 |
| Indulás hazafelé |
Frenszisz hamuszürke arccal kászálódott le a kocsiról. Kázmér vállán Zacskó papagájjal idegesen rótta a köröket és amikor meglátta barátját, egyből odaszaladt.
- Mi volt? Mi történt odafönn? Mennünk kell, a hajó pár perc múlva indul.
Frenszisz azonban nem válaszolt, csak kábán totyogott, mint aki azt sem tudja, melyik lába melyik. A papagáj felcserregett és korholón pillantott Kázmérkára. A cserregés akárminek hangozhatott volna, ha nem tudták volna pontosan, minek is hangzik.
- Jól van már... - dünnyögte Kázmér - Megértettem és békén hagyom. Gyere, üljünk le és várjunk.
Frenszisz is leereszkedett egy magányos kőre és először csak bámult a semmibe, aztán elpityeredett, végül hangosan felzokogott. Könnyei a szakállába hullottak, onnan meg a poros földre.
Ebben a pillanatban megszólalt a hajókürt. Éles hangja valósággal kettéhasította a levegőt. Kázmér felpattant. Zacskó ezúttal hiába hurrogott és verdesett aprócska szárnyaival, a fiút nem érdekelte tovább barátjának sem búja, sem bánatja.
- Indulás! Rohannunk kell! - kiáltotta és Frensziszt karjánál fogva rángatni kezdte a kikötő felé.
- Nem megyek sehova! - csattant fel Frenszisz és visszaült a kőre.
- Dehogynem jössz! Mégpedig most azonnal! Ez a ma induló utolsó hajó! Ha most nem indulunk el, ki tudja, mikor ismerjük fel egymást újra.
- Nem érted? Tomasz volt a kocsiban. Nem akar jönni én pedig nélküle nem mehetek.
Kázmérnak meghűlt a vér az ereiben.
- Ha nem akar, hát nem akar. Az ő baja. Mi viszont miatta nem késhetjük le a hajót.
Frenszisz azonban megmakacsolta magát és továbbra is rendíthetetlen egykedvűséggel bámulta az óceánt. Tőle aztán indulhat az a fránya hajó, neki édes mindegy. Hiába dúlt-fúlt, könyörgött és siránkozott Kázmérka és hiába csirregett, cserregett, rikácsolt Zacskó, Frenszisz nem moccant.
Kázmér szemét elfutotta a könny.
- A barátom lettél és nem hagylak itt - mondta - de ha te most nem tartasz velünk, akkor ugyanazt teszed velem, amit Tomasz tett veled.
Frenszisz végre felállt és új barátaival a hajó felé indult volna, ha nem szólal meg éppen mellettük egy kellemes női hang.
- Szia! Megtaláltad a kiskutyádat? Elszaladt az idő, jöhettek haza vacsorázni.
Kázmérnak összerándult a gyomra. A hölgy a reggelivel. Frenszisz barátjára pillantott és mindent értett.
- Hagyja békén! Ez a gyerek hozzám tartozik - dörrent rá a nőre és Kázmér vállára tette a kezét.
- Ne tessék haragudni - szólt közbe Kázmér - de én most nem tudok vacsorázni, mert akkor lekésem a hajóm és nem tudok hazamenni.
- De hisz nálam otthon vagy… - próbálkozott a nő.
- Holnap reggelig… - sóhajtotta Kázmérka.
A hölgy leeresztette a karját.
- Igazad van, menj csak és… vigyázz nagyon magadra.
A hölgy hirtelen olyan boldogtalannak és elhagyatottnak tűnt, hogy Kázmérnak megesett rajta a szíve.
- Tessék velünk jönni.
Frenszisz összevonta a szemöldökét, de nem szólt semmit.
- Nem mehetek. Sem a nevemre, sem a szülőhelyemre nem emlékszem már. Jobb híján mindenki Lukréciának hív. Mihez kezdek egymagam?
- Gyere velem Szőlőlugasba. Lakhatsz nálunk, mindenben segítek.
A nő arca egy pillanatra felderült.
- Igazán?
- Igazán - mosolyodott el Kázmér.
- Frenszisz?
- Ha ennyire akarod…
- Akkor indulás. Pont egy percünk maradt az indulásig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése