Ahol a malac nem túr...

A Sapkás 19.

2012-01-16T07:41:00.005+01:00

Nagyi megérkezik

Peti másnap sokáig aludt és amikor felébredt, hirtelen azt sem tudta, hol van. Aztán eszébe jutott a csont, a palacsinta, anyu és a pofon. Egy ideig nézte, ahogy a narancssárga függönyön át besüt a nap és megvilágítja paplanján Vukot, a kisrókát, akinek bezzeg nem kell időre hazaérnie, aztán nagy nehezen kimászott az ágyból és indult fogat mosni.
- Tegnap nagyon rossz voltam és szégyellnem kéne magam, mégse sikerül. A Sapkás újra a barátom. Ez jó. A Kajlának újra van gazdája. Ez is jó. Gácsér Józsi pedig megígérte, hogy nem iszik, ami pedig a legjobb. Mi ez ahhoz képest, hogy elkéstem? Aput mégis csak az érdekli, anyu meg mostanában vagy kiabál vagy sír vagy órákon át hallgat.
Peti a helyére tette a vízilovas fogkefét, amit a nagyitól kapott és mivel nem kellett iskolába mennie, úgy döntött, visszafekszik az ágyába és Mauglit olvas. Egy biztos, anyuékkal beszélgetni semmi kedve.

--------------------------------------------------------------------------------

Ebben a pillanatban csöngettek.
- Mi van fiam, meg sem ismersz? Új a sapkám meg a szvetterem, de ami benne van, az a régi.
- Nagymama! – Peti kirontott a fürdőszobából és ahogy volt, fogkrémesen, borzasan nagyanyjához rohant, átölelte és ki tudja, miért, sírva fakadt.
- Petikém, ne bőgj, még azt hiszem, bajnak jöttem! Fiam, minden rendben ezzel a gyerekkel? Nincs láza?
- Nincs, hacsak nem attól viselkedik olyan furán mostanában... – motyogta Apu.
- Anyuka, de jó, hogy jött! – Anyu is előkerült.
- Talán menjünk be a szobába – mondta Apu, de nagymama rá sem hederített.
- Friss kávészagot érzek. Irány a konyha!
Így hát mindannyian bementek a konyhába, mert a nagyinak senkinek sem tudott ellenállni. Anyu kis csészékbe kávét töltött, nagyinak mézzel, tejszínnel, ahogy szereti.
- Holnapra vártunk, persze örülünk, hogy itt vagy. Történt valami, hogy előbb jöttél? – kérdezte Apu. Nagyi belekortyolt a kávéba, megdícsérte anyu csészéjét, megsimogatta Peti fejét és csak azután válaszolt.
- Úgy éreztem, jönnöm kell, hát jöttem. Velem semmi sem történt, veletek viszont annál inkább. Látom, tegnap még egy pofon is elcsattant...
Nagyi Petire nézett, Peti anyura, anyu apura, apu meg kibámult az ablakon.
- Az unokád volt szíves este nyolcra hazaérni az iskolából.
- Fel sem hívott benneteket?
Apu a fejét rázta.
- Na ez tényleg ronda dolog! – korholta Nagyi Petit, aki most először valóban elszégyellte magát.
- Tudom, de ha egyszer annyi minden történt. A Kajla napok óta nem evett, mert a Gácsér Józsi... Mindegy, miért. Meg kellett etetnünk és nem voltam egyedül, Balázs és a Sapkás, akivel közben kibékültem, velem jöttek. Persze akkor még nem tudtuk, hogy a Pista bácsit kiengedik a kórházból.
- Állj! – Nagyi felemelte a kezét – Ki az a Kajla?
- Egy éhes kutya a Málnás utcából.
- Szóval megetettetek egy kutyát a barátaiddal. Ki az a Sálas?
- Nem Sálas, Sapkás, amúgy Takács Péternek hívják. Egy fiú az intézetből, a buszon ismerkedtünk össze, nagyon rendes, képzeld, az összes zsebpénzét az anyukájának adta, pedig az anyukája fütyül rá. És ő is szereti a Galaxyt.
- Ki az a Galaxy?
- Egy videojáték.
- Az nem érdekes. Szóval kibékültetek a Sapkással. De min vesztetek össze?
- Azon, hogy intézetis és féltem, hogy anyu megharagszik, ha felhozom hozzánk. Megsértődött.
- Nem csodálom. Emlékszel, fiam, neked is volt egy árva barátod, a kis Orsós Sanyi, nevelőszülőknél lakott, aztán egy nap eltűnt, nem láttuk többet. Nagy, erős gyerek lett belőle, biztos inasnak állt valahol. Szerettem, mikor nálunk evett, mosogatni sem kellett utána, úgy eltüntetett mindent a tányérjáról.
Peti kihúzta magát, úgy érezte, legalább húsz centit nőtt.
- Ne védd! – szólt közbe apu.
- Dehogy védem! A szülők szívét fájdítani rettenetes dolog! Megérdemelted azt a pofont, még kettőt is megérdemeltél volna. De annak mégis örülök, hogy vannak barátaid és szereted az állatokat. Jól neveltétek, fiam, a ti érdemetek.
És akkor már nemcsak Peti és anyu, de apu is kihúzta magát és mosolygott, mert a nagyitól előbb-utóbb mindenkinek mosolyognia kell.

A Sapkás 18.

2012-01-06T13:41:00.007+01:00

Minden palacsintát megettek, az utolsó falatig. Peti kakaóst kért, Balázs fahéjasat, Gácsér Józsi túrósat, Pista bácsi lekvárosat. Egyedül a Sapkás ette üresen, azt mondta, életében másodszor eszik palacsintát, ezért szeretné érezné az ízét. Kiderült, hogy az intézetben több, mint százan laknak, ennyi gyereknek pedig sajnos egy konyhásnéni sem akar palacsintát sütni.
Gyorsan telt az idő, mert mindenkinek akadt mesélni valója. Petinek a haditervről, Balázsnak a sakk szakkörről, a Sapkásnak az intézetről, Pista bácsinak a kórházról, a részeges kútfórónak pedig arról, hogy holnaptól „tényleg és istenbizony” nem iszik. Szürkült, mire a gyerekek felszedelőzködtek és elindultak. Peti alig várta, hogy hazaérjen és mindent elmeséljen anyunak. Csak a ház előtt vette észre, hogy a kulcsát otthon felejtette.

- Szia Anyu – szólt a kaputelefonba. Sokáig nem jött hang, aztán valami zokogásféle hallatszott.
- Te vagy az, fiam? Azt hittük, valami bajod esett! Hol voltál idáig?
Peti rosszat sejtett, sietve az órájára nézett, fél 8-at mutatott.
- Anyu, kérlek, ne légy mérges! Fenn mindent elmondok!
Kettesével szedte a lépcsőfokokat, mintha ezzel visszatekerhetné az időt.
- Azt hittem, mégcsak öt óra – suttogta az ajtóban. Nem mert a szemébe nézni, aztán meg már nem is tudott, mert anyu úgy magához szorította, hogy nem mozdult a feje. Nem jóféle szorítás volt. Petinek egyszerre fájt kívül és belül.
- Ne haragudj, kérlek! Nem vettem észre, hogy eltelt az idő, mert annyia minden történt. A Sapkás újra a barátom, a Kajla már nem éhes és a Pista bácsi sem beteg. A Gácsér Józsi pedig végülis egész kedves ember – magyarázta, de a végére ő is sírva fakadt.
- Miért csináltad ezt velünk? Hiszen tudod az itthoni számot. Elmentünk volna érted, bárhol is vagy. Apád órák óta keres, vele van a Teremi Balázs papája is. Róla tudsz valamit? A sakkszakkör vezetője hívta fel a szüleit, hogy Balázsnak nagyon fájt a hasa, ezért hazament. Azóta senki sem látta.
- Igen, csikart a hasa, de a Pista bácsi szerint csak éhes volt és tényleg, a palacsinta után elmúlt. A Gácsér Józsi szerint pedig ilyenkor a pálinka a legjobb, mert az minden bajt elmulaszt...
- Hogy a pálinka mindent elmulaszt? Úristen, hol jártál te? A kocsmában? Erre neveltünk apáddal?
Peti úgy döntött, nem szólal meg többet.
- Várj csak, míg apád hazaér – mondta anyu és abban a pillanatban apu hazaért, de nem szólt semmit, csak egy akkora pofont kevert le Petinek, hogy még a füle is belecsördült.
Aztán bementek a lakásba, leültek a konyhába és töviről-hegyire kifaggatták Petit. Mire mindenki elmondta, ami a szívét nyomta, éjfél lett, ezért úgy döntöttek, másnak senki sem megy dolgozni vagy iskolába, hanem együtt töltik a napot. Apa azt mondta, erre azért van szükség, mert Peti rossz útra tévedt, részegesekkel és intézetisekkel barátkozik és még egy osztálytársát is belerángatja.
- Utoljára Szilveszterkor feküdtünk le éjfél után, de akkor mindenki vidám volt, most meg senki sem az. Nem is lehet olyan rossz intézetisnek lenni. A Sapkás biztos nem kapott pofont és nem kellett egész este magyarázkodnia – gondolta Peti az ágyában, aztán mély álomba zuhant.

A Sapkás 17.

2012-01-03T17:08:00.010+01:00

Kajla

Másnap reggel Peti egymás után háromszor meglepődött. Először akkor, amikor rájött, hogy a Sapkás foglalt neki helyet a buszon. Másodszor, mikor kiderült, hogy szívesen velük tartana kutyát etetni. Harmadszor pedig a suli büfében, mert három hónap után először újra volt kakaóscsiga. Örömében véletlen az alsósok folyosója felé vágtatott, pedig már két éve felsős volt.

Balázzsal minden szünetet együtt töltöttek, hogy megbeszéljék a haditervet. Úgy döntöttek, külön-külön távoznak majd az iskolából, így látták egy filmben. Peti azt tervezte, hogy egyből órák után indul, Balázs pedig a szakkörön jelenti be, hogy szörnyen csikar a hasa, mert addigra a napközis tanárok elkezdik az ebédeltetést és nem lesz senki, aki hazakísérje Balázst. Petinek torkában dobogott a szíve, még sosem eszelt ki semmilyen tervet, ilyet végképp nem. Alig várta, hogy töviről hegyire mindent elmeséljen a Sapkásnak, érezte, a barátja büszke lesz rá.

A suli végeztével Peti a bolthoz ment, hogy bevásároljon a kutyának. Nem tudta, mennyibe kerül a kutya eledel, ezért az egész havi zsebpénzét elhozta. A Sapkás már várta, kezében egy hatalmas, teli szatyorral.

- Ez meg mi? - kérdezte Peti.

- Levescsont, a konyháról szereztem.

Peti örült és egy kicsit csalódott is volt. Balázs hazudik, a Sapkás pedig csontot lop a kutya kedvéért, rá itt már nincs is szükség.

- Az jó ... - dünnyögte és a pénzt a zsebébe süllyesztette.

- Mi van, nem is örülsz? Vettem volna kutyakonzervet is, de elfogyott a pénzem.

- Elköltötted cigire, mi?

- Nem, anyunak adtam.

Peti szája tátva maradt.

- Kajára kérte és azt mondta, hó elején kétszeresen visszaadja. Tudod, anyu ilyen bohókás, azt mondja, szeret élni és az élethez pénz kell - magyarázta a Sapkás.

Peti nem tudta, mit jelent a bohókás és úgy tudta, hogy élni minden ember szeret, de attól még nem kéri el mások pénzét.

- Szóval jó lesz vagy hiába cipeltem ide ezt a zsák csontot?

- Persze, jó lesz, nagyon is. Így a pénzem is megmarad. Vegyünk belőle csokit!

- Nem kell még mennünk?

- Bevárjuk Balázst, ő még az iskolában hallucinál.

- Mit csinál?

- Hallucinál. Eljátssza, hogy beteg. Meghívlak egy csokira, közben mindent elmesélek - mondta Peti és boldog volt, hogy legalább a Sapkást megetetheti.

Mire kiértek, Balázs is megérkezett. Nem tűnt vidámnak, kiderült, hogy a szakkör elejére tényleg megfájdult a hasa. A csokiból nem kért, csak WC-ért könyörgött.

- Kibírod odáig? A kert végében láttam egy budit. A suliba nem mehetünk vissza.

Balázs bólintott és a fejével intett, hogy haladjanak már. Pár perc alatt odaértek, szerencsére a kerítésen sem kellett átmászniuk, mert a kertkapu nyitva állt. Balázs a kert felé rohant, a többiek pedig Kajlát hívogatták. A kutya azonban nem került elő. Se az udvarból, se a kertből, de még a Gácsér Józsi műhelye elől sem.

- Nofene. Mit fogunk így megetetni? - hökkent meg a Sapkás.

A házból hirtelen csaholás hallatszott, aztán kinyílt az ajtó és Takács Pista jelent meg a küszöbön.

- A Pista bácsit ilyen hamar kiengedték a kórházból? - kérdezte Peti csalódottan.

- Mi az, fiam, nem is örülsz neki?

- Ja nem azért, vagyis de, persze. Bocsánat...

Peti elpirult, érezte, hogy örülnie kellene, de valahogy mégsem sikerült. Oda a terv, oda a csont, oda Balázs hasfájása.

- Hát akkor mi... megyünk is. Csókolom.

- Én ezt nem viszem haza. Leszakad a karom - szólt közbe a Sapkás.

- Hoztatok csontot Kajlának?

A fiúk bólogattak.

- Hagyjátok itt, ti pedig gyertek be, épp palacsintát sütök! Az a specialitásom, ugye Józsi?

És akkor Gácsér Józsi is megjelent az ajtóban.

- Dehát a Józsi bácsi nem haragszik a Pista bácsira? Vagyis a Pista bácsi a Józsi bácsira? Vagy éppen most tetszettek veszekedni?

Peti teljesen összezavarodott. Nem fért a fejébe, hogy került a részeges kútfúró a házba, főleg a konyhába és miért viselkedik úgy, mintha otthon lenne.

- Tudod, Peti, a kórházban kiharagudtam magam. Esküszöm, még segített is, hogy meggyógyuljak. A nővérek azt mondták, aki így tud ordítani, az makkegészséges. Ugye maradtok?

- Maradunk! - jelentette ki a Sapkás és a szatyrot a földre eresztette.

- Peti, bemutatod a barátaidat?

- Engem már tetszik ismerni, meg a Józsi bácsi is, ő Teremi Balázs, az osztálytársam, ő pedig...

Peti elakadt. Fogalma sem volt, hogy hívják a Sapkást.

- Takács Péter vagyok - mutatkozott be a Sapkás.

- Takács, mint én - nevetett Takácsi Pista bácsi.

- Péter, mint én - nevetett Peti és ettől olyan boldog lette, hogy még Gácsér Józsit is megbocsátotta.

A Sapkás 16.

2011-12-13T09:31:00.005+01:00

Peti aznap mindenkivel kedves volt.
Tesi órán egyedül hordta be a medicinlabdákat, amiért kapott egy piros pontot. Angol órán csak ő vallotta be, hogy nem csinált házifeladatot, amiért kapott egy hátbaveregetést. Osztályfőnökin pedig önként jelentkezett, hogy összeszedi az osztálypénzt, de ezért nem kapott semmit. Sőt, Zsuzsa néni, az osztályfőnök felhúzta a szemöldökét és megkérdezte.
- Ha ez azért van, mert megint valami rossz fát tettél a tűzre...
- Nem azért! – rázta a fejét Peti és olyan kedvesen nézett Zsuzsa nénire, hogy az kénytelen volt rámosolyogni, pedig olyat sosem szokott, mert Zsuzsa néni nagyon szigorú.
- Neked ma mi bajod van? – kérdezte az egyik osztálytársa, Balázs, akivel együtt indultak haza – Egész nap olyan voltál, mint a vadalma. Még a lányok is észrevették, azt mondták, kezdesz hasonlítani a nyalizós Kovács Mónira a béből.
- Jókedvem van, az is baj?
Peti vállalt vont, Balázs meg nem faggatta tovább, nehogy elmúljon a jókedve. Amúgy ő is vidám volt, mert elmaradt a zongoraórája, amit az összes különóra közül a legjobban utált.

A nap épp az iskolaudvarra sütött, az avar vastagon állt a fák alatt. Táskáikat a padra hajították, aztán a száraz levelek közé rohantak és nagyokat rúgtak bele. Csak akkor hagyták abba, mikor a napközis tanár kihajolt az ablakon és rájuk szólt.
- Éhes vagyok, vegyünk csokit – jelentette ki Balázs. A boltnál aztán mindkettőjük kedve elromlott, mert kiderült, hogy Balázs otthon felejtette a zsebpénzét, Peti pedig...
- Szűzanyám, a Kajla!
Pista bácsi kutyája pont ott ült, ahol először találkozott vele, azzal a különbséggel, hogy most még soványabb és loncsosabb volt.
- Elitta az ebédjét! – nyögte, amiből Balázs végképp nem értett semmit, úgyhogy letáboroztak a kutya mellé és Peti töviről-hegyire elmesélt neki mindent.
- És akkor anya azt mondta, hogy ha végre megismeri a Sapkást, akkor akár a világ végére is elenged vele.
- Dehát engem már ismer! Velem eljöhetsz! – kiáltott fel Balázs és igaza volt, mert tavaly őt is meghívta a szülinapi bulijára, sőt, ő nyerte a fődíjat a tombolán.
- Akkor irány a Málnás utca, majd mi beszélünk a Gácsér Józsival - adta ki a parancsot Peti és elindultak abba az irányba, ahol a kútfúró utcáját sejtették. Kajla vezette őket, egy sarok balra, kettő jobbra, kicsit egyenesen és már meg is érkeztek. Piros kerítés, zöld cseréptető, sárga ház, a csengő mellett tábla, vigyázz, a kutya ugat. A kapu nyikorogva nyílt, de Kajla itt sem harapott, sőt, ahogy a kertben beljebb merészkedtek, egyre jobban csóválta a farkát.
- Hallgasd csak! – suttogta Balázs és a szomszéd házra mutatott.
- Hej Dunáról fúj a szél, szegény embert mindig ér, Dunáról fúj a szél...
Valaki énekelt. Vagyis kiabált. Kiabálva énekelt.
- Ha Dunáról nem fújna, lalalalala, Dunáról fúj a szél.
- Gácsér Józsi bácsi – mondták egyszerre, mert most már Balázs is tudta, hogy hívják a részeges kútfúrót. Az éneklés egyszer csak abbamaradt és kis idő múltán hortyogás váltotta föl.
- Fel kell ébresztenünk!
Balázs lecövekelt a kerti csap mellé.
- Megvárlak itt. Anyukám azt mondta, sose álljak szóba részeg emberrel, mert a részegek kiszámolhatatlanok.
- Talán inkább kiszámíthatatlanok, nem?
- Akkor azok. A lényeg, hogy nem megyek.
Peti vállat vont és a horkolás irányába indult. Józsi bácsi a szomszédos műhelyben ült és valószínűleg épp egy piros kismotort bütykölt, mikor elnyomta az álom. Körszakállt és elnyűtt, kék melegítőt viselt, mint János bá, a felsősök torna tanára.
- Csókolom! – köszönt Peti, de a kútfúró meg sem rezdült.
- Csóóókoloooom! – mondta hangosabban. Semmi sem történt.
- HÁLLÓ!!! – kiabálta, mire Gácsér Józsi nagy nehezen felemelte a fejét.
- Mit akarsz?
- A Kajla miatt jöttem. Nagyon éhes.
Józsi bácsi felállt, közben feldöntött egy vödröt és a csíkos kempingszéket, amin ült.
- Kútfúró legyek, ha értem. Ki vagy te és mi van a Kajlával?
- Peti vagyok, a Kajlával pedig az van, hogy nem tetszik etetni és ezért állandóan elszökik. Legalábbis a Takács Pista bácsi azt mondta a kórházban, hogy biztos el tetszett inni a pénzt, amit a kutyára itt hagyott.
A kútfúró erősen figyelt, pillái mégis újra és újra leereszkedtek, a mondat végére meg egyszerűen elaludt. Hortyogása először a műhelyt, aztán a kertet, végül az udvart töltötte be.
- Reménytelen. Nekünk kell etetnünk a kutyát – mondta a kertben Peti Balázsnak.
- Otthonról szerezhetek némi kaját, csak az a baj, hogy holnap délután sakk szakkör van.
- Akkor jöjjünk el reggel, majd azt mondjuk, nulladik óránk van.
- Ha én ellógom a sakk szakkört, az csak egy hazugság, de ha mindketten bejövünk nulladik órára, az már kettő. Ha lebukunk, még mindig jobb egy hazugság, mint a kettő – válaszolta Balázs, aki jó volt matekból és mellesleg a zongora után a sakkot utálta a legjobban.
Ebben maradtak és úgy döntöttek, Balázs majd azt mondja a szakkör tanárnak, hogy fáj a hasa. Azt úgysem tudja leellenőrizni senki.

A Sapkás 15.

2011-12-06T20:10:00.008+01:00

Peti másnap reggel nem akarta hallani a vekkert, mégis hallotta. Az ágyból sem akart kimászni, mégis kimászott. A legnehezebb azonban az iskolabusz volt. Direkt elkésett a megállóból, de sajnos a busz is késett. Arra gondolt, egyszerűen nem száll föl, de akkor mit szól a Sapkás, aki látja őt az ablakból és azt hiheti, hogy fél. Igaza lenne. Tényleg félt, de ezt senkinek sem vallotta volna be. Legkevésbé a Sapkásnak.

A Sapkás ott ült, ahol szokott, a bal hátsó kerék fölött. Peti nem akart ránézni, pillantása mégis magától odavándorolt. A Sapkás bezzeg nem figyelte őt. Peti próbált haragos képet vágni, de ahogy meglátta magát a busz ablakában, jobban hasonlított egy riadt nyúlra, mint egy mérges oroszlánra.

- Pedig igenis dühös vagyok és csalódott. Azt hittem a Sapkásról, hogy tisztaszívű és őszinte, de koszosszívű és hamis. Hárman egy ellen... Sapkában is biztos azért jár, mert vaj van a fején.

Peti felszegett fejjel a busz végébe masírozott és leült. Ugyanazt a hányingert érezte, mint előző este az intézet előtt. Őt még sosem köpte le senki. Kivéve a Samut, aki a szülinapi zsúrján köpőversenyt rendezett, de az véletlen volt. Szegény Samu néni nem győzött bocsánatot kérni, a nadrágját is elvitte volna kimosni, csak nem volt nála váltás. Bezzeg a Sapkás anyukája nem kért tőle bocsánatot és a nadrágját sem kérte el...

Petit tetőtöl talpig elborította a szégyen. A Sapkás anyukája nem kérhet tőle bocsánatot, mert nincs, vagyis van, de alig. Különben is, járhatott volna rosszabbul, ha például megverik. De nem tették és biztosan nem a vacsora miatt. Peti elkapta a Sapkás pillantását. Ő nem volt se mérges, se barátságos, csak szomorú. Leszálláshoz készülődött. Peti az órájára pillantott. Még akkor is beér a suliba, ha most leszáll. Felkapta a táskáját és a Sapkás után rohant. Pár pillanatig szótlanul álltak egymás előtt, végül a Sapkás szólalt meg először.

- Szia.

Hülye ötlet volt leszállni. Hülye dolog volt egyáltalán összebarátkozni egy hülye intézetissel, mert azóta minden olyan hülyén bonyolult.

- Hülyeség az egész - szaladt ki a száján. A Sapkás elnevette magát.

- Az, hogy tegnap leköptünk?

- Az is. És az, hogy haragszunk egymásra.

- Akkor hagyjuk abba.

- Rendben.

- Ezek szerint újra barátok vagyunk?

- Nem. Nem haragszunk egymásra és nem vagyunk barátok. Semmik sem vagyunk.

Sapkás a kezét nyújtotta, Peti kábán megrázta.

A Sapkás megfordult és hosszú, lassú léptekkel elindult az iskola felé. Peti a buszmegállóban maradt. Megkönnyebbült, de örömöt nem érzett. Egy megymaggnyit sem.

- Várj! Átjössz hozzánk szombat délután?

A Sapkás körülnézett, azt hitte, hogy Peti nem neki szólt.

- Minek?

- Anyukám szeretne megismerni.

A Sapkás a fejét rázta.

- Kösz, de nem. Nem érek rá...

- Akkor vasárnap?

- Dehát nem is szereti az intézetiseket!

- Nem ismeri őket és mindentől félt, amit nem ismer.

Peti muris fejet vágott.

- Nem tudom...

- Játszhatnánk a Galaxyval. És sütne palacsintát. Apukám pedig adna cigit.

- Na persze.

- Akkor eljössz?

- Megbeszéljük.

- Mikor?

- Holnap a buszon.

- Az nagyon jó lesz!

- Szia.

Peti nem várta meg a buszt. Ahogy a Sapkás eltűnt az iskolában, ugrálni kezdett és abba sem hagyta, amíg az osztályterméhez nem ért.

A Sapkás 14.

2011-11-28T08:31:00.007+01:00

Peti a liftben azon gondolkodott, vajon miért félti őt mindenki mindentől.

A Sapkástól azért, mert intézetis és az intézetisek megbízhatatlanok. A Kajlától azért, mert kutya és a kutyák is megbízhatatlanok. Talán még Gácsér Józsitól, a kútfúrótól is féltik, mert ő meg iszákos és azért megbízhatatlan. Bezzeg ha volna egy testvére, akkor csak fele ennyi féltést kellene elviselnie.

- Anya, mikor lesz már testvérem? - kérdezte Peti a kocsiban.

- Először egyenesbe kell jönnünk apáddal. Tudod te mennyibe kerül egy gyerek?

Peti csóválta a fejét. Ugyan mi kerülhet annyiba egy csecsemőn, aki csokit sem eszik és cipőt sem hord

A templomban aztán eszébe jutott valami. Anya azt mondta, ha megismeri a Sapkást, akkor a világ végére is elengedi vele. Tehát ha kibékülnek, mehet a Málnás utcába kutyát etetni.

Késő délután elkéredzkedett biciklizni. A busz vonalán indult el ahhoz a megállóhoz, ahol a Sapkás reggelente felszállt. Esteledett, mire megtalálta az intézetet. Kis fáklyaszerű lámpákkal volt kivilágítva, parkjában tuják álltak katonás sorban, először azt hitte, egy kastély, de aztán észrevette a drótkerítés mellett összeverődő gyerekeket.

Egy pad mellé támasztotta biciklijét, onnan figyelte őket. Az egyik fiú valami tánclépést gyakorolt, a mellette álló lány meg hangosan nevetett és közben a haját rázta. Kicsit messzebb két fiú egymásnak esett, pár bámészkodó körbeállta őket, de nem avatkoztak közbe. Egyikük sem tűnt szomorúnak és valahogy máshogy viselkedtek, mint ő vagy az osztálytársai.

- Ők nem veszekednek, hanem verekednek. És nem mosolyognak, hanem röhögnek. Nálunk az osztályba csak a Palika beszél csúnyán, de ő hozzánk bukott, ezért nem is igaz osztálytárs. Cigizni meg senki sem cigizik.

Peti tovább figyelte őket, az egyik kislány sírva fakadt, mert nem fért oda egy lány ölébe. Senkit sem zavart, a nagyok folytatták a beszélgetést és közben egy zenélő és világító valamit adtak kézről kézre. Peti messziről mobiltelefonnak nézte. A Sapkást azonban nem látta sehol.

- Nézd már, a kis bagós leskelődik! Mi van, kiraktak otthonról? Ide akarsz költözni?

Peti a sötétben nem vette észre, hogy a Sapkás és két barátja kiszöktek az intézet előtti térre cigizni. A csapat egyre közelebb jött, nem maradt ideje biciklire pattanni és elszelelni. De nem is akart, mert Apa azt mondta, hogy elfutni csak a nyulak szoktak. A legrosszabb, ami történhet az, hogy megvernek. Otthon majd azt mondom, elestem.

- Anyucit hol rejtegeted? A hátizsákodban? Nem fél, hogy ide jöttél?

Tehát a Sapkás elárulta őt. Egyikük, akinek sárga lófoga és borostája volt, felvett egy követ az út mellől, de a Sapkás megállította.

- Ne koszold össze vele a kezed, nem ér annyit.

Petinek ez jobban fájt, mintha megdobta volna. A lófogú eleresztette a követ és egy hegyeset köpött Peti felé. A kabátján találta el. A másik követte, ő a biciklijét célozta meg, a Sapkás meg a cipőjét.

- Vacsora! - kiáltotta el magát az egyik nevelő az intézet udvarán. A gyerekek mozgolódni kezdtek.

- Az a szerencséd, hogy éhesek vagyunk - morogta a lófogú és mindhárman elindultak az intézet felé.

Peti hányingert érzett. Zsebkendőt vett elő, óvatosan letörölte a köpést először a kabátjáról, aztán a biciklijéről, a cipőjét pedig beledörgölte a fűbe.

A Sapkás elárulta őt, ahogy ő is elárulta a Sapkást. Haragszik a Sapkásra és a Sapkás is haragszik rá. Egy- egy. Jó lenne itt abbahagyni.

A Sapkás 13.

2011-11-25T09:11:00.004+01:00

Peti megköszörülte a torkát, ahogy az osztálytársa, Kis Szilvi szokta, mikor nem tudja a szorzótáblát.

- Megtaláltam a Takács bácsi kutyáját, a bolt előtt állt, loncsos volt és nagyon éhes volt - mondta, mintha a hirdetést olvasná.

- Megtaláltad a Kajlát? Dehát őt a szomszéd Gácsér Józsira bíztam. Még pénzt is hagytam neki, hogy etesse.

- A bácsi szomszédja a kútfúró?

- Igen, az, bár több korsó sört megivott, mint ahány kutat kifúrt. De mondd csak, fiam, honnan ismered?

- Láttam a hirdetését a nagy Tölgyfán.

- Igaz, teleragasztgatta a környéket. A szentségit a fajtájának! A Kajla csak akkor mászkál el, ha éhes. Összeroppantom a Józsit, ha elitta a pénzem, a kutya meg éhkoppon maradt.

Anya összerezzent.

- Azért ne tessék összeroppantani - kérte, de Takács bácsi nem enyhült.

- Márpedig ellátom a baját, csak kerüljek ki innen!

- Én szívesen segítek a Takács bácsinak - szólt közbe Peti, de anya letorkolta.

- Egyedül nem mész sehova.

- Elkísér a Sapkás...

- Majd ha tudjuk, ki az a Sapkás, elkísérhet a világ végére is, de addig nem. Megtiltom.

Peti döbbenten meredt anyára. Nem emlékezett, hogy valaha valamit is megtiltott volna neki.

- Anyukádnak igaza van. Kajla nem ismer még téged és ..

- Dehát már ismer! Megnyalta a kezem és elkísért az iskolába.

- Azt hiszem, ideje indulnunk, ne raboljuk tovább Takács bácsi idejét - mondta anya és kézen fogta Petit.

- Nem raboljuk az idejét, mert csak fekszik és nem csinál semmit! - Peti egyre dühösebb lett anyára. Pista bácsi felnevetett.

- Igazad van, fiam, de hallgass anyukádra. Köszönöm, hogy szóltál, még ma felhívom a Józsit és beszélek vele. Sokat segítettél.

Peti lehajtotta a fejét és tornacipőjével a kórházi linóleumot rugdosta. Nem segített sokat, mert mi van, ha a Gácsér Józsi nem veszi fel a telefont, mert részeg és beesett az árokba? Vagy megígéri, hogy megeteti a Kajlát, aztán elfelejti?

- Meddig tetszik itt maradni?

- Bárcsak tudnám - sóhajtotta Takács bácsi olyan szomorúan, hogy még a légy is elfelejtett az ablaknak csapódni.

- Akkor tessék megmondani a Gácsér Józsinak, hogy ha nem eteti meg a Kajlát, velem is meggyűlik a baja. Letépkedem az összes hirdetését, hogy ne tudjon kutat fúrni és ne legyen miből sört innia.

- Elég volt, indulunk! - Anya megfogta Peti könyökét, pedig tudta, hogy azt utálja és az ajtó felé kormányozta. Takács bácsi meg olyan furcsán mosolygott, hogy az ember azt is hihette, hogy szomorú és azt is, hogy örül. De ugyan minek örül? Hiszen be van ide zárva, a kutyája loncsos és éhes és még pénze sincs, mert a Józsi elitta. Peti feladta, hogy valaha is megérti a felnőtteket, de azt nem, hogy Kajla megmentésére tervet eszeljen ki.

A Sapkás 12.

2011-11-23T21:05:00.004+01:00

Peti a szobából hallotta, hogy anya bement a konyhába és beszélgetni kezdett apával. Először fojtott, aztán egyre erőteljesebb hangon. Veszekedtek. Persze ha most visszamenne, mindkettő úgy tenne, mintha minden rendben lenne, sőt, Anya még mosolyogna is, pont úgy, mint amikor a büdös Panni nénivel összefut a lépcsőházban.

- Az orvos azt mondta kimerült szegénykém - ez Anya.

- Én is kimerültem? Az senkit nem érdekel? - ez Apa.

Aztán jött az edénycsörömpölés, Anya elkezdett mosogatni. Ha ideges, vagy mosogat vagy fürdik. Azt mondja, a víz megnyugtatja. Apa meg háborog, hogy őt viszont nem nyugtatja meg a vízszámla.

- Vajon ilyenért el szoktak válni az emberek? - gondolkodott Peti, de nem jutott sokáig, mert Anya belépett a szobába.

- Beszéltem apáddal. Holnap bemegyünk meglátogatni a Takács bácsit. Te és én, ő meg elvisz minket.

Peti örült is meg nem is. Ha apa elviszi őket, de nem jön be, az azt jelenti, hogy még mindig haragszik, csak most már félig anyára, félig rá. Ami jó, mert anya melléállt, de nem jó, mert apa viszont magára maradt.

- Ne féltsd apádat, megbékél, csak idő kérdése. Na gyere ide te, nagyfiú!

Peti befészkelte magát anya ölébe, mintha még mindig beteg lenne, pedig már csak szomorú volt.

Másnap korán indultak, hogy anya elkészüljön az ebéddel és még templomba is eljussanak. Apa leparkolt a kórház elé, aztán rágyújtott egy cigarettára, amin Peti meglepődött, mert sejtette, hogy Apa cigizik, de látni még sosem látta.

- A Sapkást talán meg is kínálja majd - gondolta és tetszett neki a kép, ahogy a Sapkás és apa egyszerre fújják a füstöt és közben hátbaveregetik egymást. Peti erre a gondolatra felderült és egészen addig úgy is maradt, amíg nem találkozott az első beteggel, aki valami furcsa színű tasakot hordott az oldalán.

A nővér kedves volt, egyből odavezette őket Takács bácsihoz. Az idős ember kezét összekulcsolva szundikált. A szobában feküdtek még ketten, az egyikük keresztrejtvényt fejtett, a másik az ablakon bámult kifelé. Peti és anya leültek Pista bácsi mellé, egyikük sem merte felébreszteni. Csönd szállt a kórteremre, vastag és rosszszagú csönd, csak egy légy csapódott ütemesen a ablaküvegnek. Peti megsajnálta, felállt, hogy kinyissa az ablakot, de anya rászólt.

- Fiam, ne fázítsd meg a betegeket.

Erre Takács bácsi kinyitotta a szemét.

- Csókolom - rebegte Peti.

- Annyira szenilis lennék, hogy nem ismerem meg a látogatóimat? - hunyorgott Takács bácsi.

- Ne tessék aggódni, tényleg nem ismerjük egymást. Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Nádasdy Klára vagyok, ő pedig a fiam, Peti - mondta Anya kedvesen, mert ő persze tudta, mit kell ilyenkor mondani.

- Csak nem a Nádasdy főmérnök úr fia?

- De igen - válaszolta Peti büszkén. Azt tudta, hogy az apukája mérnök, de azt nem, hogy fő.

A Sapkás 11.

2011-11-15T20:49:00.004+01:00

Peti aznap este nem tudott a játékra figyelni. Először is hogy hívja meg a Sapkást hozzájuk? Küldjön levelet? De nem tudja a címét. Vagy hívja föl? De nem tudja a számát. Tehát nem marad más, mint várni hétfőig és beszélni vele a buszon. Másodszor mi legyen a kutyával? A hirdetések közül még egyet sem tett ki, mind a harminc ott lapul a hátizsákjában. Harmadszor pedig… a harmadik sosem jutott eszébe, mert az első kettő is elég gondolkodnivalót adott.

A folyosón becsapódott a liftajtó, apa hazaért.

