2010. augusztus 10.

Vakolat

- Badarság! Miért lenne magányos az, aki szorosan a fal mellett megy? - Fruzsina mérgesen csapja az újságot maga mellé - Az újság sem a régi, igazán, csupa butasággal írják tele.
Pár percig lehunyt szemmel masszírozza a homlokát, aztán a fiókból egy zacskó mézes cukrot húz elő. A macska felnyávog, Fruzsina az első szemet neki adja.
- Nem hiszed, hogy én magányos vagyok, ugye, Oszi? - Fruzsina a macskát kérdezi. Az állat a kosarába gömbölyödik és elalszik.
- Sose figyelsz rám - Fruzsina kicsit megborzong, kendőjét összébb húzza a vállán. Csak idebenn hűvös minden, kinn porzik az utca a hőségtől, nem sokkal múlt dél. Fruzsina kis tükröt vesz elő, kontyát megigazítja a csontfésűvel, aztán megérinti az arcát. Ráncai elsimulnak egy pillanatra, ahogy ujjait végighúzza a bőrén.
- Emlékszel, Oszi, mikor először találkoztunk? - kezét a macska bundájára teszi - A Valéria téri játszótéren feküdtél, félig betemetve a homokozóba, emlékszel?
A macska a másik oldalára fordul, erre ő nem emlékezhet, kölyök volt még, különben is, a teret már kilenc éve máshogy hívják.


- A gyerekek voltak, csúnyán elbántak veled - folytatja Fruzsina - Én hoztalak fel, a karomban és ápoltalak, mert napokig ahhoz sem volt erőd, hogy a port kitüsszögd. Emlékszel, ugye? - Fruzsina a kosárba nyúl, hogy elrendezgesse a macska vackát.
- Tudod, Oszi, még így, hetven évesen is sokszor gondolkozom azon, hogy vajon miért maradtam gyerek nélkül. "A méhe alkalmatlan a szülésre". Ezt mondta Csiszár, a nőgyógyász, ezzel a szóval, hogy alkalmatlan és közben a kezét a vállamra tette. Menni akartam, idegesített a keze a vállamon, de nem bírtam felállni. Biztos sokáig ültem ott, mert egy idő után Csiszár unalmában az ujjaival dobolni kezdett a vállamon. Ő nem vette észre, de én igen és akkor végre megmozdultam és hazamentem. Imre otthon várt, egyenruhában, összecsomagolva. Aznap este vitték a frontra - Fruzsina maga mellé húzza a kanapén heverő ormótlan, barna dobozt és tűt, cérnát vesz elő a fiókból. A doboz tömve nylon harisnyákkal, kiszed egyet és hozzáfog a stoppoláshoz.
- Tudtad, Oszi, hogy van itt ötven éves harisnya is? Imrétől kaptam a születésnapomra, amikor hazaszökött a fogságból. Én nem tudtam, hogy hazajött, a légópincében ültem a többiekkel, ott volt Kosáryné, a tímár lánya, meg az órás, akit nem vittek el, mert sánta volt, meg az özvegy Berta. Egyszer csak betoppan Imre, mintha csak gyufáért ugrott volna le, megölel és azt mondja, hogy ezt neked hoztam a születésnapodra. Egy nylonharisnya volt a kezében, úgy tartotta felém, hogy mindenki lássa. Kikaptam a harisnyát a kezéből és ruhám zsebébe tettem, aztán meg, hogy ne lásson senki, a vállába temettem a fejem. Úgy zokogtam, hogy azt hittem, megfulladok. Imre nem értett semmit és jobb is volt így, mert abban a pillanatban a pokolba kívántam őt is és a harisnyát is. Azt hitte, ahhoz a kisasszonyhoz jön haza, akit pár évvel azelőtt ott hagyott. Alig akarta elhinni, hogy megváltam az ékszereimtől, a selyempongyolámtól, sőt, egy mázsa lisztért még a hajamat is eladtam. Bolondság, igaz, Oszi? Aki a fal mellett megy, magányos. Ostobaság.
Fruzsinát éles csengetés zavarja meg. A szomszéd Csáky áll a küszöbön.
- Kezeit csókolom! - Csáky kalapot emel. - A galambok miatt zavarom.
- Jöjjön be! - Fruzsina kiakasztja a láncot, és ajtót nyit.
- Tudja, a padláson mindent össze, hogy is mondjam szépen, piszkítanak - mondja az öreg. Fruzsina kabátot kerít és megáll Csáky előtt.
- Mire vár? Szeretek az ilyesmin minél hamarabb túlesni. - Az öregember dünnyögve eláll az asszony útjából.
Szó nélkül haladnak a hosszú függőfolyosón, el a gondnok paradicsompalántái mellett, föl a dohos padlásra, elöl az asszony, merev háttal, mögötte a férfi botladozva. Mindketten tudják mi a dolguk. Csáky kitárja az ablakokat, Fruzsina pedig seprűvel kihajtja a csapkodó állatokat.
- Hogy maga milyen bátor! - csodálkozik Csáky, míg Fruzsina mögött lépeget le a létrán.
- Semmiség, szívesen tettem, de most már mennem kell, tudja, sok a dolgom.
- Persze, igen, nem akarom feltartani, semmiképpen.
- Akkor a viszontlátásra! - int az asszony és ajtaját sietve behúzza maga után. A kukucskálón keresztül lesi az öreget, aki egy ideig szürke arccal bámulja a Kárász Fruzsina feliratot a névtáblán, aztán lehajtott fejjel elbiceg a Csáky feliratúhoz.
- Jó, hogy nem hívtam be teázni - szól Fruzsina a képmásának az előszobai tükörbe. Haragszik a férfire, amiért olyan reménytelenül egyedül van és mert mindig elpirul, ha véletlenül találkozik a tekintetük.
Háromszögbe hajtja kendőjét és a kalapok alá csúsztatja.
- Még, hogy fal... - dünnyögi - Talán az olyanok, mint Csáky, ők biztosan úgy járnak.
Kipirult arcát tenyerével hűti, kontyát szorosabbra fogja, kabátját a szekrénybe akasztja. A szöveten friss még a vakolat nyoma.




2 megjegyzés:

Zizi írta...

Zseniális! Még-még-még több ilyet!!! :)

Fruzsi írta...

Olyan mintha az időben repültem volna, kivételesen a jövőbe. Fruzsina