Ahol a kurta farkú malac nem túr...

Kurtafarkú

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr…
- Álljunk meg egy szóra, barátocskám! – röfögött fel hirtelen Kurtafarkú - Ha jól sejtem, itt ér véget a szerepem és mint mindig, kimaradok a legizgalmasabb részekből. Pedig ha én nem éppen itt túrnék, egy sárkány sem találna el a királykisasszonyhoz, a legkisebb szegény legényről nem is beszélve - tette hozzá önérzetesen.
- De tudjátok mit, kedves meseírók és olvasók? Végeztem veletek, egyszer és mindenkorra! Nem túrok tovább! Kalandot akarok! - kurjantotta harciasan, azzal hátára csapta korpával teli tarisznyáját és útnak eredt az Üveghegy felé. Olyan dühösen kapkodta csülkeit, hogy észre sem vette a mellette elszáguldó hét, tizenkét és huszonnégy fejű sárkányt, karmuk között sikoltozó királykisasszonyokkal és nyomukban vágtató szegény legényekkel. Látta őket eleget. Mostantól fogva soha többé nem fog senkit útba igazítani.
Először vágtatott, aztán szaladt, végül már csak ment, mendegélt szegény, sértődött, lógó orrú Kurtafarkú. Mikor leszállt az este, egy fa tövébe heveredett és hozzálátott elemózsiájához. Harapott egyet, harapott kettőt, hát harmadjára nem a torkán akadt egy falat?

A bokorból ugyanis egy jól megtermett, ocsmány varangyos béka ugrált a lábai elé és könyörögni kezdett.
- Elvarázsolt királyfi vagyok és a királylányt várom. A mese szerint már réges-régen itt kellene lennie. Nem láttad valamerre?
A jólelkű kismalac megszánta a békát.
- Először együnk, azután mindent elmesélek - röfögte. A béka bólintott, melléje telepedett és jóízűen befalták a korpa maradékát. Mikor mindketten jóllaktak, Kurtafarkú megszólalt.
- A királylányt hiába várod. Nem jön - közölte lustán, majd ahogy malacéknél szokás, vakargatni kezdte a hasát.
- De hát kuty-kuty-kutykurutty… - dadogott a béka - mi az, hogy nem jön?
- Kedves Béka komám - csapott a hátára Kurtafarkú - ha már így rákérdeztél, elárulom. Én vagyok a Kurtafarkú, aki mától nem túr, hanem világot lát. Mostantól senki nincs, aki a királylányt útbaigazítaná.
A béka szeme kigúvadt a döbbenettől.
- Te lennél a híres Kurtafarkú? - brekegte.
- Úgy ám - bólintott Kurtafarkú - Ha akarsz, tarts velem és menjünk együtt szerencsét próbálni.
A béka nem sokat teketóriázott. Hátára csapta kukacokkal teli tarisznyáját és a Kurtafarkúval együtt útnak indult.

Ahogy mentek, mendegéltek, egyszer csak útjukat állta egy hétrét görnyedt, vénségesen vén öreganyó, hátán jókora köteg rőzsével.
- Jaj, kedveskéim, aranyoskáim - siránkozott - a szegény legényt várom, de valamiért késik. Segítetek nekem elvinni a rőzsét a kunyhómig?
Kurtafarkúnak és Békának nem kellett kétszer mondani, sebesen lekapták az anyó hátáról a rőzsét és behajigálták a kunyhójába.
Az anyó azt sem tudta, hova legyen örömében.
- Ha ti nem jöttök, jóságos vándorok, az én hátam már réges-rég beszakadt volna. Jó tett helyébe jót várj - fordult a két vándor felé - itt ez az arany vessző. Ha hármat suhintok vele, azzá váltok, amivé csak akartok. Kívánhattok bármit, ha segítetek nekem megtalálni a szegény legényt.
Béka szeme felcsillant.
- Szeretnék újra királyfi lenni… - suttogta vágyakozón - lehet?
- Sajnos te kivétel vagy - szomorodott el Anyó - A te átkodhoz királylány kell.
Szegény Béka bánatában elpityeredett és míg egy lapulevéllel felitatta könnyeit, Kurtafarkú átvette a szót.
- A szegény legény eltévedt, azért nem jön. Amióta világgá mentem - mondta és büszkén kihúzta magát - Béka hiába várja a királylányt és te hiába várod a szegénylegényt. Ha nem akarsz itt rostokolni, gyere te is velünk szerencsét próbálni.
Anyó nem sokat morfondírozott. Hátára csapta pogácsikával teli tarisznyáját és immár hármasban folytatták útjukat.

Hogy jobban teljen az idő, dalt költöttek kalandjaikról. Béka éppen egy csúnyácska királylányról énekelt, amikor hirtelen elébük toppant a Fanyűvő manó.
- Nem láttátok a sárkányt? - kérdezte csüggedten. - Egész nap csak nyüvöm a fát és halálosan elfáradtam. Mire ideér, ahhoz sem marad erőm, hogy megküzdjek vele.
Anyó tudta, mit feleljen.
- Egyet se félj, Fanyüvő. Egyél egy kis fát, attól erőre kapsz, aztán csomagolj és gyere velünk. A sárkányt ugyanis hiába várod. Mióta Kurtafarkú elindult szerencsét próbálni, mindenki összevissza bolyong a birodalomban.
A fáradt Fanyüvőt sem kellett sokáig nógatni. Vállára kanyarította fával tömött tarisznyáját és újdonsült barátaival együtt vidáman dalolva útnak indult.
Ahogy mentek, mendegéltek, rájuk esteledett. Kurtafarkú a sárba, Béka a tó mellé, Anyó a fa alá, Fanyüvő pedig a fa tetejére telepedett és a hosszú vándorúttól jócskán elpilledve mind a négyen nyugodt, mély álomba merültek.

Hajnaltájt aztán a négy vándor szemét dörzsölgetve pillantott jobbra, majd balra, mikor a távolból hirtelen halványan pislákoló fényre lettek figyelmesek.
- Nem lehet más, csakis a királyi udvar - rebegte az Anyó.
- Akkor hát irány a palota! Kalandra fel! - adta ki a parancsot Kurtafarkú.
Ebben mindnyájan egyetértettek. Ízibe felszedelőzködtek hát és elindultak a fényesen tündöklő királyi udvar felé.

Mikor odaértek, látják, hogy a palota zsúfolásig megtelt délcegebbnél délcegebb lovagokkal, akik egymás után indultak lóháton a szélrózsa minden irányába.
- Mi történik itt? - kérdezte Anyó a mellette álló legénytől.
- Aki megtalálja és visszahozza a Kurtafarkú malacot, azé lesz a király lánya és fele királysága. Mióta eltűnt, óriási zűrzavar uralkodik a Birodalomban. Én is teszek egy próbát - hadarta türelmetlenül a lovas és se szó, se beszéd, elnyargalt.
Kurtafarkú elsápadt.
- Mindjárt megtalálnak és visszavisznek - nyögte.
- Egyet se félj - nyugtatta Anyó és varázsvesszőjével egy szempillantás alatt macskává változtatta.
- Akkor is el kell bújnunk - nyávogta Kurtafarkú - a farkamon nem fog a varázslatod - mutatott kunkori farkincájára.
A négy barát végül az udvari istállóban kötött ki és az ólak mögött, istállók előtt és két baromfiudvar között talált búvóhelyet.
- Istenem, Istenem, most mitévő legyek? - sopánkodott Kurtafarkú.
- Szaladjunk haza - brekegte Béka.
- Maradjunk itt - közölte Fanyüvő.
- Higgyétek el, a legbölcsebb az, ha nem teszünk semmit - határozott Anyó.
Ezzel maga Kurtafarkú sem tudott vitatkozni, így mindnyájan maradtak szépen az istállóban. Bevackoltak egy illatos szénakazalba, pihentek egy keveset, majd a hosszú úttól megéhezve ki-ki elindult élelmet keresni. Anyó a palota éléskamrájába, Fanyüvő az erdőbe, Béka pedig a folyó mellé. Egyedül Kurtafarkú talált kedvére való eledelt a disznóólban. Macska képében a vályú fölé hajolt és jóízűen lefetyelni kezdte a moslékot, amikor hirtelen csodásan csilingelő röfögés ütötte meg a fülét.

- Még sose láttam macskát moslékot enni. Ki vagy te?  Nem ismerlek téged.
Kurtafarkú hátrapillantott és szeme-szája elállt a csodálkozástól. A hang tulajdonosa egy olyan szép malaclány volt, amelyhez foghatót Kurtafarkú még soha életében nem látott.
- Kurta…lábú vagyok - nyögte, nehogy elárulja magát - a környék egyik macskája - tette hozzá szemlesütve.
- Örvendek. Az én nevem Csáléfülű - mutatkozott be a malaclány illedelmesen - és én vagyok a királylány kedvenc malaca - tette hozzá szemlesütve. - Mi szél hozott erre?
-  A barátaimmal elindultunk szerencsét próbálni - magyarázta Kurtafarkú - és éjszakára szállást keresünk.
- Ó, itt nyugodtan maradhattok. Mióta a fél birodalom Kurtafarkút keresi, rengeteg a hely - mutatott körbe kecses, bár kissé vaskos csülkeivel.
Csáléfülűnek igaza volt Az istálló lovai egytől-egyig eltűntek és hátukon királyfikkal javában nyargalásztak az országban, így Csáléfülű csak a malacok ólát és a baromfiudvart mutatta meg Kurtafarkúnak. Bájos pofija, turcsi orrocskája és édesen csengő röfögése Kurtafarkút annyira lenyűgözte, hogy mire Anyó, Fanyüvő és Béka visszatértek, eldöntötte: ő bizony egy tapodtat sem mozdul a szépségesen szép malaclány mellől. Hosszas könyörgésére Anyó visszaváltoztatta malaccá és Kurtafarkú beavatta titkába Csáléfülűt.
Csáléfülűnek egyből megtetszett a jóvágású malac fiú és mikor kiderült, ki is valójában, végérvényesen és menthetetlenül beleszeretett.
- Addig biztonságban vagy, amíg velünk, malacokkal maradsz. Csak arra ügyelj, hogy a farkadat senki meg ne lássa - kérte Csáléfülű szemérmesen mosolyogva - Semmi baj nem lehet, mert ide úgyis csak a kiskondás és királylány látogat. Ők pedig, ha itt is vannak, csak egymással foglalkoznak…
Kurtafarkú szót fogadott, hanem a kondáslegény szemfülesebb volt, mint gondolta és mivel minden reggel megszámolta a malacait, hamar rájött, hogy eggyel több van. Hóna alá kapta a visítozó Kurtafarkút és ment a király elé jelenteni, mit talált.

Azonban Kurtafarkú barátai, Béka, Anyó és Fanyüvő sem volt rest. Anyó kapuőrré varázsolta magát, Fanyüvőt pedig kalappá. Békát a fejére ültette, a kalapot rábiggyeszette és imígyen álcázva magukat észrevétlen beosont a palotába.
Amint Kurtafarkút ketrecben a király elé vitték, visszaváltoztak és Béka a király fejére, Fanyűvő a vállára, Anyó pedig a szakállára ugrott.
- Takarodjatok innen büdös sátánfajzatok - ordította a király.
- Addig nem, míg el nem engeded a barátunkat - feleseltek merészen Kurtafarkú barátai.
- Katonák! Ide! - hadonászott a király, de három suhintással Anyó a terem összes katonáját undorító kígyóvá változtatta, amelyek szófogadón siklottak a király felé.
A király rettegve ugrott fel trónjára, de hű katonái oda is követték.
- Rendben van, elengedem Kurtafarkút - kiáltotta kétségbeesetten - csak tüntessétek el ezeket a kígyókat a teremből.

