Vénusz, a malaclány

Vénusz kényes volt a tisztaságra. Persze nem mindig. Például mikor dagonyázni támadt kedve, úgy fetrengett a sárban, mint bármelyik rendes malac. Hanem ahogy a nap nyugovóra tért, Vénusz útja a kacsa úsztatóhoz vezetett. A kacsaúsztató! A kristály vizű, sima tükrű kacsa úsztató! Ott lakik a tisztaság. A hófehér ludak ezt éppen olyan jól tudták, mint Vénusz, a malac.

- Ne gyere ide! Összekoszolsz minket!

Vénusz rájuk sem hederített. Annyira szeretett pancsolni, hogy kétszer ennyi lúd sem tudta volna megállítani. A víz azonban valóban napról napra koszosabb lett és a ludak lassan inni sem tudtak belőle. Egy nap aztán betelt a pohár. Vénusz napközben sorra látogatta a pocsolyákat és mire esti fürdőzésére sor került, olyan koszos lett, mint két disznó. Boldogan röfögve kocogott a vízbe, ami szinte elfeketedett körülötte. Meglátta ezt a ludak vezére és dühösen elkiáltotta magát.

- Rohamra, barátaim!

A tollasok egyszerre repültek Vénusz felé, aki először azt hitte, viccelődnek vele. Mire észbe kapott, a ludak csőrükkel jókorát csíptek a vastag sonkalábakba és jól megrángatták a kurta malacfarkincát. Vénusz visítva csörtetett ki a vízből és a disznóólig meg sem állt.

- Ezt a szégyent! Ezt a megaláztatást! - sírt-rítt a réten legelésző bárányoknak, az udvaron szundikáló csacsinak és az ólban röfögő barátainak, de egyikük sem válaszolt. Nem bánták, hogy végre valaki móresre tanítja a pökhendi malaclányt.

Vénusz jól kisírta magát, aztán úgy döntött, más fürdőhelyet keres. Azóta járja a mondás: sok lúd disznót győz.