A Sapkás 14.

Peti másnap reggel nem akarta hallani a vekkert, mégis hallotta. Az ágyból sem akart kimászni, mégis kimászott. A legnehezebb azonban az iskolabusz volt. Arra gondolt, egyszerűen nem száll föl, de akkor mit szól a Sapkás, aki látja őt az ablakból és azt hiheti, hogy fél. Igaza lenne. Tényleg félt, bár ezt senkinek sem vallotta volna be. Legkevésbé a Sapkásnak.

A Sapkás ott ült, ahol szokott, a bal hátsó kerék fölött. Peti próbált haragos képet vágni, de ahogy meglátta magát a busz ablakában, jobban hasonlított egy riadt nyúlra, mint egy mérges oroszlánra.

- Pedig igenis dühös vagyok és csalódott. Azt hittem a Sapkásról, hogy tisztaszívű és őszinte, de koszos szívű és hamis. Hárman egy ellen...

Peti felszegett fejjel a busz végébe ment és leült. Ugyanazt a hányingert érezte, mint előző este az intézet előtt. Őt még sosem köpte le senki. Kivéve a Samut, aki a szülinapi zsúrján köpő versenyt rendezett, de az véletlen volt. Szegény Samu néni nem győzött bocsánatot kérni, a nadrágját is elvitte volna kimosni, csak nem volt nála váltás. Bezzeg a Sapkás anyukája nem kért tőle bocsánatot és a nadrágját sem kérte el...

Petit tetőtől talpig elborította a szégyen. A Sapkás anyukája nem kérhet tőle bocsánatot, mert nincs, vagyis van, de alig. Különben is, járhatott volna rosszabbul, ha például megverik. Peti elkapta a Sapkás pillantását, nem tűnt se mérgesnek, se barátságosnak, csak szomorúnak. Leszálláshoz készülődött. Peti az órájára pillantott. Még akkor is beér a suliba, ha most leszáll. Felkapta a táskáját és a Sapkás után rohant. Pár pillanatig szótlanul álltak egymás előtt, végül a Sapkás szólalt meg először.

- Szia.

- Szia.

Hülye ötlet volt leszállni. Hülye dolog volt egyáltalán összebarátkozni egy hülye intézetissel.

- Hülyeség az egész - szaladt ki a száján. A Sapkás elnevette magát.

- Az, hogy tegnap leköptünk?

- Az is. És az, hogy haragszunk egymásra.

- Akkor hagyjuk abba.

- Rendben.

- Ezek szerint újra barátok vagyunk?

- Nem. Nem haragszunk egymásra és nem vagyunk barátok. Semmik sem vagyunk.

Sapkás a kezét nyújtotta, Peti kábán megrázta.

A Sapkás megfordult és hosszú, lassú léptekkel elindult az iskola felé. Peti a buszmegállóban maradt. Megkönnyebbült, de örömöt nem érzett. Egy megymaggnyit sem.

- Várj! Átjössz hozzánk szombat délután?

A Sapkás körülnézett, azt hitte, Peti nem neki szólt.

- Minek?

- Anyukám szeretne megismerni.

A Sapkás a fejét rázta.

- Kösz, de nem. Nem érek rá.

- Akkor vasárnap?

- De hát nem is szereti az intézetiseket!

- Nem ismeri őket és mindentől félt, amit nem ismer. Játszhatnánk a Galaxy-val. És sütne palacsintát. Apukám pedig adna cigit.

- Na persze.

- Akkor eljössz?

- Megbeszéljük.

- Mikor?

- Holnap a buszon.

- Az jó lesz!

- Akkor szia.

- Szia.