A gyémánthal

Edömér, a gyémánthal

Edömér, a gyémánthal messziről épp úgy néz ki, mint bármelyik másik hal. Akkora, mint a kezed kinyújtva és úgy csillog, mint egy vizes kavics, de ragyogásából akkor sem veszít, ha megszárad, mert a testét pikkelyek helyett valódi gyémántok borítják.

A gyémánthal mindig is érezte, hogy más, mint társai. Míg azok algára vadásztak és versenyt úsztak, ő a partot bámulta és azon gondolkodott, vajon milyen lények élnek a víz fölött. Családjából egyedül apja, a híres orosz aranyhal találkozott, ahogy ő nevezte, szárazlénnyel. Azt mesélte, hogy a szárazlények mind veszedelmesek, mert feneketlen hálót tartanak a kezükben, azzal fogják ki és tüntetik el a halakat. Edömér anyja, a szépséges vörös guppi állította, hogy férje hazudik és a víz fölött nincs is élet, de Edömér nem hitt neki. Csak arra várt, hogy betöltse tizennyolcadik napját és végre elindulhasson világot látni. Utolsó otthon töltött délutánján anyja szedett neki egy kosár moszatot, apja pedig azt mondta:

- Édes fiam, Edömér, amit most mondok, azt nem mondom el még egyszer, mert a nagyon fontos dolgokat minden hal csak egyszer mondja el. Mit gondolsz, mi a te legkülönlegesebb tulajdonságod?

Edömér végignézett magán.

- A gyémántjaim?

- Mondd, mit érzel, mikor szomorúságot, bánatot vagy éppen szenvedést látsz?

- Meg akarom szüntetni! - vágta rá a gyémánthal.

- Akkor ne csak akard, fiam, hanem tedd is meg. Ha ugyanis a másik is szeretné, képes vagy rá. Jól jegyezd meg, ez a te legkülönlegesebb tulajdonságod, nem a gyémántjaid.

Elindult hát Edömér, reggel sebesen úszott, délután meg-megállt, tépett néhány algát és a helyi halakkal beszélgetett, estére pedig úgy kifáradt, hogy leginkább egy lebegő rájához hasonlított, aki, mint tudjuk, a tenger leglustább állata. Negyedik napja volt úton, mikor hirtelen egy polip karjaiba botlott. A polip Eztkapdki volt, a tenger folyton változó tündére, aki hétfőn hering, kedden kagyló, szerdán szardínia, csütörtökön csali, pénteken polip, szombaton sziget, vasárnap tündér egyedül, mert egy héten egyszer a tündéreknek is pihenniük kell.

- Végre megérkeztél, Edömér! Apád, a híres orosz aranyhal üzente, hogy jössz. Feladatom van számodra. Valami, amit csak te tudsz megoldani - mondta a tündér. Edömér boldogan cuppantott. Még sosem kapott olyan feladatot, amit egyedül ő tud megoldani.

- Van itt egy város a közelben, Velence a neve. Jól ismerem a lakóit és mondhatom neked, nem találkoztam még ennél szerencsétlenebb társasággal. Menj, találd meg a három legszomorúbb embert és ajánld fel a segítséged. Ha nem akarják, hogy eltüntesd, ami nekik bajt, szomorúságot vagy szenvedést okoz, ne vesztegesd az időd, csak menj és keresgélj tovább. Megértetted?

Edömér bólintott.

- Most pedig kapaszkodj belém, megmutatom a várost!

Eztkapdki kinyújtotta leghosszabb karját és mire Edömér uszonyával kettőt csapott volna, elérték Velence partjait. A kikötőben százával keringtek a sirályok, az utcák bűzlöttek a csatornaszagtól, a parton pedig két részeg matróz dülöngélt. Edömér még sosem látott ilyet, ezért nem tudta, tetszik-e neki vagy sem. Beesteledett, mire körbeúszták a várost, végül Eztkapdki egy kis hídnál vett búcsút a gyémánthaltól.

- Holnap ünneplik a király születésnapját, a templom előtt lesz a város apraja-nagyja, hogy ajándékot vigyen neki. A tér szélén hatalmas vödrökben gyűjtik az esővizet, rejtőzz el az egyikben és figyeld meg az embereket. Akinek szomorúságában leghosszabbra nyúlik az arca, akinek bánatában a földet veri az orra, azt szólítsd meg. Ne félj semmitől, a messzilátómból figyellek majd és bármi veszély fenyeget, a segítségedre sietek. Most pedig pihenj, későre jár és holnap minden erődre szükséged lesz.

Edömér jó éjszakát kívánt, ahogy anyja tanította, majd az iszapba fúrta magát és elaludt.

- Akinek a leghosszabbra nyúlik az arca, akinek a földet veri az orra… Változzak tengeri csikóvá, ha ez nem maga a király - tűnődött másnap Edömér a tömeget figyelve. A király ebben a pillanatban lemászott a pódiumról, felhajtott egy limonádét, majd hosszú palástjába burkolózva elsuhogott az árnyékszék felé.

- Eljött az én időm! - gondolta Edömér és a vödörből beugrott a csatornába, a csatornából a mosdótálba, a mosdótálból pedig egyenesen a király nyakába.

- Szomorúnak tűnsz. Mondd, magányos vagy? Félsz valamitől? Esetleg unatkozol? Egy szavadba kerül és én eltüntetem, ami neked bajt, fájdalmat vagy szomorúságot okoz.

A király arca elsötétült, füle kivörösödött, orra megremegett.

- Hogy merészelsz? Ki vagy te? Ki engedett be ide? Vagy utánam lopóztál, mint egy tolvaj? Takarodj innen vagy a szolgáimmal dobatlak ki! Még hogy én szomorú! Még hogy én magányos! Még hogy én félek! Kikérem magamnak.
Edömér megvonta uszonyát és kissé megbántódva visszaugrott a mosdótálba, a mosdótálból a csatornába, a csatornából pedig a kikötőbe, ahol a tündér várt rá. A tündér sziget képében ringatózott a vízen. Messzilátójából tudta, mi történt, ezért csak ennyit mondott.

- Látom, nem jártál szerencsével. de ne bánkódj! Holnap vásárt tartanak a főtéren, a tér közepén fahordókból csapolják majd a bort. Bújj el az egyik hordóban és nézd meg jól az embereket. Akinek szomorúságában a leghosszabbra nyúlik az arca, akinek bánatában a földet veri az orra, azt szólítsd meg. Ne félj semmitől, a közellátómból figyellek majd és ha valami veszély fenyeget, a segítségedre sietek. Későre jár, nyugovóra térek. Kísérjen utadon a jó szerencse!

Edömér elbúcsúzott a tündértől, majd az iszapba fúrta magát és elaludt.

Másnap mindent úgy tett, ahogyan a tündér tanácsolta. A hordót, amiben elbújt, egy csapat férfi vette körül. A csoport közepén egy szakállas ember állt, hímzett kaftánt és súlyos aranyláncokat viselt, körötte fiatalok és idősek, kezüket könyörögve nyújtva felé.

- Ki az a férfi? Olyan boldogtalannak tűnik - kérdezte Edömér a darázstól, aki a bort kóstolgatta.

- Ő Omár, a kalmár, a város leggazdagabb embere - válaszolta a darázs - Azok meg körülötte mind Omár adósai és haladékért könyörögnek. Tudod, ha a kalmár ad egy ezüstöt hétfőn, kedden kettőt kér vissza, szerdán meg hármat.

A darázs nagyot kortyolt a borba és elrepült. Amint Omár egyedül maradt, Edömér elkiáltotta magát.

- Én vagyok a gyémánthal, ezért kívánhatsz tőlem egyet. Adni nem tudok, de szívesen elveszek bármit, ami neked bajt, fájdalmat vagy szomorúságot okoz.

A kalmár arcát nyájas mosoly öntötte el.

- Gyémánthal, gyémánthal, tetszik a neved.

Omár kézbe vette Edömért, a fény felé tartotta és füttyentett.

- A nemjóját, barátom, a pikkelyeid mesések! Mind milliókat érő, valódi brilliáns. Meglásd, alig érzed majd, mikor megszabadítalak tőlük.

Edömért elöntötte a félelem és míg Omár a halpucoló késéért nyúlt, kicsusszant a kezei közül és visszaugrott a hordóba. A kalmár utána vetette magát, a hordó felborult, a bor elárasztotta a sátrakat, az emberek riadtan ugrottak félre. Omár nem törődött velük, egyik hordót döntötte fel a másik után, a halat azonban egyikben sem találta.

- Majdnem megölt - pityeredett el Edömér a csatornában, ahol a tündér már várta - Elegem van Velencéből! Holnap hazamegyek és soha többé nem jövök vissza!

Eztkapdki bólintott, megsimogatta Edömér fejét és elúszott a torkolat felé.

Másnap a gyémánthal korán ébredt. Úgy döntött, elbúcsúzik Eztkapdkitól, majd útnak indul, a tündért azonban mintha a föld nyelte volna el.

