Teca néni

Teca néni napok óta szobájában feküdt. Napfény csak a redőny résein át szűrődött be. Ő kérte, hogy így legyen. Gyerekkorára emlékeztette, amikor anyja vasárnaponként hagyta lustálkodni az ágyban, hogy nézhesse az ablak előtt táncoló porszemeket.

- Hamarosan visznek a temetőbe – gondolta és maga sem tudta, miért, elmosolyodott. Már nem félt a haláltól, inkább érdekelte és csodálkozott, hogy kíváncsiságával egyedül maradt.

A családtagok és a fizetett ápolónő időnként feltűntek a szobájában, lemosdatták, enni hoztak vagy inni, de egyikük sem maradt soká. A néni tudta, hogy mi zavarja őket. A szag. Ő már megszokta, de a többiek nem. Féltek a bűztől és féltek tőle is. Amikor azt hitték, alszik, kutatva keresték arcában az ismerős vonásokat, de csalódniuk kellett. Ez a Teca néni már nem az a Teca néni, aki kondérban főzte a csirkepaprikást, egyedül hordta be a tüzelőt és télen is papucsban szaladgált. A haldokló Teca nénit nem ismerték és nem is akarták megismerni. Sőt, haragudtak rá, hogy ellopta a régit, az erőset. Megkönnyebbülten húzták be maguk mögött az ajtót, nehogy véletlen az ő jelenlétükben haljon meg.

- Beszari banda – motyogta Teca néni, épp úgy, mint nyolcvan éve, a padlásablakban kucorogva. A testvéreivel bújócskázott, egyedül őt nem találták, nem hitték, hogy öt évesen képes egyedül felmászni.

- Bátorság  – suttogta végül és örökre elaludt.