 |
| Kampoka |
Nem volt ő mindig aranyorrú, ne gondoljátok. Ugyanolyan horgas vasorral született, mint az vasorrúak nemzetségének minden tagja, csakhogy neki más volt megírva a nagy könyvben, mint őseinek…
Kampóka már gyerekkorában sok furcsaságot művelt. Gondos szülei idejekorán beíratták a híres-neves Boszi Oviba, ahol a kis bábák elsajátíthatták a legegyszerűbb fortélyokat, varázslatokat. Míg a gyerekek egymással versengtek a főzetek elkészítésében, Kampóka az ablakban üldögélve álmodozott a tündérek és manók világáról.
- Bárcsak aranyorrom lehetne … - mondogatta ilyenkor könnybe lábadt szemmel - De így, ezzel a csúfsággal az arcom közepén bizony örökre száműzött maradok a jók világából.
És ebben Kampókának sajnos igaza volt. Maradt hát az óvodában, sőt egyesekkel-kettesekkel végig bukdácsolta az iskolát is. Szülei azt sem tudták, hova legyenek a szégyentől.
- Nincs benned egy meggymagnyi gonoszság sem! Csúfot hozol a vasorrúakra! - sopánkodott az anyja.
- Ha így folytatod, még bibircsókod sem nő! - kárált az apja.
Kampóka pedig csak a vállát vonogatta, nagyokat sóhajtozott és merengett tovább ugyanúgy reggeltől-estig és estétől-reggelig.
Egy szép nap aztán minden megváltozott.
Kampóka nyári szünetét töltötte nagyszülei kunyhójában a Katlan-erdő mélyén és pirkadatkor szokás szerint kirepült seprűjén a közeli tóhoz. Boldogan lubickolt a vízben, azt képzelte, sellő, aki hamarosan találkozik egy délceg királyfival, amikor pillantása a tó előtt magasodó kopár sziklaszirtre esett. A sziklán egy fehér paripa állt hátán daliás gazdájával.
Kampóka szíve hevesebben kezdett dobogni és hogy orrát elrejtse, sebesen megfordult.
- Ki vagy te, szép leány! Fordulj meg, had lássam a rózsás orcádat! - kiáltott a fiú.
- Kampóka vagyok és nem fordulhatok meg - válaszolta Kampóka remegve.
- Ne félj tőlem, nem bántalak - nevetett a legény - Hanem tudod-e mit? Ha a hegy nem megy Mohamedhez, majd Mohamed megy a hegyhez.
Azzal megnyergelte lovát és a szirtet megkerülve a tó felé kezdett kaptatni.
- Ezek szerint Mohamednek hívják - Kampóka szíve hevesen verdesett - Istenem, milyen csodálatos név… Hanem megfordulnom nem lehet, mert akkor meglátja az orrom! - jutott eszébe és még beljebb gázolt a tóba. A legény közben a partra ért és onnan szólongatta Kampókát.
- Micsoda királynői hajzuhatag! Fekete, akár az ében. És a termeted! Sudár, mint egy nyárfa.
Kampóka azt sem tudta, hova legyen zavarában.
- Gyere ki, galambom, had lássalak téged!
- Nem lehet! - vágta rá Kampóka.
- És ugyan miért nem? - tudakolta a legény.
- Mert… mert… - dadogta Kampóka - apám megtiltotta.
- Hallod-e, nagyon szigorú ember lehet a te apád - csodálkozott a fiú - Hanem ilyen könnyen nem adom fel. Mostantól fogva minden reggel itt foglak várni téged, reménnyel a szívemben, hogy egyszer megláthatlak.
Azzal a legény elvágtatott.
- Most mit tegyek? - Kampóka kétségbeesetten törte a fejét.
- Változtasd az orrod vasból arannyá - válaszolta egy hang.
- Ki vagy te? - kérdezte Kampóka.
- A tó tündére - felelte a hang - és tudom, mi a bánatod.
- Mondd meg, mit kell tennem hozzá és bármi legyen is az, megteszem - válaszolta Kampóka bátran.
