 |
| A tüsszögő muskátli |
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy muskátli. Terebélyes, tűzpiros és olyan szép, hogy a virágbolt vendégei a csodájára jártak. Egy napon aztán…
- Mennyi ez a virág? Megveszem a feleségemnek!
Egy úr állt a muskátli mellett és őt nézegette.
A muskátlit selyempapírba bugyolálták, masnit kötöttek rá és egy autó csomagtartójába tették.
- Ez lesz az új otthonod. Remélem, tetszik - szólalt meg a férfi, mikor megérkeztek, majd felnyalábolta és bevitte a virágot.
A muskátlinak tetszett új otthona. Gazdái megtöltöttek egy ládát ízes, fekete földdel, őt magát beleültették, meglocsolták és házuk kertre néző ablakába tették. A virág úgy érezte, azért került az ablakba, mert a kert összes növényénél jobban szeretik.
- Nem meglepő, hiszen én vagyok a legszebb a világon - gondolta és míg a kert virágai egymással foglalkoztak, ő saját magában gyönyörködött.
Egy nap aztán ismeretlen vendéget hozott a szél.
- Ki vagy te és mit keresel itt? - szólt rá a muskátli.
- Máté vagyok, a méhecske vagyok és a virágporodból szeretnék mézet készíteni - válaszolta az idegen.
- Nem adtam rá engedélyt!
- Engedélyt? Még soha senki nem kért tőlem engedélyt.
- Mert még soha nem találkoztál a világ legszebb virágával! - közölte a muskátli.
- A világ legszebb virága? - Máté felnevetett - Talán inkább a legviccesebb, nem?
- Takarodj, amíg szépen mondom, vagy lelöklek innen! - a muskátli elvesztette a türelmét.
A kis méh felkapta kosarát és lerepült a kert virágaihoz.
- Nem is említettétek, milyen zsémbes nőszemély költözött az ablakba. Azt hiszi, ő a legszebb a világon! - nevetett Máté és jókedve csak hamar átragadt a kert összes növényére.
- A legszebb a világon! Hallottatok már ilyet? Mu-ha-ha-ha - visszhangozták a virágok.
- Irigykedtek a szépségemre - gondolta a muskátli.
A csúfolódás azért rosszulesett neki. Szirmait összecsukta, hogy ne hallja nevetésüket.
Másnap aztán újabb látogatója akadt.
- Fiam, ez a muskátli olyan szép, hogy a városi fűvész kertbe kellene vinni - szólalt meg egy idősebb úr.
- Apa, ne túlozz! - nevetett gazdája.
- Elvihetem magammal a városba? Talán a piros virágai feledtetik majd velem, hogy ott minden olyan szürke.
- Persze, vidd csak.
A muskátli boldogan tűrte, hogy becsomagolják és vonatra tegyék. Neki lett igaza! Tényleg olyan szép, hogy a fűvészkertben a helye! Amikor a hosszú zötykölődés után végre lekászálódtak a peronra, már tudta, miről beszélt az öreg. Az állomás körül jobbról-balról szürke gyárak magasodtak és kéményeik ontották a füstöt. A muskátli eltüsszentette magát, mire a bácsi még szorosabbra húzta a zsák száját.
- Nem kapok levegőt - nyögte a virág - Há-há-hápci!
A muskátli végigtüsszögte az új otthona felé vezető utat és akkor sem érezte magát jobban, amikor az öreg lakásának ablakába tette.
- Nem baj, csak holnapig kell kibirnom, akkor elvisz a fűvész kertbe, hiszen nekem ott a helyem - mondogatta a virág.
De sem másnap, sem azután, sőt egy hét múlva sem vitte őt az öreg sehova, a muskátli meg tüsszögött és köhögött reggeltől estig.
Egyik reggel aztán halk zümmögésre lett figyelmes. Máté repült arra, beleszagolt egyik virágába, majd elfintorodott és ő is tüsszentett egyet.
- Ismerlek téged – szólalt meg a muskátli – Te gúnyoltál ki engem, amiért a világ legszebb virágának neveztem magam. Kérj tőlem bocsánatot!
Máté nem akart hinni a fülének.
- Talán még mindig azt hiszed, hogy te vagy a legszebb?
- Nem hiszem, tudom! Azért hoztak ide, hogy elvigyenek a fűvész kertbe!
- Mikor nézted meg magad utoljára az ablaküvegben? - kérdezte a méhecske.
- Ezt eddig észre sem vettem! - csodálkozott a muskátli és tekintetét az ablak felé fordította.
- Ez nem én vagyok - nevette el magát bizonytalanul - Ez nem lehet az én tükörképem.
- Ez vagy te - mondta Máté - A város porától hullnak a szirmaid, a gyárak füstjétől fonnyadnak a leveleid.
- De mi lesz így a csoda kerttel? - zokogta a muskátli - Az öreg azt mondta, olyan szép vagyok, hogy ott a helyem! Így nem kellek majd nekik, ilyen csúful, rútul.
A méhecske megsajnálta a muskátlit.
- Jártam már a fűvész kertben, de ott nem él egyetlen muskátli sem. És tudod miért nem? Mert ott csak különleges, távoli növényeket tartanak, amiket az itteni emberek másutt nem láthatnak. A muskátli nem különleges, legalább egy millió van belőle.
A virág bólintott. Ő is tudta, hogy muskátliból számtalan nő, csak ő annyira szép, annyira különlegesen szép volt.
- Menj vissza oda, ahonnan jöttél - tanácsolta neki Máté - Az ilyen virágoknak, mint te, nem való a város.
- Hogyan? Nincs se szárnyam, se lábam, magamtól nem tudok visszamenni.
- Ebben sajnos nem tudok segíteni és egyébként is sietős a dolgom… Tudod, virágport kell gyűjtenem.
Máté biccentett és elrepült.
A növény attól a naptól kezdve rohamosan fakult és csúnyult. Bárhogy öntözte gazdája, napról-napra sápadtabb, kókadtabb lett. Lassan már tüsszögni sem volt ereje.
- A város… - sóhajtotta végül az öreg - hiszen te nem szereted a várost. Nem kínozlak tovább, hazaviszlek.
Az öregúr még aznap este vonatra szállt és visszavitte a virágot a falusi házba.
A muskátli ekkor már mélyen aludt. Álmában a falu kertjének virágaival beszélgetett arról, hogy milyen érzés, amikor egy méhecske az ő virágából szed magának virágport. Másnap reggel ismerős hang ébresztette.
- Igyál, talán attól magadhoz térsz.
A muskátli hálásan kortyolta a friss vizet és hosszú idő óta először nem tüsszögött, amikor beszívta a levegőt.
- Hol vagyok? - suttogta, aztán meglátta a virágokat. A virágok abbahagyták a pusmogást.
- Folytassátok nyugodtan - szólalt meg a muskátli - nem zavar, ha rólam beszéltek. Már tudom, hogy sosem voltam a legszebb, sőt, most én vagyok a legcsúnyább. Nem érdekel, hogy fonnyadt vagyok, a lényeg, hogy itthon vagyok.
A muskátli élvezte a napfényt, a levegőt, a föld ízét és napról-napra erősebb és egészségesebb lett.
Egy nap aztán lakótársa is akadt. Egy fiatal muskátli költözött mellé, éppen olyan szép, mint amilyen ő volt régen. Rövidesen barátságot kötöttek és az idős muskátli épp élete történetét mesélte neki, amikor…
- Még mindig engedélyt kérsz, hogy virágport gyűjthessek? - szólalt meg Máté a háta mögött.
- Ellenkezőleg. Örülnék, ha az én virágomat választanád.
A muskátli sosem volt még ilyen boldog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése