- Sziasztok drágáim - köszön Mamaki.
- Szervusztok, kérlek - köszön Jónás papa.
- Képzeljétek, mozog az egyik fogam, de még nem esett ki - mondja Levendulácska, a lány unoka.
- Képzeljétek, pisilni kell - jelenti ki Bercó, a fiú unoka.
- Én olyan, de olyan fáradt vagyok - sóhajtja Johanna, a lánya és egy karosszékbe roskad.
- Mutasd azt a fogat. Hozzam a bilit? Feküdj le, édesem! - válaszolja Mamaki és közben mosolyog, bólogat.
Mosolyog és bólogat reggel, délben, este és folytatná másnap is, csakhogy egy óvatlan pillanatban torkán akad a hang. Se ki, se be, szegény csak ül, kigúvadt szemekkel, hiába erőlködik, küszködik, krákog és harácsol, a hang egy tapodtat sem mozdul. Csönd borul a házra. Jónás papa, Johanna, Levendulácska és Bercó tanácstalanul néznek egymásra.
- Vigyük el a körzeti orvoshoz - suttogja Johanna, pedig neki nem is ment el a hangja.
- Szerintem etessünk vele fagyit, mert a hang nem szereti a hideget - mondja Levendulácska, aki nagyon szereti a fagyit.
- Hazaviszem Laposberekbe - jelenti ki Jónás papa, de Mamaki nemet int a fejével.
- Vigyétek a Varázs Lóhoz, majd ő segít rajta - cserrenti Pötyi papagáj.
- A Varázs Lóhoz, persze, mintha az olyan egyszerű lenne! Jóhogy nem egyből a Feneketlen Tó fenekére, vagy Vendelhez, a láthatatlan óriáshoz - füstölög Jónás papa, pedig tudja, hogy a papagájnak igaza van.
A Varázs Ló a hegy másik oldalán lakik, Lila Oromban, a hegy legfőbb őrzőjének istállójában. A Varázs Ló mindig éppen száz esztendős, se több, se kevesebb. A legenda szerint ő is csikóként született, épp úgy, mint társai és örök életet akkor nyert, mikor gazdáját élete árán megvédte egy csatában. Ennek már több száz éve, az égiek azóta nem törődnek a földiekkel, a háborúzó katonák pedig mind a föld alatt nyugszanak.
- Ugyan, mit mondhat nekünk egy ló, amit magunktól ne tudnánk? - kérdezi Johanna.
- Több száz év alatt bizonyára többet látott és hallott, mint mi - feleli Jónás papa epésen és ezzel egyikük sem tud vitatkozni.
Nyugovóra térnek hát és másnap korán reggel útnak indulnak Lila Oromba. Mennek, mendegélnek, egyszer csak egy nagy, odvas fához érnek. Kerülik jobbról, kerülik balról, de a fa minden lépéssel egyre szélesebb és magasabb lesz.
Együtt menj, egyedül menj
Egyedül menj, együtt menj
Egy meggymagnyi magány
Hozzám láncol, az ám!
Susogják a lombok, ám az üzenetet egyikük sem érti. Leülnek a fa tövébe búslakodni, szomorkodni és várják, hátha csoda történik. A nagy kesergésben észre sem veszik, mikor Mamaki átjut a túloldalra, pedig mintha mutatna is nekik valamit: hol a fejére, hol a szívére bök.
- Egyenként juthatunk át, úgy, hogy közben egymásra gondolunk - kiáltja Jónás papa.
Mamaki bólint. Kiállták az első próbát. Örömükben meguzsonnáznak a fa túloldalán és csak azután folytatják útjukat a Varázs Ló felé. Ahogy baktatnak, bandukolnak, egy szép, zöld tisztásra érnek. A tisztáson mintha az erdő összes állata összegyűlt volna, egymás szavába vágva magyaráznak a családnak:
- A Varázs Lóhoz igyekeztek? Ingyen idegenvezetést vállalok az istállóba és vissza - hadarja egy üregi nyúl.
- Minden nyúl kókler, ne dőljetek be neki! Rám hallgassatok, csakis rám, tíz év szakmai tapasztalat áll a hátam mögött és garanciát is vállalok a sikerre - szólal meg a róka.
- Tudás, tájékozottság, megbízhatóság - ez áll a cégéremen és a Ló amúgy is régi cimborám, nem egy mesében szerepeltünk már együtt - kacsint a sas.
Jónás papa a nyúlnak hisz, Johanna a rókának, a gyerekek pedig a sasnak. Zsong a fejük, egyik ajánlat jobb, mint a másik, mindet el kéne fogadni. Egyedül Mamaki húzódik el az állatoktól, egy galambot figyel, aki szalmával a csőrében egy fűzfára száll, hogy a fészkét építse.
- Furcsa. Honnan szerzett ez a galamb szalmát? Szalmát nem találni erdőben, csak istállóban. Istállója pedig egyedül a Varázs Lónak van. Ne hallgassatok egyik állatra sem, a galamb fog vezetni minket - mondja Johanna és Mamaki megint bólint.
Ahogy elhagyják a tisztást, az erdő egyre sűrűbbé, sötétebbé válik. Kézenfogva botorkálnak, olykor, mintha egy denevér suhanna el a fejük fölött, máskor mintha a lábuk mellett siklana egy kígyó. Jónás papa lába indába csavarodik, próbál megszabadulni tőle, de az inda nem hagyja, egyre szorosabban tekeredik a lába köré. Johanna és a gyerekek lemaradnak, egyikük elesik, a másik halkan sirdogál. Nem messze tőlük felnyerít egy ló.
- Látlak téged, Mamaki és azt is tudom, mi járatban vagy. Gyere ide és kérlek, útközben vedd a hátadra azt a kisebb szalmabálát. Tudod, éhesen nem tudok varázsolni.
A szuroksötétben Mamaki nekiütközik a bálának, ami olyan hatalmas, hogy senki emberfia nem tudná megemelni.
- Segíthetünk neki? - kérdezi Jónás papa.
- Meg ne próbáld, édes fiam, mert oda a varázslat. Vagy egyedül hozza, vagy sehogy.
Szegény Mamaki nekifeszül a bálának, tolja hátulról, húzza elölről, emeli alulról, rángatja felülről, de a halom meg se mozdul.
- Nem megy! - kiabálja és keserves sírásra fakad.
Ebben a pillanatban kiderül az ég, a sötétség helyét verőfényes napsütés veszi át és Mamaki rájön, hogy egész idő alatt egy szalmával bevont vályogfalat próbált elcipelni.
- Kijött hát a hang, ami megakadt a torkodon, varázslat sem kellett hozzá. Menj Isten hírével, ti meg vigyázzatok rá - mondja a Varázs Ló és búcsút int a családnak.
Mamaki azóta mosolyogva mond nemet minden bálára, amit nem tud felemelni. Aki nem hiszi, járjon utána!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése