Losz Álmosz 1.

Losz Almosz

Kázmér és kutyája, Zacskó a tacskó Szőlőlugas nevű falu egyik házikójában élt egy kedvesen szigorú apával és szigorúan kedves anyával. Szőlőlugas olyan apró volt, hogy mindössze kilencvenkilenc felnőtt, kilencvenkilenc gyermek és kilencvenkilenc idős ember lakta.

Kázmér egy ideig boldogan, aztán kissé elégedetlenül, végül pedig kifejezetten rosszkedvűen töltötte napjait Szőlőlugasban. Hogy mi volt rosszkedvének oka? Nagyon egyszerű! Kázmér egész egyszerűen unatkozott. Amióta látta a tévében, hogy mennyi izgalmas hely van még a Földön, szünet nélkül csak kesergett, sírt és panaszkodott.

- Szőlőlugas egy porfészek - nyavalygott anyjának.

- Szőlőlugas az unalom tengere - jajveszékelt apjának.

- Szőlőlugas a világ legborzasztóbb helye - fakadt ki Zsoltnak, a postásnak, aki egyébként legjobb barátja volt.

- Ugyan-ugyan - csitította anyja.

- Ejnye-bejnye - korholta apja.

Bezzeg Zsolt, a postás nem volt ilyen megértő.

- Ha nem tetszik, menj el! - fakadt ki.

- És hogy úgy mondjam - tette hozzá az epésnél is epésebben - kívül tágasabb.

Kázmér megvonta a vállát valójában azonban Zsolt szavai szöget ütöttek a fejében.

- Szia Zsolt! - rohant ki másnap kerekekkel levelező, vagyis levelekkel kerekező postásfiú elé.

- Gondolkodtam azon, amin tegnap mondtál és rájöttem, hogy igazad van! Kit érdekel, hogy Szőlőlugas mindennap ugyanaz, ha van olyan hely, ami mindennap más? Úgy döntöttem, Losz Álmosz szigetére utazom! Velem tartasz?

Zsolt olyan hevesen rázta meg a fejét, hogy postás sapkája a földre esett.

- Nem ment el az eszem. Ha nem tudnád, Losz Álmosz a világ legveszélyesebb helye. Tudod, hogy a testvérem is oda szökött három éve és azóta nem láttam.

- Ünneprontó, betoji alak! - fortyant fel Kázmér.

Zsolt alig akart hinni a fülének. Még hogy ő betoji és ünneprontó. Pont ő, Szőlőlugas egyetlen és legjobb postása. Sapkáját dühösen a fejébe nyomta, sarkon fordult és se szó, se beszéd elkarikázott. Az első villanypóznánál azonban lefékezett.

- Egyáltalán hogy akarsz oda jutni? És mi lesz a szüleiddel? - kérdezte.

- Hajóval utazom. Megnéztem, ma éjjel indul. Szöknöm kell, mert anyuék sosem engednének el. De hogy ne aggódjanak, mindent leírok nekik egy levélben.

- Szóval tényleg elmész… - sóhajtott Zsolt.

- Szóval el… - sóhajtott vissza Kázmérka.

- Akkor Isten áldjon… - Zsolt hangja elcsuklott. Világéletében utált búcsúzkodni. Köhögött, krákogott, a szemét dörzsölgette, de mindhiába, végül csak sírva fakadt.

- Ne sírj, Zsolt - vigasztalta Kázmér - Mindig a legjobb barátom maradsz és ígérem, hogy hamarosan visszatérek.

- Legalább ne Losz Álmoszra menj - könyörgött Zsolt - Bárhova, csak oda ne!

Most Kázmérkán volt a sor, hogy megrázza a fejét.

- Értsd meg. Valódi kalandot akarok.

Zsolt értette. Sóhajtott mégy egy bánatosat és lehorgasztott fejjel elkarikázott.

Folyt. köv.