- Ha hétfő, akkor hering - emlékezett Edömér, de hiába úszta be az öblöt keresztül-kasul, egyetlen aprócska heringgel sem találkozott. Megéhezett, mire visszaért a kikötőbe, ezért  boldogan harapott rá egy kövér kukoricaszemre, ami épp ott lebegett el a szemei előtt. A következő pillanatban mintha tőrt döftek volna a szájába, valami a levegőbe rántotta, szemét pedig elvakította a hajnali napfény.

- Csillogó halacska - nevetett egy fekete, borzas hajú kisfiú a parton és lefejtette Edömért a horogról.

- Könyörgöm, ne ölj meg! - rimánkodott Edömér.

- Beszélni is tudsz? Dehogy öllek meg! Hazaviszlek anyukámnak, hogy fűzzön fel a nyakláncára medálnak, olyan szépen csillogsz! Mondd, ki vagy te?

Edömér jobbnak látta elhallgatni, hogy pikkelyek helyett valódi gyémántok borítják.

- Nem fontos, ki vagyok, csak az, amit érted tehetek. Ha visszaeresztesz a tengerbe, elveszem azt, ami neked a legnagyobb bánatot okozza.
- És ha nem eresztelek vissza, akkor elpusztulsz?

Edömér bólintott. A kisfiú leguggolt és visszaengedte a vízbe. A hal bucskázott hármat, majd megszólalt.

- Olyat is el tudsz venni, ami nemcsak nekem, de a testvéreimnek is bánatot okoz? És csak egy valamit vagy többet is?

Edömér meglepődött, hogy az embergyerek elsőre megértette őt és eszébe jutott az elmúlt két nap. Két nap, két kárba veszett kívánság. Az emberek igazán furcsák.

- Mivel jót tettél velem, összesen hármat kívánhatsz - szólalt meg Edömér.

A kisfiú lehajtotta a fejét és egy kavicsot kezdett kopott cipője orrával rugdosni.

- De ígérd meg, hogy nem árulsz el senkinek! Apunak főleg nem - kérte és Edömér megígérte.

- Tudod, nekem sok testvérem van, összesen négy, Lujza, Veronika, Mária és Roberto. Pénzünk viszont nincs sok. Sőt, valójában szinte nincs is. Annyira, hogy apukám a múltkor Omártól, a kalmártól kért kölcsön, mert másként nem tudott volna a királynak ajándékot vinni. Pedig a városban mindenkinek legalább egy évben egyszer meg kell ajándékozni a királyt, különben szörnyű bosszút áll. Az a kívánságom, hogy az apukám ne legyen szomorú, Omár ne kérjen több pénzt vissza, mint amennyit adott és hogy a királynak soha többé ne kelljen ajándékot vinni.

Edömér nem bírt megszólalni.

- Ez már túl sok kívánság? Ennyit nem szabad? - kérdezte a kisfiú ijedten.

- De szabad - suttogta, majd háromig számolt és megrázta magát. Velence minden irányába ezernyi gyémánt röpült az égbe és a valahol messze mintha gyereknevetés hallatszott volna. A nevetés egyre hangosabb lett, ragadósnak bizonyult, csakhamar a kisfiút is elérte, le kellett ülnie a kőre, a hasát fogta, úgy kacagott. Aztán minden elcsendesült, a gyémántok eltűntek az égről, csak a kisfiú és Edömér maradtak. Valami mégis megváltozott.

- Eltűntek a gyémántjaid! - kiáltott fel a kisfiú. Edömér döbbenten nézett végig magán. Testét épp olyan szürke pikkelyek borították, mint bármelyik közönséges tengeri halét.  Ebben a pillanatban egy pici hering dugta ki fejét a vízből.

- A gyémánthal egyetlen esetben veszíti el varázserejét: ha egy egyszerre három kívánságot teljesít. Ez az egy lehetősége van arra, hogy olyanná váljon, mint bármelyik másik hal. Kivéve persze ha megkér engem, a tenger tündérét, hogy adjam vissza varázserejét.

Edömér tekintete a templom tornyára, majd a város főterére tévedt. Ha olyan lenne, mint bárki más, nem ölték meg volna kis híján kétszer.

- Jól gondold meg, Edömér, hogy mit szeretnél. Most már tudod, hogy a gyémánthalak élete nehéz.

- De Velencében sok a gyerek és van, amelyik még nálam is szomorúbb - kiáltott fel a kisfiú.

- Azt akarom, hogy legyek megint gyémánthal.

Edömér gyémántjai egy pillanat alatt a helyükre kerültek, a kisfiú pedig boldogan rohant haza, hogy találkozzon apjával.

A gyémánthal azóta is sok jót tesz, de ne bánd, ha még nem találkoztál vele, hisz az csak annyit jelent, hogy nem te vagy a legszomorúbb a világban.