 |
| Végre otthon |
Mielőtt nyugovóra tért a csapat, Maris szót kért.
- Kedves Frenszisz! Nagy örömet szereztél ma nekem. Ötven esztendeje várok arra, hogy valaki kiállja a bátorság, okosság és jóság próbáját. Jutalmad az, hogy megváltottad magad és a többieket is. Ma éjfélkor mindannyian visszaváltoztok azzá, akik valójában vagytok…
Maris sírva fakadt a meghatottságtól, megtörölte szemeit, beletrombitált zsebkendőjébe és így folytatta.
- Szintén kedves Lukrécia! Mivel semmire nem emlékszel abból, hogy ki vagy és honnan jöttél, mehetsz Kázmérral Szőlőlugasba vagy belekukkanthatunk a múltadba a varázsgömbömön keresztül. Melyiket akarod?
- Kukkantsunk - suttogta Lukrécia.
- Akkor kérlek, fáradj a kabinomba.
Lukrécia félénken nézett barátaira, majd belépett Maris után a kabinba. A szobában dohszag és félhomány fogadta, egyedül egy görögdinnye nagyságú, narancsszinű gömb világított a sarokban.
- Szia Maris, szervusz Lukrécia! - köszönt a gömb.
- Tudja a nevem?
- Nemcsak ezt a neved tudja, hanem a valódit is - mondta Maris és kezével simogatni kezdte a gömböt. Pár perc elteltével a gömb hortyogni kezdett.
- Tudod, a múltba tekintés könnyebben megy neki, ha alszik. Ébren csak jövőt tud fejteni.
Maris az immár mélykék színben játszó gömbhöz hajolt, kezével tölcsért formált és azon keresztül ismeretlen nyelvű varázsigéket kezdett mormolni. Rövid ideig nem történt semmi, aztán képek villantak fel és a kékségben egyszer csak kirahzolódott a széken üldögélő Lukrécia.
- Felismert, most rajtad a sor. Kérdezz nyugodtan, válaszolni fog.
- Szeretném tőled megkérdezni, hogy ki vagyok és honnan jöttem.
A gömb türkiz zölddé változott, itt-ott arany pettyekkel és sustorgó hangot adott ki. Először egy pólyás baba képe tűnt fel, aztán egy négy éves forma kisfiúé zöld tányérsapkában, egy torta, körötte család, egy nő épp süteményt szelt...
- Anya!
Lukrécia felugrott a székről.
- Az pedig ott az apukám! És a testvéreim!
Egyik kép a másik után, egyik emlék a másik után.
Aztán a képek helyét hangok és illatok vették át. Levendula, gyereksírás, macskanyávogás, altatódal, odakozmált tej szaga, nevetés, erdei avar, hajó tülkölés, kutya ugatás és végül a tenger illata. Végül a hangok és illatok is elmaradtak és csak a gömb egyenletes szuszogását lehetett hallani.
- Köszönöm - mondta Luckrécia - Sokat segítettél.
- Szívesen tettem. Menjünk vissza a többiekhez. Az óra perceken belül elüti az éjfélt, amikor mindnyájan visszaváltoztok azzá, akik valójában vagytok. Gondolom, szeretnétek együtt lenni.
A fedélzeten lampionok világították be az utat. Az óceán békésen morajlott és a távolban fel-felcsillantak a közeli halászfalvak fényei. Sikics, Kázmérka, Zacskó, Frenszisz és Óceánész egy körben ültek, Óceánész épp parti pókerezni tanította őket.
- Hagy mutatkozzam be - mosolygott Lukrécia. - A nevem Klári és én is Szőlőlugasból szöktem el. A macskámat hívták Lukréciának, a szüleimtől kaptam az ötödik születésnapomra. Van egy testvérem, Zsolt, akivel gyerekkorunkban mindig postásat játszottunk.
- De hisz ő a legjobb barátom! - ordította Kázmérka. - Zsolt, a postás, a város egyetlen és legjobb postása!
Klári nem akart hinni a fülének. Ezek szerint Kázmér az a kisfiú, akit a varázsgömbben látott a testvérével biciklizni.
- Barna a hajad és a szemed, elállnak a füleid és a kutyád utálja a macskámat - nevetett Lucrécia.
- Az mind én vagyok! - Kázmérral madarat lehetett volna fogatni. Volt értelme a kalandnak, visszahozhatja Zsolt eltűnt testvérét, Klárit.
- Már csak öt perc van éjfélig - szólt közbe Frenszisz és először Marishoz, aztán Óceánészhoz fordult.
- Csinálnunk kell még valamit? Vagy ezt már nem tudjuk elrontani? Csak üljünk? Vagy álljunk?
Maris és a vén matróz dőltek a nevetéstől.
- Semmit nem kell csinálnotok - nyugtatta meg Maris. - Éjfélkor pár percre mély álomba szenderültök és mire felébredtek, minden úgy lesz, ahogy Losz Álmosz előtt volt.
Maris vállán az egyik aranyszárnyú számolni kezdett.
- Tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy…
Hirtelen olyan mély sötétség borult a hajóra, hogy az orrukig sem láttak. Így telt el egy perc, két perc, három perc. Végre kigyulladt egy lampion. Aztán még egy. Végül sorban egymás után mind.
- A kezem - suttogta Kázmér - ez az én kezem.
Frenszisz is boldogan vizsgálta magát, aztán felpattant és egy kabinablaktól a másikig rohant.
- Hol egy tükör? Nézzétek, a hajam! Nem is tudtam, hogy fekete. És nem fáj a hátam, és oda a púpom!
Klári pedig… Nos Klári tűnt a legnyugodtabbnak.
- Mindenre emlékszem. Ebben a ruhában szálltam fel a hajóra, ami Losz Álmoszra vitt - mutatott fehér, fodros nyári ruhájára.
Aznap éjjel már egyikük sem aludt. Újra és újra elmesélték egymásnak, hogy honnan jöttek, neveket idéztek és versenyeztek, hogy ki emlékszik többre. Először Kázmér és Klári szálltak le, aztán Frenszisz. Mielőtt elbúcsúztak volna egymástól, fogadalmat tettek.
- Pontosan egy hét múlva találkozunk Szőlőlugasban és leírjuk mindazt, ami velünk történt, mert minden kalandvágyó gyereket és felnőttet figyelmeztetnünk kell arra, milyen veszélyes hely Losz Álmosz. Mesét írunk arról, ami velünk történt és elküldjük a világ minden részére.
- Ebben én és a manóim tudunk nektek segíteni - szólalt meg Maris. - Ha elkülditek a történetet, az aranyszárnyúk lemásolják több ezer példányban és eljuttatják oda, ahova akarjátok.
Így is történt. A te mesédet is egy aranyszárnyú manó másolta és küldte el pont neked.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése