember, majd kutyájához fordult.


-  Rajtad a sor, kedves kutyám, kérlek, segíts nekünk.
A kutya éhes is volt, fáradt is volt, a gazdáját azonban sehogyan sem akarta magára hagyni, ezért így válaszolt.
- Mindig hűségesen szolgáltalak, de a tavon átvinni nem tudlak. Itt maradok és őrt állok, míg vissza nem térsz.
Az ember megsimogatta kutyája fejét és így válaszolt.
- Maradj hát és várj rám itt. Ígérem, mire a lábam újra érinti ezt a földet, jóféle fehérnép ül majd az oldalamon.
A kutya megnyalta gazdája kezét, majd lefeküdt és elaludt.
- Négyen indultunk, ketten maradtunk. Mitévő legyek? – fordult az ember a lovához.
- Egyet se félj, kedves gazdám! Pattanj a hátamra és kapaszkodj erősen. Átviszlek a tó túlsó partjára úgy, hogy a sarkad sem érinti a vizet.
Megörült a szegényember, megnyergelte lovát és a hátára ült, az meg bátran belegázolt a tóba és úgy átvitte gazdáját, hogy a sarka sem érintette a vizet.
Mentek éjjel, mentek nappal, mire a harmadik nap reggelén elérték a szomszéd király birodalmát.
- Ideje pihennünk - szólt az ember a lovának. Megálltak és leheveredtek az árnyékba, a ló füvet harapott, gazdája meg szalonnát és kenyeret. Csöndben eszegettek és talán el is szunditanak, ha az ember szeme meg nem akad egy szépségesen szép pásztorlányon, aki épp bárányokat őrzött a mezőn.   A lány is észrevette őt és igen megtetszett neki a férfi. Gondolt egyet, megszólította.
- Hallod-e te dalia, úgy ültél azon a lovon, mintha ráöntöttek volna. Mi járatban errefelé?
- Feleséget keresek – válaszolt az ember és nagyot dobbant a szíve.
- Aztán miféle asszonyra gondoltál?
A szegény elmosolyodott és így felelt.
- Olyan asszonyt keresek, aki furfangos, mint egy macska, hűséges, mint egy kutya és okos, mint egy ló.
- Akkor bizony megtaláltad, akit kerestél, mert én éppen ilyen vagyok.

Úgy csillogott a lány szeme, hogy a szegény ember tudta, igazat beszél. Nem is teketóriázott sokat, feleségül vette és ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.