Piroska, a farkas

Piroska, a farkas

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kölyökfarkas, akit úgy hívtak, Piroska. Nevét bundája színéről kapta és arról, hogy ha zavarba jött, könnyen elpirult. Testvérei sokat gúnyolták, ezért ha csak tehette, Piroska egyedül játszott. Mikor bátyjai a sziklán kergetőztek, ő a tóban fürdött, ha vadászni mentek, a barlang mögé bújt, esténként pedig, mikor családja nyugovóra tért, a rekettyésbe húzodott és verseket költött.

Egyik este, mikor épp a tücsökzenéhez írt balladát, Piroskát ismeretlen hang zavarta meg.

A macska, a kutya és a ló

Volt egyszer egy szegény ember, aki olyan apró faluban élt, hogy sehogy sem akadt kedvére való feleségre. Úgy döntött hát, szerencsét próbál a szomszéd király birodalmában és mivel vagyona alig volt, az útra lovát, kutyáját és a macskáját vitte magával. Elöl ment a macska elöl, mögötte az ember, mellette a ló, hátul a kutya. Mentek-mendegéltek,  míg egy nagy tóhoz nem értek.
-    A szomszéd király birodalma a tó túloldalán van – mondta az ember – Ahhoz, hogy átjussunk, furfangra lesz szükségünk. Macska, te vagy köztünk a leghuncutabb, mondd meg, mit tegyünk!

A macska éhes is volt, fáradt is volt, ezért úgy gondolta, legjobb lesz hazudni valamit. 
- Gazdám, ezen a tavon soha emberfia át nem kelt még, mert ez egy elátkozott tó. Aki csak az ujja hegyével érinti, elmerül és örökre elnyeli a víz. Szerzek neked szemrevaló menyecskét, ígérem, csak menjünk haza, adj ennem és hagyj pihenni.
A szegény ember gondolkodott erősen, vakarta a fejét, de visszafordulni sehogyan sem akart.
- Hazug beszéd ez, te macska. Etettelek-itattalak, a bajban mégis magamra hagysz. Eredj innen, ne is lássalak!
Ezt mondta az ember, majd kutyájához fordult.

Vakolat

- Badarság! Miért lenne magányos az, aki szorosan a fal mellett megy? - Fruzsina mérgesen csapja az újságot maga mellé - Az újság sem a régi, igazán, csupa butasággal írják tele.
Pár percig lehunyt szemmel masszírozza a homlokát, aztán a fiókból egy zacskó mézes cukrot húz elő. A macska felnyávog, Fruzsina az első szemet neki adja.
- Nem hiszed, hogy én magányos vagyok, ugye, Oszi? - Fruzsina a macskát kérdezi. Az állat a kosarába gömbölyödik és elalszik.
- Sose figyelsz rám - Fruzsina kicsit megborzong, kendőjét összébb húzza a vállán. Csak idebenn hűvös minden, kinn porzik az utca a hőségtől, nem sokkal múlt dél. Fruzsina kis tükröt vesz elő, kontyát megigazítja a csontfésűvel, aztán megérinti az arcát. Ráncai elsimulnak egy pillanatra, ahogy ujjait végighúzza a bőrén.
- Emlékszel, Oszi, mikor először találkoztunk? - kezét a macska bundájára teszi - A Valéria téri játszótéren feküdtél, félig betemetve a homokozóba, emlékszel?
A macska a másik oldalára fordul, erre ő nem emlékezhet, kölyök volt még, különben is, a teret már kilenc éve máshogy hívják.

Réka, a béka

- Közhírré tétetik, hogy a békává varázsolt Réka királykisasszony eladósorba került. A kérők ma délután megbizonyosodhatnak a királylány eszességéről, ügyességéről és jóságáról egyaránt. Királyfiak és inasaik, földesurak és cselédeik, bárki jelentkezhet kérőnek. Kor, külső, vagyon és műveltség nem számít!

Réka a béka-kisasszony ezt a kidobolnivalót bízta az udvar főkidobolójára, akinek szavára másnap négy-öt szegélylegény, három-négy koldus és egy-két diák verődött csak össze. Mert hiába volt Réka mégoly eszes, ügyes és jóságos és hiába kecsegtette őket Réka apja, III. Lárfár király a birodalom legnagyobb hozományával, a jelentkezők közül végül egy sem kérte meg Réka, a béka nyálkás, úszóhártyás kezét.

Szeretema

Élt egyszer egy kislány, akit úgy hívtak, Szeretema. Nem véletlenül nevezték így, Szeretama ugyanis minden mondatát úgy kezdte, hogy "Szeretem a".

Ha megszomjazott, leszaladt a Tóhoz és így kiáltott:

- Szia Tó! Én úgy szeretem a vized, hogy most azonnal meg tudnék belőle inni egy egész vödörrel.

És a Tó, ha épp apadóban volt is, hagyta, hogy a kislány megtöltse aprócska tenyerét kristálytiszta vizével és igyon belőle.

Ha barackot ment szedni, így köszönt a Fának.

- Sza Fa! Én úgy szeretem a barackot, hogy most azonnal kérek egyet a számba, egyet a kezembe, egyet pedig a zsebembe.

És az öregecske Fa, recsegve-ropogva bár, de készségesen meghajolt Szeretema előtt és felé nyújtotta barackoktól roskadozó ágait.

Szeretema pedig szakított három barackot: egyet a szájába, egyet a kezébe, egyet pedig a zsebébe és boldogan kacagva elfutott, hogy játszhasson a ház végében lakó nyulakkal.

- Szia Nyúlanyó! - köszönt - Én úgy szeretek kergetőzni a kölykeiddel, mint senki mással. Kérlek, engedd őket játszani velem.

És Nyuszimama, aggódva bár, de elengedte a kölykeit Szeretemával. Így telt egyik nap a másik után és Szeretema örült, mert bármerre járt, mindenki szerette és ő is szeretett mindenkit.

Égbe pottyant mese

Felhők között

Minden akkor kezdődött, amikor egy szombat reggel édesapja kivitte a közeli Nyúl-rétre sárkányt eregetni.

Tavasz volt, Dóri lassan a nagycsoportot is kijárta már a Fehér-dombi Óvodában.  A szél hamar elült, így futkosás helyett a fűbe telepedtek és szemüket az égen pihentetve figyelni kezdték a felhőket.

- Nézd, az ott olyan, mint egy kéményseprő seprője! - mondta apja ujjával az égre bökve. - Az pedig egy totyogós csibe - mutatott a másik irányba.

- Tényleg… - Dórinak még a szája is tátva maradt a csodálkozástól - De mihez kezd egy csibe a kefével? Meg akar pucolkodni?!

- Még az is lehet…

- Te Apa! Ezek élnek? - kérdezte Dóri döbbenten.

- Talán igen, talán nem. Ki tudja… - felelt az apja rejtélyesen mosolyogva.

Dórinak ennyi éppen elég volt, hogy tudja: nagy titok birtokába jutott. A felhők ugyanis élnek. Ebben biztos volt. És abban is, hogy mindennél jobban szeretne eljutni közéjük. Attól kezdve minden délután az ablakból figyelte az arra vonuló felhőket. Látott köztük bukfencező bárányokat, sírdogáló királylányt, sőt, egy nyári este még a rettegett rémmel, a viharhozó felhővel is találkozott. Egyetlen cinkosát, apját egy-egy különleges felfedezésnél karjánál fogva az ablakhoz cibálta és magyarázott:

- Nézd, az ott egy rózsa, mellette pedig egy cica tejfölt nyalogat. Látod, ugye? - és apja nevetve bólogatott.

Hamarosan az oviban is feltűnt mindenkinek, hogy Dóri játék helyett egyre többször kémleli az eget.

- Muszáj felmennem közétek - suttogta ilyenkor. Tekintetével szinte keresztülfúrta a csapatnyi hófehér gomolyagot, annyira akarta, hogy az egyik leszánkázzon érte az égi hegyoldalról, beburkolja hófehér dunnájába és huss, elillanjon vele a végtelen kékségbe.

Sokáig nem történt semmi, de Dóri nem adta fel. Ha a nagycsoportban rajzolni kellett, ő felhőket rajzolt, az Anyák Napi ünnepségen felhőt játszott és az összes spórolt pénzét két kis autóra költötte, hogy Bazsi, az óvodástársa elcserélje a felhő jelét az ő kislapátjára.

Nyúlbéla

Nyulak a harcmezőn

Hallottatok-e már a Nyúlszívűek országáról? Még nem? Ezen nem csodálkozom. Hiszen alig akad mesélnivaló egy olyan országról, amelynek lakói azt sem tudják, mit jelent valakit jól elagyabugyálni, megruházni vagy éppenséggel felképelni. Képzelhetitek hát, hogy több száz évnyi béke után micsoda felfordulás kerekedett az országban, amikor az átlátszó Üveghegyen túl megjelent egy óriás rémisztően nagy alakja.

- Éppen felénk tart a behemót! Ha átgyalogol az országon, nekünk végünk! - sopánkodtak a nyúlszívűek. A legnagyobb tanácstalanság azonban épp a királyi udvaron ütötte fel a fejét.

- Ajjaj, jajjaj! - sóhajtozott Negyedik Nyúlbéla szakállát tépdesve - Nincs sem ágyúm, sem puskám, de még egy árva csúzlim sem. Tanácsra van szükségem, azonnal hívják ide a királyi főtanácsnokot.

- Miben lehetek szolgálatodra, fenség? - kérdezte a főtanácsnok.

- Az elmúlt száz évben egyszer sem kértem a tanácsodat, most azonban bajban a birodalom és vele együtt én is. Mondd meg hát, mit tegyünk az Üveghegy irányából felénk tartó óriással?

Mély csend ereszkedett a teremre. Most már nem csak a király, de a főtanácsnok is bajban volt. Nem a büntetéstől félt, hiszen országában a legnagyobb vétségért is csak egy fejre barack jár. Sokkal inkább aggódott népéért, a királyért és persze saját magáért.

- Doboltassuk ki az országban, hogy aki legyőzi az óriást, megkapja leányod, Méri kezét és a fele királyságot - bökte ki végül.

- Tőlem akár az egészet megkaphatja. Minek nekem föld, ha úgysem tudom megvédeni. De legyen, ahogy akarod. Én magam fogom kidobolni a kérésem. Ha akad csak egy oroszlánszívű is a sok nyúlszívű között, azt a saját szememmel akarom látni.