Losz Álmosz 5.

Kázmér azt hitte, nem érheti több meglepetés, amikor kutyájával egy meglehetősen furcsa térre érkezett.

- Illanó Barátok Tere - betűzte Kázmér - Ez meg mi a csodát jelenthet?

Az Illanó Barátok Terén számos ember szaladgált tanácstalanul és hol egyik, hol másik egy nevet kiáltott a tömegbe.

- Mi történik itt? - fordult Kázmér a mellette álló úrhoz. A férfi kockás sapkát és csíkos felöltőt viselt, szájából pipa lógott és bogárszemei alig látszódtak a füsttől. Krákogott, aztán odahajolt kisfiúhoz.

- Az Illanó Barátok Terén mindenki az eltűnt barátját vagy családtagját szeretné megtalálni. Illetve azok, akik még nem adták fel a múlttal vívott harcot. Én például az apámat keresem - suttogta a férfi, azzal kékes füstpamacsokat eregetve odébbállt.

- Nem értek semmit… Mi történik itt? - fordult Kázmér egy fiú felé.

- Akik még emlékeznek a múltjukra, itt keresik egymást. Mert ahogy a város változik, úgy az emberek és az állatok is változnak minden nap. Ha pedig minden nap új külsőt, új otthont, új családot, új barátokat kapsz és a régiekre sajnos nehezen, vagy egyáltalán nem emlékszel - válaszolta a fiú.

Kázmér észrevette, hogy a férfi egy kislány nyakába borult és kézen fogva elrohantak a kikötő irányába.

- Az a férfi az apukáját kereste, de az egy lány, akivel most elment, ráadásul fiatalabb is nála. Hogy lehet ez?

- Látom, még mindig nem érted. A kisfiú csak érkezése napján volt kisfiú. Másnapra lehet, hogy férfivá vagy kislánnyá, de az is lehet, hogy öregapóvá változott. Egy szabály van csak: az ember mindig ember, az állat pedig állat marad.

- Te még emlékszel, ki voltál, mikor idejöttél? - faggatta Kázmér.

- Alig. Annyit tudok csak, hogy a barátaimmal érkeztem ide tizennégy éves koromban. Unatkoztunk és elszöktünk világot látni.

- Pont, mint én… - suttogta Kázmérka.

- A nevem… ha jól emlékszem Frenszisz, a legjobb barátomé pedig Tomasz. Azért jöttem ide, hogy legalább őt megtaláljam.

- Honnan jöttetek?

- Sajnos azt már nem tudom. Egyszerűen nem jut eszembe a város neve…Ha megtalálnám Tomaszt, ő talán tudná és hazamehetnénk. Tomi! - kiabálta újra, de nem kapott választ.

- Talán a teret sem találja meg mindig, mert az is napról-napra változtatja a helyét. Vagy megtalálta, de feladta, hogy egyszer hazajutunk.

- Ne mondj ilyeneket! - szörnyedt el Kázmér - Segítek neked megtalálni őt!

- Tényleg? Segítesz? - a srác arca egészen felvillanyozódott, de aztán csakk legyintett egyet.

– De azt tudod, hogy csak ma segíthetsz, mert holnap már mi sem fogjuk megismerni egymást.

Frenszisznek igaza volt, csak egy délutánjuk van.

- Munkára fel! - adta ki a parancsot Kázmérka és ő is kurjongatni kezdett.

- Tomasz! Tomiiii!

Így járkáltak egész napnyugtáig, de nem találták senkit. Este aztán fáradtan és rosszkedvűen kiültek az óceánpartra, hogy a legalább mindig ugyanolyan hullámokat és a csillagokat bámulják.

- Vajon mit csinálhat most apu és anyu… - tűnődött Kázmérka.

- Vajon mi lehet a város neve, ahonnan jöttem… - gondolkodott Frenszisz.

- Vajon mikor megyünk már haza… - tipródott Zacskó.

Ez volt az utolsó gondolatuk, mielőtt elnyomta őket az álom. Szépen, lassan és látszólag ártatlanul.

Folyt. köv.