Losz Álmosz 2.

Úton Losz Álmosz felé

Kázmér csomagját egy nadrág, egy pulcsi, egy fogkefe, egy zseblámpa, a nagyapjától kapott bugylibicska és maga Zacskó, a tacskó tette ki, aki csak orra hegyét dugta ki a bezipzározott hátizsákból.

Egy levelet hagyva szülei ebédlőasztalán a kisfiú fogta csomagját és kiosont a házból. Mivel távolról már hallatszott a hajó tülkölése, Kázmér megszaporázta lépteit, azonban a kikötőhöz érve hirtelen megtorpant. A mólónál tábla fogadta, rajta egy áthúzott kutyával és kisgyerekkel.

- Ez biztosan nekem szól - suttogta rémülten és szegény Zacskót mélyebbre tuszkolta a hátizsákban. Ebben a pillanatban a tömegből elétoppant egy hórihorgas, vaksin hunyorgó, szakállas úr, kezében üvegdarabkákkal és egy csálé szemüvegkerettel.

- Gergő, fiam! Hol csámborogsz?

Kázmér hirtelen ötlettől vezéreltetve vékony hangon megszólalt.

- Itt vagyok, apa, ne keress!

Az úr arca felderült.

- Jól van, fiam, maradj mellettem. Ezek a tülekedő vadbarmok lelökték a szemüvegem, valaki meg rátaposott és ripityomra törte. Faragatlan, primitív népség!

Kázmérka nem tudta, mit jelent a ripityom és a primitív, de nem kérdezett, csak hümmögött valamit az orra alatt.

- Látom, fiam, te megértesz. Gyere, add a kezed, nehogy megint elveszítsük egymást.

A bácsi épp a kezét nyújtotta, amikor a tömegből kivált egy tejföl szőke, szeplős kisfiú és feléjük rohanva kiabálta.

- Itt vagyok, ne keress… Ki ez a kisfiú? - torpant meg hirtelen.

Kázmér ereiben meghűlt a vér.

- Milyen kisfiú? Hol? Jaj, nem látok semmit! - sopánkodott a szakállas úr és mint egy riadt bagoly, forgatta a fejét hol jobbra, hol balra.

Zacskó megérezte a veszélyt. Kikandikált a hátizsákból, majd nagy lendületet véve Gergő elé ugrott.

- De aranyos kiskutya! - kiáltott fel Gergő és mindenről megfeledkezve Zacskó mellé guggolt. Kázmér gyorsan mellé ereszkedett és a fülébe súgta.

- Szökésben vagyunk Losz Álmosz szigetére. Kérlek, ne árulj el apádnak, az őrnek meg mondd, hogy a testvéred vagyok. Ha nem segítesz, végem.

Gergő elborzadva nézett rá.

- Hogy érted, hogy véged?

- Úgy értem, hogy akkor pontosan holnapra megöl az unalom.

- Kisfiam, megint eltűntél? Ne hagyd itt szegény, félvak apádat! - siránkozott a szakállas bácsi. Gergő felállt volna, de Kázmér kabátjánál fogva visszarántotta.

- Ígérd meg, hogy nem árulsz el.

- Játszhatok a kutyáddal? Nekem sose volt…

- Persze.

- Akkor itt a kezem, nem disznóláb, nem árullak el. Az őrt elintézem, te pedig maradj mindig mögöttem és akkor apu nem fog észrevenni. Itt vagyok, ragyogok! - állt fel végre Gergő és megfogta apja kezét.

- Maradj itt, fiam, mert nem talállak meg újra. Furcsa érzésem van. Mintha hátulról figyelne bennünket valaki…

- Biztos az őr, mert még nem látta a jegyed. Megyek, odaadom neki - mondta Gergő.

A kisfiú a hajó fedélzetén álló őrhöz szaladt, míg Kázmér és Zacskó a szakállas úr mögül leselkedtek. Az őr jól végigmérte őket, kérdezett valamit, Gergő bólintott, mire végre valahára intett, hogy mehetnek. Kázmérból kiszakadt egy sóhaj. Csak most vette észre, hogy az elmúlt másodpercekben visszatartotta a lélegzetét.

- A 313-as kabin a mienk - mondta Gergő és közben Kázmérra kacsintott.

- Az én nagy és ügyes fiam. Nem is tudom, mi lenne velem nélküled - mosolygott az apukája. Kázmérnak összeszorult a szíve. Ha az ő apukája látná most őt, biztosan nem lenne ilyen büszke.

- Majd elolvassák a levelet és megnyugodnak - gondolta és követte a családot.

- Az első állomás Losz Álmosz, egy nap múlva odaérünk - magyarázta Gergő apja - Ott kiszállunk és veszek magamnak egy új szemüveget.

Kázmér magában felujjongott a megkönnyebbüléstől. Csak egyetlen nap és kiköt a hajó az álmok városában, Losz Álmoszban. Hát kell ennél nagyobb öröm?

Folyt. köv.