A három barát a cirkuszi szekérnél kötött ki. A szekér mellett sürögtek-forogtak a mutatványosok, egy kardnyelő épp kardjait, a kutyaidomár pedig bodros uszkárjait rángatta a kocsiból a térre. Zacskó nem tágított a szekér mellől.
- Azt akarod, hogy felmásszunk? - kérdezte Kázmér. A papagáj rikácsolni kezdett és Frenszisz fejére röppent.
- Azt akarja, hogy én másszak fel - állapította meg Frenszisz.
Mikor a cirkuszosok végre mindent lepakoltak, Frenszisz felkászálódott a szekérre. Fenn olyan por, bűz és félhomály fogadta, hogy önkéntelenül köhögni kezdett.
- Mit akarsz? - horkant fel valaki a sarokban. A fiú szemei még nem szokták meg a sötétséget, így alig tudta kivenni az előtte ülő alakot. Fogalma sem volt, mit válaszoljon, hiszen ő maga sem tudta, mit keres a kocsi rakodó terében.
- Te nem is vagy a cirkusz tagja! - dörrent rá a hang tulajdonosa - Azonnal takarodj innen, vagy hívom az igazgatót és ledobatlak!
Frenszisz fülében dobolt a vér, a szája kiszáradt.
- Frenszisz vagyok - nyögte végül - És a legjobb barátomat, Tomaszt keresem. Tizennégy évesen együtt érkeztünk a szigetre és azóta nem találom. Tudsz nekem segíteni?
A sötétbe burkolózó alak hallgatott és Frenszisz sem mert megszólalni újra. Így telt el pár végtelennek tetsző másodperc, mire a szekéren gubbasztó férfi megtörte a csendet.
- Ismételd el, amit mondtál.
A fiú meglepődött és valami furcsa bizsergést érzett a szíve körül.
- Frenszisznek hívnak és a legjobb barátommal érkeztem Losz Álmoszra. Szeretném őt megtalálni és hazamenni. Sajnos a szülővárosom nevére nem emlékszem - tette hozzá.
A sarokból krákogás hallatszott.
- Hisszipisszi. A városunk neve Hisszipisszi.
- Tomi? - suttogta Frenszisz.
- Az lennék - hagyta rá a férfi és nagyot szívott az orrán.
Frenszisz közelebb ment és mellé ereszkedett a földre. Most látta csak, hogy Tomasz mára egy torzonborz cirkuszi erőművész bőrébe bújt.
- Végre hazamegyünk - suttogta és barátja nyakába borult. Tomasz azonban elhúzódott.
- Azt hiszem, félreértettél. Tényleg Tomi vagyok, az egykori barátod, de nekem eszem ágában sincs hazamenni.
Frenszisz felemelte a fejét, mint aki rosszul hall.
- Tessék? Itt akarsz maradni? De hát se barátod, se családod. Mindennap új emberek jönnek az életedbe.
- Megszoktam és most már jó így. Nem mondom, eleinte nem volt könnyű. De sok idő eltelt azóta, hogy utoljára találkoztunk és mostanra megszoktam a szigetet.
Frenszisz szóhoz sem jutott. Egyszerűen nem akart hinni a fülének.
- De hát nem emlékszel arra, amikor gyerekkorunkban…
- Mi történt gyerekkorunkban? Mire kellene emlékeznem? Ne áltasd magad, te sem emlékszel már semmire.
Frenszisznek nőtt, növekedett a gombóc a torkában és a szemét könnyek lepték el. Akármennyire gyűlölte belátni, barátjának igaza van Csak erre a két névre és a szülei arcára emlékszik homályosan. Másra nem.
- Így akarsz hazamenni? Csalódni fogsz, mert ahogy mi elfelejtettük őket, úgy ők is elfelejtettek minket.
- Nem igaz… - suttogta Frenszisz - El innen, el.
Rá sem bírt nézni barátja arcára. A szekér vége felé kezdett botorkálni.
- Papa, higgy nekem, elfelejtettek - kiáltotta az erőművész kuncogva. Frenszisz nem válaszolt. Felhajtotta a pányvát és némi gondolkodás után visszafordult.
- Mi lett belőled… Ha tudnád, milyen más voltál régen.
- Fogalmad sincs, milyen voltam régen, hiszen én magam sem emlékszem már rá - közölte ridegen Tomi.
- Emlékszem a tekintetedre. Egészen más volt. Most nem csillog. Üres és fénytelen.
A nagydarab erőművész arca vészjóslón eltorzult.
- Takarodj innen, te vén barom, vagy én hajítalak le - sziszegte és egy üres sörösüveget hajított Frenszisz felé, de nem találta el.
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése