Szeretema

Élt egyszer egy kislány, akit úgy hívtak, Szeretema. Nem véletlenül nevezték így, Szeretama ugyanis minden mondatát úgy kezdte, hogy "Szeretem a".

Ha megszomjazott, leszaladt a Tóhoz és így kiáltott:

- Szia Tó! Én úgy szeretem a vized, hogy most azonnal meg tudnék belőle inni egy egész vödörrel.

És a Tó, ha épp apadóban volt is, hagyta, hogy a kislány megtöltse aprócska tenyerét kristálytiszta vizével és igyon belőle.

Ha barackot ment szedni, így köszönt a Fának.

- Sza Fa! Én úgy szeretem a barackot, hogy most azonnal kérek egyet a számba, egyet a kezembe, egyet pedig a zsebembe.

És az öregecske Fa, recsegve-ropogva bár, de készségesen meghajolt Szeretema előtt és felé nyújtotta barackoktól roskadozó ágait.

Szeretema pedig szakított három barackot: egyet a szájába, egyet a kezébe, egyet pedig a zsebébe és boldogan kacagva elfutott, hogy játszhasson a ház végében lakó nyulakkal.

- Szia Nyúlanyó! - köszönt - Én úgy szeretek kergetőzni a kölykeiddel, mint senki mással. Kérlek, engedd őket játszani velem.

És Nyuszimama, aggódva bár, de elengedte a kölykeit Szeretemával. Így telt egyik nap a másik után és Szeretema örült, mert bármerre járt, mindenki szerette és ő is szeretett mindenkit.

Történt egyszer, hogy Szeretema betöltötte hatodik évét és iskolába kellett mennie. Eleinte csak napok, aztán hetek, végül hónapok teltek el anélkül, hogy meglátogatta volna kertben élő barátait. Helyette, amint megebédelt, szaladt hol egyik, hol másik iskolatársához, hogy estig kedvére kijátszhassa magát.

A kertben pedig minden megváltozott. A Tó vize napról napra szürkébb, a Barackfa levelei szárazabbak, a Nyúl család pedig egyre szomorúbb lett. Zördög, a kert manója pedig hiába igyekezett jobb kedvre deríteni a társaságot, bohóckodása csak rövid pillanatokra tudtak mosolyt fakasztani az arcukon.

Szeretema erről persze mit sem sejtett, hiszen ő maga sosem hallotta a fa, a tó és a nyuszik sóhajtozását… mígnem egyik éjjel, mikor ágyában már az igazak álmát aludta, hangos sírás, rívás és jajveszékelés ébresztette fel.

- Ki az, mi az és mit akar? - motyogta a kislány, majd, mivel a hang a kertből érkezett, kibotorkált és elkiáltotta magát:

- Bárki is sír, rí és jajveszékel, sürgősen hagyja abba, mert nem szeretem, ha nem hagynak aludni.

Azzal letépte egy rózsa szirmait, dühösen a fülébe tömködte és visszafeküdt az ágyába.

Szeretema másnap éjjel még hangosabb vonyítás, sikítás, ordítozásra ébredt.

- Ki az, mi az és mit akar? - dünnyögte szemeit dörzsölve, majd, mivel a hang nem halkult, kiszaladt a kertbe és elkiáltotta magát:

- Bárki vonyítson, sikítson és ordítozzon is, azonnal hagyja abba, mert nem szeretem, ha nem hagynak aludni.

Azzal leszakította egy liliom szirmait, a fülébe tömte és visszafeküdt ágyába.

Harmadik este lefekvés előtt Szeretema gondolt egyet.

- Kifogok rajtatok éjjeli lármázók. Ma éjjel szirmokkal a fülemben fekszem le, hogy biztosan ne ébresszetek fel.

Azzal kiment a kertbe, letépett egy tulipánt és szirmaival a fülében tért nyugovóra.

Örült Szeretema, hogy ilyen okosan kifogott ellenségein és hamar el is aludt, de mikor a falióra éjfélt ütött, olyan hangzavar, lárma és kiabálás tört ki a kertben, hogy talán a világ összes tulipán, liliom és rózsa szirma sem lett volna képes megőrizni Szeretema álmát.

- Ki az, mi az és mit akar? - kiabálta dühösen Szeretema és hálóingben, mezítláb rohant ki a kertbe - Bárki is üvölt, lármázik és kiabál éjnek-évadján, értse meg végre egyszer és mindenkorra, hogy nem szeretem az éjjeli szerenádot. Ilyenkor csak az ágyamat és a párnámat szeretem!

Ebben a pillanatban csönd borult a kertre. Mintha késsel vágták volna el a hangzavart, majd éles füttyszó hallatszott és szentjánosbogarak százai repültek a kert végéből Szeretema köré. A kislány kábán pillogott hol jobbra, hol balra.

- Szervusz kedves Szeretema! Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetlek - hangzott fel egy mély, dörmögésszerű hang a barackfa irányából. Szeretema azonban hiába meresztgette szemeit, sehogy sem tudta kivenni, ki beszél.

- Te nem látsz engem, de én látlak téged. A szentjánosbogarak csak téged világítanak meg, engem nem - kuncogott az előbbi hang.

Szeretema méregbe gurult.

- Akárki is vagy te, gyere le végre arról az átkozott fáról és mond meg, mit akarsz.

Zördög, a kert zöld manója, mert lett volna más, gúnyosan felkacagott.

- Kihoztalak a sodrodból, Szeretema? Ej, ne haragudj rám ezért. Nem hittem, hogy megharagszol, hiszen rólad az a hír járja, hogy mindig mindenkivel kedves vagy... A neved is ezért kaptad, nem?

Azzal Zördög villámgyorsan leugrott a barackfa ágáról és Szeretema elé penderült.

- Te persze még nem ismersz engem, ezért had mutatkozzam. Zördög vagyok, a kert kis, zöld manója. Örvendek a szerencsének - folytatta Zördög udvariasan.

Szeretema sértődötten biccentett.

- Szóval, kedves Szeretema, igaz a hír, hogy te mindig mindenkit szeretsz?

Szeretema egy ideig gyanakodva méregette a manót, nem értette, mit akar a kérdéssel, de végül bólintott.

- Nagyszerű - dörzsölgette kezét Zördög ravaszul végül. - Aki pedig szeret, az igyekszik segíteni a bajba jutottakon, igaz? - tette hozzá Zördög.

Szeretema ismét bólintott.

Zördög újra füttyentett, mire a szentjánosbogarak a barackfa köré sereglettek. A barackfa megviseltnek tűnt. Levei elszáradtak, barackjai a földre hulltak. Szeretema meglepetésében a szája elé kapta a kezét.

- Mi történt veled, kedves Barackfa?

A barackfa bánatosan lehajtotta lombját és úgy válaszolt.

- Egy hete nem esik egy csepp eső sem. Kértem az Eget, de nem segített, kértem a Felhőt, de nem segített. Végül három napja éjjel téged kértelek, hogy hozz nekem egy vödör vizet a kútból, de te sem segítettél. Helyette rózsaszirmot tömtél a füledbe, hogy ne halld a sírásom, rívásom és zokogásom.

- De hiszen nem tudtam, hogy te sírsz! - kiáltott fel Szeretema - Ha tudtam volna, azonnal segítek. Kérlek, bocsáss meg nekem!

A barackfa azonban nem válaszolt.

Zördög újra füttyentett, mire a szentjánosbogarak a kert végében álló nyúl ketrec fölé rajzottak. A nyuszik nagyon szomorúnak tűntek. Fülük lekonyult, bajszuk bánatosan lógott.

- Mi történt veletek, kedves Nyuszik? - kérdezte Szeretema.

- Egy hete nem ettünk, mert eső híján elszáradt a fű. Kértük az Eget, nem segített, kértük a Felhőt, nem segített. Végül két napja téged kértünk, hogy hozz nekünk friss füvet a folyó mellől, de te sem segítettél. Liliomszirmot tömtél a füledbe, hogy ne halld az ordításunk, kiabálásunk és jajveszékelésünk.

- Nem is sejtettem, hogy ti sírtok! - szörnyedt el Szeretema - Ha tudtam volna, egészen biztosan segítek. Könyörgöm nektek, bocsássatok meg!

De a nyuszik nem válaszoltak.

Zördög megint füttyentett, mire a fénylő bogárkák a Tó fölé repültek. A Tó láttán Szeretemából kitört a sírás. A Tónak ugyanis inkább csak a helye látszott, a Tó maga alig. Medréből erőtlen, vékony víztükör nézett farkasszemet a világgal.

Szeretema immár semmit sem kérdezett. Tudta jól, mi történt.

- Kiszáradtál, mert nem esett az eső és hiába kérted az eget és a felhőket, nem segítettek.

Amikor pedig engem hívtál, betömtem tulipán szirmokkal a fülem, hogy ne hallja a hangzavart, lármát és kiabálást. Soha nem fogsz megbocsátani nekem! - zokogta a kislány és hálóingben, mezítláb a Tó mellé ereszkedett.

Szeretema vigasztalhatatlan volt. Elhanyagolta a barátait és ami még ennél is sokkal rosszabb, nem segített, amikor bajban voltak. Nem is érdemli meg ezt a nevet, sokkal inkább azt, hogy Utáloma.

Szeretema három nap és három éjjel zokogott megállás nélkül, szeméből csak úgy patakzott a könny. Hiába hívta az anyukája, apukája, testvére, ügyet sem vetett rájuk. Végül Zördög maga ült a kislány mellé, hogy megvigasztalja, de Szeretema őt is elküldte.

- Te tudod a legjobban, milyen rosszat tettem. A forrás, a fa és a nyulak mind miattam szenvedtek.

Zördög azonban így felelt.

- Eszem ágában sincs megvigasztalni téged, csak annyit kérek, emeld fel a fejed és nézz körül.

Szeretema felpillantott és egy szélesen mosolygó tó nézett vissza rá.

- Három napja táplálsz a könnyeiddel, amitől új erőre kaptam. Látod, megtelt a medrem vízzel.

Szeretema úgy nézte a tavat, mint aki álmából ébredt.

- Gyere! - hívta Zördög - Nézd meg a nyuszikat is.

Szeretema felállt és a kert végébe sietett. Nyuszimama és kicsinyei a füvön sütkéreztek és örömmel üdvözölték Szeretemát.

- Olyan jó, hogy végre itt vagy! A tó olyan szépen megtelt vízzel, hogy párájából még a fölötte gömbölyödő felhőcskének is jutott. Ma és tegnap is esett az eső, a fű kizöldült és nekünk újra van mit ennünk.

Szeretema boldogan kapta fel az egyik nyuszit és örömtáncot járt vele a zöld füvön.

Mielőtt azonban kergetőzni kezdtek volna, Zördög megszólalt:

- Nem végeztünk. Van még itt valaki, aki szeretne találkozni veled.

Szeretema a homlokára csapott.

- A Barackfa!

Zördög mindentudón elmosolyodott, Szeretema pedig egy kis nyúllal a karjai között szaladt, szaladt a barackfa irányába. A fa levelei fénylő rőt és pozsgás narancsszínben pompáztak, koronája tetején pedig egy gömbölyű barack aranylott. Zördög, akár egy ügyes kismajom, felkúszott a fára, letépte a barackot és Szeretema kezébe nyomta.

- Tessék, fogd ezt a lélekbarackot - mondta halkan - Téged illet, mert a te két szemed könnyei gömbölyítették, fényesítették és vonták be arannyal. Tartsd mindig magadnál és figyeld nap-nap után, mert ha veszít a fényéből és ragyogásából, az nem jelent mást, minthogy a te lelked veszít a fényéből és a ragyogásából. Vigyázz rá, akár az életedre és fogadd meg tanácsait.

Így is történt. Szeretema barackja ma is úgy ragyog, akár a kert, a tó, a fák és a nyulak és persze Szeretema lelke maga.