- Hallgass rám, te leány. Van a te nagyanyádnak egy kutyája, egy macskája és egy egere. A kutya kergeti a macskát, a macska kergeti az egeret, csak a szegény kisegér nem kerget senkit. Ha a kutyát kibékíted a macskával, a macskát az egérrel, az egeret pedig elhozod nekem játszótársnak, megjutalmazlak téged egy szép aranyorral. De úgy vigyázz, hogy mindezt napnyugtáig teljesítened kell, máskülönben nem tudok segíteni.
- Egy életem, egy halálom, én ezt bizony megpróbálom - felelte Kampóka és már indult is nagyanyja kunyhója felé.
Csakhogy seprűjével alig röppent kettőt és fordult hármat, amikor az út mellől, egy bokor alól keserves nyüszítésre lett figyelmes. A bokor alján egy őz gidácska sírdogált.
- Málnázás közben elbódorogtam anyukám mellől és nincs, aki haza vezessen.
- Sietnem kell ugyan - tűnődött Kampóka - de ezt a szegény kis gidát mégsem hagyhatom itt.
Fogta hát az őzikét, kivezette a rétre és mivel ismerte az állatok nyelvét, hangosan hívogatni kezdte édesanyját. Az őzmama hamar megkerült és hálája jeléül egy szőrszálat tépett ki bundájából.
- Itt ez a szőrszál, tedd el jól. Ha bajba kerülsz, csak dobd a tűzbe és a barátaimmal együtt a segítségedre sietünk.
Kampóka megköszönte az ajándékot és sietett-szaladt tovább. Hanem alig röppent kettőt és térült hármat, amikor gurgulázó kacagás ütötte meg a fülét. A nevetés forrása Kacagány, az erdei manó volt, akit fő ellensége Bosszanka, a kobold átkozott el.
- Min nevetsz? - kérdezte Kampóka.
- Bárcsak sírnék, de nem tudok - hahotázott Kacagány - Bosszanka, az erdő mindig bosszús koboldja örök nevetésre kárhozott, mert bosszantotta jókedvem és vidámságom. De a kacagást már nem bírom, elfáradtam, abba akarom hagyni. Mondd csak, nem tudsz valami szörnyen szomorú történetet, ami megtörné a varázst?
Kampókának elszorult a szíve. Sietnie kell. Mindjárt lemegy a nap és a kutya, a macska és egér bizonyára még mindig háborúban állnak egymással. Szegény vihogó Kacagányt viszont nem hagyhatja magára.
- Rendben van, elmondok egy történetet, ami talán rosszkedvre hangol.
Kacagány hálásan bólintott.
- A történet egy vasorrú lányról szól, aki beleszeretett egy daliába, de sosem lehetett az övé, mert a királyfinak nem tetszett az ocsmány vas orr a lány arcának közepén. Szegény lányka csak sírt és rítt, összesen hét nap és hét éjen át - Kampóka annyira beleélte magát a történetbe, hogy a végén valóban sírva fakadt. És lássatok csodát, amint Kampóka első könnycseppje Kacagány bozontos fejére hullott, a kacagás abbamaradt és helyét pityergés vette át.
- Végre szomorú vagyok! - lelkendezett Kacagány - Köszönöm neked, jó boszorkány! Jó tett helyébe jót várj. Nesze, itt ez a hajszál. Ha bajba jutsz és hurkot kötsz rá, nyomban a segítségedre sietek!
Kampóka ezt az ajándékot is megköszönte és zsebre tette, aztán uccu neki, repült nagyszülei kunyhója felé, mint aki puskából lőttek ki.
Kevéssel napnyugta előtt érkezett meg, hát látja ám, hogy a kutya éppen akkor kapta el a macskát..
- Köpöd ki azonnal! - kiáltotta Kampóka, de a kutya füle botját sem mozdította. Kampókának hirtelen eszébe jutott az őz szőrszála.
- Ha nem ereszted, száz és száz őzike fog menten eltaposni.
A kutyát szemmel láthatóan ez sem érdekelte.
- Úgy kell neked! - mondta Kampóka és a szőrszálat a kemence tüzébe vetette. Egy szempillantás sem telt belé, hangos patadobogás hallatszott az erdő felől. Az őzcsapat élén őzmama állt.
- Siettem, ahogy csak tudtam - lihegte - Hogyan lehetek a segítségedre?
Kampóka a kutyára mutatott.
- Addig kergessétek, amíg ki nem köpi a macskát - adta ki az utasítást. Őzmama sem volt rest, száznál is több barátjával már rohantak is a kutya felé. Egy perc sem telt belé, a kutya úgy kiköpte a macskát, mintha soha sosem lett volna a szájában.
De jó is, hogy kiköpte, mert a macska pofájában viszont nem más, mint a szegény kisegér tanyázott.
- Te beste dög! - förmedt rá Kampóka - Így elbánni szegény kisegérrel! Ereszd el azonnal, vagy rád szabadítom Kacagányt, az erdei manót.
A macska ügyet sem vetett Kampókára. Szájában az egérrel elégedetten masírozott a kemence padkája felé.
- Megállj, te galád! - dühösködött Kampóka és Kacagány hajszálára hurkot kötött.
Kacagány egy szempillantás alatt ott termett és vidáman üdvözölte Kampókát.
- Miben állhatok szolgálatodra? - kérdezte.
- Nevettesd meg úgy ezt a macskát, hogy kiköpje az egeret, sőt soha többé ne kergesse meg.
- Mi sem egyszerűbb! - felelte Kacagány. A macska elé állva egyik mulatságosabb viccet mesélte a másik után. A macska egy ideig bírta, csak a szeme guvadt ki a visszatartott nevetéstől, aztán egyszerre kirobbant belőle a kacagás, hogy csak úgy rázkódott belé az öreg kunyhó. Órák hosszat nevetett, mire annyira kimerült, hogy jártányi ereje sem maradt többé. Akkor aztán megesküdött Kampókának a macskák becsületszavára, hogy soha többé nem kerget meg egyetlen egeret sem.
Fogta hát Kampóka a kisegeret, tenyerébe rejtette és szaladt vele a tóhoz, hogy mielőbb átadhassa a tó tündérének.
- Látom, teljesítetted a feladatod - csendült fel a tündér hangja a tóból - ezért ígéretemhez híven megjutalmazlak. Kérlek, hajolj a víztükör fölé, hogy gyönyörködhess magadban.
A víz tükrében Kampóka rozsdás vasorra helyett egy ragyogó arany orrot pillantott meg. Örömében táncra perdült és ha hiszitek, ha nem, hajnalig táncolt.
Akkor aztán megfürdött a tóban, de közben már mindig csak a sziklaszirtet leste. A dalia állta is a szavát, pontosan ugyanakkor ugyanott megjelent lovával és lekiáltott a lánynak.
- Mond csak édes tubicám, láthatom-e ma az arcod?
Kampóka boldogan felelt.
- Láthatod, csak vigyázz, a szemed bele ne káprázzon.
A legény lekaptatott hát a hegyről, le a tó partjára, Kampóka pedig megfordult és bátran a legényre tekintett.
- Azt a hét meg a nyolcszázát! - kiáltotta a fiú - Ilyen csodaszép, csodafényes, csodaarany orrot én még bizony sosem láttam. Hanem tudod-e galambom, hogy az orrodnál a szemed mégis sokkal szebb? Olyan ragyogó, hogy az ember mindent elfeled, ha belenéz. Akár vasból is lehetne az orrod, amíg ilyen világító varázsszemekkel tekintesz rám. Gyere ki hozzám, hagy csodáljalak meg közelebbről.
Azzal Kampóka szó nélkül kiment a legényhez, és ha már kiment, a lovára ült, és ha már ráült, el is vágtattak messzi földre, a királyfi - merthogy ki lett volna más - birodalmába.
Ott aztán csaptak hetedhét országra szóló lakodalmat és ittak-ettek annyit, hogy még Kampóka vasorrú szülei és nagyszülei is táncra perdültek a seprűjükkel.
Talán még most is táncolnak, ha el nem fáradtak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése