Mese a kunduszokról

- Közhírré tétetik, hogy Negyedik Béla annak adja fele királyságát, aki segít elüldözni a kunduszokat a birodalomból. A kundusz rosszabb, mint a legrosszabb vírus vagy baktérium, mert nyomában veszekedés és harag jár! Miattuk lesznek a barátok ellenségek, a szomszédok idegenek.

Ezt dobolta ki az udvari fődoboló, de hiába, senki sem jelentkezett a királynál. Hogy is tudta volna bárki legyőzni a kunduszokat, ha egyszer olyan picik, hogy csak kunduszkópon át lehet őket látni és semmi sem tudja őket elpuszítani? Főtt hát Negyedik Béla és összes udvari főtanácsadójának és főtudorának feje.

- Mondd, Julietta, te mit tennél a helyemben? – kérdezte a király okos és nem kevésbé gyönyörű feleségét.

- Ölts álruhát, kelj vándorútra és járj a nép között, hátha rájössz, hogyan tudnál megszabadulni a kunduszoktól. Bízz a koronád erejében!

- Megyek, ha ti is velem jöttök! – válaszolta Negyedik Béla és mivel hangja ellentmondást nem tűrt, Julietta nem is mondott ellent.

Még aznap este összecsomagoltak és álruhában, gyalogszerrel útnak indultak. Mentek, mendegéltek, míg leányuk, Lüszienn és kisfiuk, Ákóka el nem fáradtak. Akkor aztán betértek egy út menti fogadóba és lepihentek.

Negyedik Béla szemére azonban sehogysem jött álom. Úgy döntött, iszik egyet a fogadós egészségére és kifaggatja, hátha tud valamit a kunduszokról.

Jan Csi, a kínai származású fogadós szokatlanul bőbeszédűnek bizonyult.

- Hogy jártak-e erre kunduszok? Mi az hogy! Még most is itt vannak! Figyeljen csak!- mondta, azzal elővett egy macskakonzervet és az udvar felé indult. Vagyis csak indult volna, ha ebben a pillanatban nem lép be felesége, Marinka.

- Már megint eteted azt a dögöt? Lassan levághatjuk, olyan kövér! És be ne engedd nekem vagy nem állok jót magamért! – kiabálta.

- Látja? Ezt tették vele a kunduszok… - sóhajtotta Jan Csi.

- És hogy harcol ellenük? – kérdezte Negyedik Béla.

- Sehogy! Ha tudnám, én lennék a király, nem gondolja? – nevetett a fogadós.

Negyedik Béla úgy döntött, ennyi épp elég volt mára. Ivott még egy kupicával, aztán nyugovóra tért.

Ákóka és Lüszienn tudták, mi bántja apjukat, ezért - mivel mindketten beszélték az állatok nyelvét - másnap reggel megkeresték a fogadós macskáját.

- Miúúújság? – nyávogta Verizmáj kényesen.

- A birodalom érdekében segíts nekünk megtalálni és elüldözni a kunduszokat – kezdte Lüszienn, aki felettébb ügyesen bánt a szavakkal. A macska nem tűnt túl lelkesnek.

- Kis bohók! – ásította – Ugyan mi hasznom származna nekem abból? Mióta a kundik beköltöztek a fogadóba, Jan Csi, a gazdám kettő helyett napi négyszer ad enni, hogy borsot törjön a felesége orra alá.

- Akkor segíts nekünk azért, mert segíteni jó és mert az apukánk szomorú – próbálkozott Ákóka, a macska azonban válasz helyett a másik oldalára fordult és aludt tovább.

- Ne foglalkozzatok vele! – szólalt meg valaki egy közeli bokorból. - Marinka vagyok, a fogadós felesége és éppen rám van szükségetek. Gyertek ide!

Marinka az istálló végébe vezette a gyerekeket és egy-egy bögre forró csokit nyomott a kezükbe.

- Csak akkor kérdezzetek, ha ezt mind megittátok. Addig figyeljetek és gondolkozzatok.

A gyerekek engedelmesen elhallgattak és szívószálon keresztül szürcsölni kezdték a kakaót.

- Sokan nem tudják, hogy kunduszok azóta vannak, mióta világ a világ. Hozzátartoznak az élethez, akár a víz vagy a levegő. Öt esztendeje azonban nagyon elszaporodtak a birodalomban és azóta veszekedés veszekedés hátán. Senki sem tudja, hogyan lehetne elbánni velük és látni is csak az látja őket, akinek van kunduszkópja.

- Kunduszkópja? – ámult el Ákóka.

- Úgy bizony! Évekig dolgoztam egy laboratóriumban, ahol mikroszkóppal vizsgáltuk a baktériumokat. Ebből fejlesztettem ki a kunduszkópot. Megmutatom.

Marinka a szénaboglya mögül előhúzott egy csillogó-villogó masinát és bekapcsolta. Lüszienn és Ákóka egyszerre pattantak fel.

- Engedj oda! – lökte el Lüszienn Ákókát.

- Menj innen! – taszította oldalba Ákóka Lüsziennt.

Marinka a fejét fogta.

- Már itt is vannak és amíg veszekedtek, itt is maradnak – sóhajtotta.

Ákóka odébb állt, hogy testvére odaférjen a kunduszkóphoz. Lüszienn belenézett a lencsébe.

- Ez a kis háromlábú, kapafogú, sötétzöld valami az? – kérdezte. Marinka bólintott.

- Kundológiából szakvizsgáztam és bátran mondhatom, nálam jobban kevesen ismerik a kunduszokat. Kutatásom alapja az a felismerés, hogy ezek a kis lények a gyerekeket kevésbé szeretik, mint a felnőtteket. A közelükbe férkőznek ugyan, de nem maradnak velük sokáig. Valami azt súgja tehát, hogy a gyerekek kezében a kulcs… Segítsetek nekem megfejteni a titkot!

Lüszienn és Ákóka egymásra néztek. Szegény Marinka, évek óta keres és kutat, milyen jó lenne segíteni neki... Néma csend borult az istállóra. Tanácstalan, néma csend, amit Ákóka gyomrának korgása tört meg.

- Éhes vagyok és hiányzik anya – közölte és az istálló kijárata felé indult – Megkérem, hogy főzzön nekem tejbegrízt.

- Sajnos tényleg mennünk kell, de megteszünk mindent, ami tőlünk telik – ígérte Lüszienn.

- Jól van gyerekek, köszönöm… – motyogta Marinka és újra a kunduszkóp fölé hajolt.

Julietta már futott négy kört a fogadó körül, megjárta a boltot és épp a tejbegrízt kavargatta, amikor a gyerekek betoppantak.

- Tejbegrííííííz! – ordította Ákóka boldogan és asztalhoz ült.

- Apu hol van? Azonnal beszélnünk kell vele – mondta Lüszienn.

- Ott van, ahova a király is gyalog jár – válaszolta Julietta sejtelmesen és a WC irányába mutatott.

Ebben a pillanatban Negyedik Béla kilépett az ajtón. Kezében autós újságot szorongatott, fejét búsan lehorgasztotta és egészében véve nagyon lehangoltnak tűnt.

- Belenéztünk Marinka kunduszkópjába és láttuk a kunduszokat! Kicsik, zöldek és gonoszul vigyorognak! – kezdte Lüszienn.

- Milyen kunduszkóp? Milyen Marinka? – kérdezte szegény Negyedik Béla. Azt hitte, minden baj és bánat tetejébe még gyermekei is meghibbantak.

Julietta persze tudta, mi ilyenkor a teendő. Mindenkit asztalhoz ültetett és amíg a reggelit kanalazták, a gyerekek elmesélték találkozásukat Marinkával. Aztán papírt és tollat vett elő, hogy feljegyezze a családi haditervet. Hosszas tanakodás után abban maradtak, hogy Negyedik Béla álruhában, motorháton folytatja a nyomozást és elsőként a fogadós feleségével beszél, a gyerekek közben kikérdezik az udvar állatait, Julietta pedig megfőzi az ebédet. Úgy döntöttek, legkésőbb vacsoránál találkoznak, hogy megbeszéljék, ki mire jutott.

Julietta egy tarisznya hamuba sült gofrit nyomott gyermekei kezébe, férjének pedig cukormentes csokit csomagolt az útra.

- Nagyon vigyázzatok magatokra! – krákogta, mert könnyek gyűltek a szemében. Nagyon féltette őket.

Mivel a fogadósnak csak egy macskája volt, a gyerekek kénytelenek voltak visszamenni hozzá. Ákóka pár szelet párizsival előcsalogatta és amíg Verizmáj falatozott, faggatni kezdték.

- Az állatok közül ki ismeri a kunduszokat a legjobban?

Verizmáj óvatosan felnézett.

- Ha megmondom, kapok még?

- Persze – biztatta Ákóka.

- Benedek, a Bölcs Bagoly. A Veres erdő legmagasabb fáján él egy odúban. El sem lehet téveszteni, mert az odú ajtaját Lacafaca, a birodalom híres asztalosmestere faragta – válaszolta Verizmáj és nekilátott az újabb adag húsnak.

- Több nincs? – nyávogta, mikor a végére ért, de a gyerekeknek hűlt helyét találta.

Lüszienn és Ákóka hazamentek megebédelni és anyukájuktól elkéredzkedni.

- Az erdőbe csak velem mehettek – közölte Julietta. Kapta gumicsizmáját, kiskabátját, a gyerekeket melegen beöltöztette és útra keltek. Mentek-mendegéltek, amíg a nagy tölgyfához nem értek. A macska igazat szólt, Benedek odúját valóban könnyű volt felismerni a szebbnél-szebb faragásokról.

- Hello – köszönt Julietta.

- Hu-hu – válaszolta a Bölcs Bagoly – Csak nem a királyi család háromnegyede?

Lüszienn számolni kezdett, de elakadt, mert az iskolában még nem vették a törteket.

- Tudom, mi járatban vagytok. Egy ideje követlek benneteket a messzilátomból, amit anyukámtól kaptam kisbagoly koromban. Sajnos hiába jöttetek. Nem fogok nektek segíteni a kunduszok elleni harcban - ingatta a fejét Benedek.

- Azt akarod mondani, hogy hiába gyalogoltunk idáig? – kérdezte Julietta.

- Azt – hagyta rá Benedek.

Ákóka elpityeredett, de anyukája megvigasztalta.

- Ne sírj, kicsikém! Ha nem segít, hát nem segít. Hosszú utat tettünk meg, úgyhogy mielőtt vissza indulunk, igyunk egy csésze teát és pihenjünk. Az angolok azt mondják, a tea minden bajt megold. Különben is, a baj nem ilyen.

Julietta citromos teát töltött a gyerekek kulacsába és amíg iszogatták, Ákóka kirakózott, Lüszienn gyöngyből karkötőt fűzött édesapjának, Julietta pedig hol őket figyelte, hol a telefonján csevegett. Egyszóval elfoglalták magukat.

- Viszlát Benedek! – köszöntek, mielőtt elindultak hazafelé.

- Várjatok! – szólalt meg a bagoly – Nem haragudtatok meg, amiért nem segítettem nektek. Ez tetszik. Apám adott nekem egy tanácsot kisbagoly koromban. Ha megértitek, talán a kunduszok titkát is sikerül megfejtenetek:

Lássad, ne csak nézd a szívét

A visszáját lesd, ne a színét!

- Köszönjük a tanácsot – biccentett Julietta és egy cetlire körmölte Benedek szavait. Útközben aztán addig ismételgették, míg kívülről nem fújták, de a megoldásra nem tudtak rájönni.

Amíg a gyerekek és Julietta a bagolynál jártak, Negyedik Béla maga is megtekintette a kunduszokat Marinka masinájával, aztán meglátogatta a helyi plázát, teszkót, korát és a veresi piacot, mert a fogadós felesége szerint ott gyűlik össze a legtöbb kundusz. Milyen igaza volt! A királynak estére zsongott-bongott a feje a sok vitától, veszekedéstől és pletykától. Úgy kimerült, mint zseblámpában az elem.

- Kunduszok ide vagy oda, holnap haza kell mennünk – jelentette ki vacsoránál.

Julietta rosszat sejtett.

- Széltében-hosszában azt beszéli a nép, hogy az udvari bolond át akarja venni a hatalmat. Gonosz pletykákat terjeszt rólam és máris számtalan embert maga mellé állított. Holnap karóba huzatom és a fejét feltűzöm a várkapura, hogy mindenki lássa: így jár az, aki a király uralmára tör!

Julietta befogta a gyerekek fülét. Nem volt híve az erőszaknak és férjét is igyekezett jobb belátásra bírni.

- Büntesd meg, de a fejét hagyd a nyakán – könyörgött és mivel Negyedik Béla nagyon szerette a feleségét, hajlott a jó szóra.

- Csak még egy napot maradjunk! Hátha sikerül megfejteni a titkot! – kérték a gyerekek.

- Még mit nem! Azt akarjátok, hogy egy bolond kormányozza a birodalmat? Holnap hajnalban indulunk és punktum – válaszolta apjuk.

Aznap éjjel egyikük szemére sem jött álom. A király mélységesen csalódott kedvenc udvari bolondjában és félt, hogy elveszíti a trónt, Julietta aggódott a férjéért és közben Benedek szavain gondolkodott, a gyerekek pedig az éj leple alatt kiszöktek, hogy Marinka kunduszkópjával még egyszer meglessék a kunduszokat.

- Tudtam, hogy eljöttök! Igaz, hogy délután a Bölcs Bagolynál jártatok? Mit mondott? Jaj, olyan izgatott vagyok! - hadarta Marinka, aki az istállóban virrasztott kedves masinája fölött.

- Azt mondta, hogy lássad, ne csak nézd a szívét, a visszáját lesd, ne a színét – szavalták a gyerekek kórusban.

- Hmmm… ennek tudományosan semmi értelme. Azért ha már itt vagytok, kukkantsatok bele a kunduszkópba. Ki lesz az első?

- Én!

- Nem! Én!

Amíg Marinka előkészítette a gépet, a gyerekek vitatkoztak.

- Nagyszerű! Csak így tovább! Már gyülekeznek! – dörzsölte a kezét a fogadós felesége.

- Nézz bele először, de csak mert ma van a születésnapod – enyhült meg Lüszienn és testvérét maga elé engedte. Ákóka boldogan hajolt a kunduszkóp fölé és ahogy figyelte a kis zöld lényeket, valami nagyon furcsát vett észre. Az egyik kis kundusz gyerek, akit a lencsén át követett, elpityeredett és az anyukáját hívta, aki szaladt hozzá, megtörölte az orrát, tejbegrízt adott neki és megsimogatta a fejét.

- Mi van, ha a kunduszok nem is olyan rosszak? – motyogta Ákóka.

- Ó, dehogyisnem! Rosszak, gonoszak, mint a veszedelem. Ez minden kutatás kiinduló pontja! – vágta rá Marinka.

Ákóka odaengedte Lüsziennt a géphez.

- De cuki! – mosolygott Lüszienn.

Marinka is belenézett a lencsébe.

- Csak ennyi? – legyintett – Ne tévesszen meg benneteket. Egymást szeretik! Csak az embert utálják!

Ákóka hitetlenkedve csóválta a fejét.

- Ha egymást szeretik, minket miért utálnak? Mi van, ha minden pont fordítva van és nem azért veszekszünk, mert itt vannak a kunduszok, hanem azért vannak itt a kunduszok, mert veszekszünk? – tette fel a kérdést.

- A visszáját lesd, ne a színét! – idézte Lüszienn – Ezt mondta Benedek.

Marinka a fejét fogta ennyi sületlenség hallatán.

- Ha nem azért jönnek, hogy egymásra haragítsák az embereket, akkor miért csak akkor bukkannak föl, ha vita van és veszekedés?

Lüszienn a fejére csapott.

- Azért, hogy kibéküljünk. Nem miattuk veszünk össze. Miattuk hagyjuk abba!

- Lássad, ne csak nézd a szívét! - bólogatott Ákóka és újra belenézett a kunduszkópba. A kis kundusz és anyukája még mindig ott álltak, kéz és a kézben és fülig ért a szájuk. A kisfiú nem értette, hogy hihette őket valaha gonosznak.

- Irány Benedek, majd ő megmondja, igazunk van-e! – adta ki a parancsot Lüszienn, de Marinka úgy döntött, nem tart velük. Időre volt szüksége, hogy megeméssze a hallottakat. Ha a gyerekek megfejtették a titkot, az minden idők legnagyobb és egyben legmegsemmisítőbb kundológiai felfedezése. Megszüntetné magát a tudományt!

- És akkor fuccs a kundológia szaknak, fuccs a főkundász oklevélnek, fuccs a kunduszkópnak! – sóhajtotta.

- Nem fuccs! Ha nincs a kunduszkóp, sosem vesszük észre, hogy a kunduszok tulajdonképpen jók – vigasztalták a gyerekek.

Mit gondoltok, mi történt ezután? A Bölcs Bagoly megdicsérte Ákókát és Lüsziennt a helyes megfejtésért, a király pedig egyszer és mindenkorra kihirdette a kunduszok elleni teljes fegyverletételt. A kundászok feladata onnantól kezdve nem a kunduszok üldözése, hanem segítése volt, az udvari bolond pedig büntetésképpen beállt Jan Csi fogadójába mosogatni és macskát etetni. Marinka születésnapjára megkapta az udvari főtudós címet, Ákóka pedig egy saját kunduszkópot, amibe akkor nézhetett bele a testvére, amikor csak akart.