Anyó újra suhintott és a kígyók visszaváltoztak.
A király kinyitotta Kurtafarkú ketrecét, majd hangos zokogásban tört ki.
- A lányomat tegnap elrabolta a sárkány és fogalmunk sincs, hová vitte. Régen minden egyszerűbb volt: ha elrabolták is, legalább tudtuk, hova kell érte menni. De most! Amióta nem túrsz, Kurtafarkú, minden összekuszálódott.
Kurtafarkú megilletődve állt a nyitott ketrecben. Talán a királynak igaza van. Talán tényleg ideje lenne visszamennie. Sőt, az igazat megvallva kissé hiányzott az otthona. A túrásról nem is beszélve.
- Királyi udvar ide vagy oda, sehol sem olyan porhanyós a föld, mint az Óperenciás tengeren túl… – sóhajtott magában és döntött.
- Visszamegyek, Király uram, de csakis egy feltétellel.
- Bármi is az, teljesítem - vágta rá a Király.
- Engedd el velem a királylány kedvenc malacát, Csáléfülűt.
A király erősen gondolkodóba esett. Tudta, ha lánya megkerül, első útja Csáléfülűhöz vezet majd és ha nem találja, vigasztalhatatlan lesz.
Ebben a pillanatban kopogtattak az ajtón. A sárkány volt az, karján az elalélt királylánnyal.
- Nem cipelem tovább - közölte a Sárkány kimerülten és a királylányt a szőnyegre terítette - Napok óta próbálok eljutni a birodalmamba, de Kurtafarkú nélkül nem megy. Szörnyen elfáradtam. Egy királylány sem ér annyit, mint az otthonom.
Azzal a sárkány elmorzsolt egy könnycseppet a szemében.
- Isten veled, Királylány. Majd eljövök érted, ha végre hazataláltam.
Azzal immár keservesen bömbölve elindult a palota kapuja felé. Amint hatalmas dörrenéssel becsapta maga mögött a kaput, Kurtafarkú az ébredező királylányhoz fordult és azt kérdezte.
- Kedves királylány. Elengeded-e velem Csáléfülűt az Óperenciás tengeren túlra? Ha a válaszod igen, szíves-örömest visszatérek otthonomba.
- Csáléfülűt?! - sikoltott fel a királylány, de mikor szomorú apjára pillantott, megenyhült a szíve.
- Apám - fordult a trón felé - tudod-e, milyen szomorú leszek, ha elveszítem Csáléfülűt.
- Tudom - bólintott apja szomorún.
- Sírok majd, mint a záporeső.
- Tudom - felelt az apja könnyezve.
- Vigasztalhatatlanul - tette hozzá a királylány.
- Tudom - apja immár zokogott.
- Hacsak… - csillant fel a királylány búzakékszín szeme.
- Hacsak? - visszhangozták egyszerre mindnyájan.
- Hacsak nem adsz feleségül a kondáslegényhez.
A király hangos hahotában tört ki, majd lányát és a kondáslegényt is kézen fogta.
- Édes lányom! Drága fiam! Áldásom rátok. Mivel a kondáslegény találta meg Kurtafarkút, nem is adhatnálak máshoz. Ásó, kapa, nagyharang válasszon el benneteket egymástól.
Másnap aztán hetedhét országra szóló lagzit csaptak. Folyt a bor, sült a hús, még a kutya is kalácsot evett.
A kiskondás és a királylány az öreg király legnagyobb örömére a palotában maradtak, Béka, Anyó és Fanyüvő visszatértek otthonukba, Csáléfülű és Kurtafarú pedig mind a mai napig boldogan túr - az Óperenciás tengeren is túl.