- Talán ő segít a kutyával - gondolkodott - hiszen valaha neki is volt egy, a Dezső, a foltosszemű foxi, akiről már legalább százszor mesélt. A távoli nagyi mindig azt mondja, hogy ha valakitől kérni akarsz valamit, akkor az időzítés a legfontosabb. Tehát ne legyen éhes, mert akkor csak az evésen jár az esze, de ne is legyen tele a hasa, mert akkor meg elalszik, míg beszélek hozzá. Legjobb lenne vacsora közben megkérni rá.

Anya a konyhában épp rántottát sütött, Peti segített megteríteni.

- Jó napod volt? - kérdezte Peti apától, aki meglepetten nézett fel az újságból.

- Hát most, hogy így kérded, egész jó. Vagyis nem, inkább nem. Azt hiszem, olyan semmilyen volt.

Peti ezt nem értette. Mert milyen az a semmilyen. Egy nap vagy jó, vagy nem jó. Ezt igazán könnyű eldönteni.

- És mondd csak, volt már neked kutyád?

Apa végre letette az újságot.

- Nem meséltem neked a Dezsőről?

Peti kicsit elpirult, ahogy a fejét rázta.

- Dezső volt a legokosabb kutya a környéken. Nagyanyádtól kaptam, mielőtt kigyógyultam a skarlátból. A szomszédban éppen akkor ellett a Rozi, hát megkaptam az alomból a legszebb kölyköt. Nagyanyád azt mondta, azért foltos a szeme, mert úri kutya és szemüveget hord az olvasáshoz. Kerített egy kék szalagot a padlásról, a nyakába kötötte és a piacos kosarában az ágyamra tette, csak hogy jobb kedvem legyen. Tudod, fiam, az orvosok már lemondtak rólam, mert kiderült, hogy a skarlát mellé kanyarót kaptam. Mindig is vékonydongájú, beteges gyerek voltam, a nagyanyád valahogy mégis kiimádkozta az égieknél, hogy vele maradjak. Hát így lett a Dezső. De hogy jön ez ide?

- Nekem is van egy Dezsőm - bökte ki Peti.

- Te idehoztál egy kutyát? A panelba? Elment az eszed?

- Nem itt van, hanem valahol a bolt környékén. Fekete, loncsos és mindig nagyon éhes.

- Mekkora?

Peti mutatta, hogy a lábszáráig ér.

- Mikor láttad először?

- Kábé egy hete.

- Akkor az a Takács Pista bácsié, akit pont egy hete vittek be a kórházba.

- Ki az a Takács Pista bácsi?

- Portás volt a cégnél, de pár éve nyugdíjba vonult. Rendes ember, csak kicsit magányos. Egy fia van csak, az is Kanadába költözött vagy hova.

- Akkor látogassuk meg mi a Pista bácsit és mondjuk el neki, hogy a kutyája várja, úgyhogy siessen a gyógyulással. És kérdezzük meg, hogy segíthetünk-e valamit.

- Azt sem tudom, melyik kórházban van. Különben is, utálok idegenek dolgába beleavatkozni.

- De hát ő nem is idegen, most mondtad, hogy ő a Takács Pista bácsi!

- Igen, de a kutya az övé, nem a mienk. Semmi közünk hozzá.

- De mi lesz, ha elütik vagy elviszi a sintér?

- Nem tudunk mi tenni, ez az élet rendje

- Ha ilyen a rendje, akkor nekem nem kell, mert ez nem igazi rend, csak egy nagy, rossz semmi! Olyan, amilyen a napod volt!

Peti felugrott és a szobájába vágtatott. Büszke volt magára, hogy csak a szobájában fakadt sírva.

A Sapkás 10.

2011-11-06T19:17:00.006+01:00

Peti estére belázasodott. Anyu kihívta az orvost, aki fehér köpenyt és ugyanolyan színű szakállat viselt és azt mondta, hogy Petinek semmi baja, csak lemerült. Így mondta, mintha legalábbis elem lenne vagy mobiltelefon.

- Történt vele bármi szokatlan mostanában? - kérdezte anyutól, pedig Peti is ott volt.

- Nem is tudom. Az iskolából jó jegyeket hoz, bár három hete kapott egy szaktanárit.

A doktor lassan ingatta a fejét, a szakálla úgy lengett, akár egy falusi kecskének.

- Valami másról lesz itt szó... - dünnyögte, de végül semmilyen gyógyszert nem írt fel a Valami másra.

- Maradjon ágyban. Maga pedig beszélgessen vele - fordult vissza az ajtóból, amitől anya olyan zavarba jött, hogy mezítláb egészen a liftig kísérte.

- Délután kihívok egy másik orvost is - mondta, mikor visszaért a lakásba. Peti bólintott, neki aztán édes mindegy, hány doki látogat el hozzájuk, csak szurit ne kapjon. Aztán anya mégsem hívott ki senkit, mert Peti estére jobban lett. Annyira, hogy kiült a konyhába, amíg ő a tejbegrízt kevergette.

- Milyen furcsa. Apád lassan negyven éves és még mindig ez a kedvence. Te bezzeg már egyéves korodban a falra köpted és azóta sem eszed meg - anyu kuncogott és ettől Petinek még ahhoz is kedve támadt, hogy megkóstolja a tejbegrízt. Most olyan jó minden, anyuval a konyhában, az utcáról beszűrődnek a fények és nemsokára apu is hazaér. Csak két dolog nem hagyja nyugodni: a Sapkás és a kutya. Aki valószínűleg a világ, de legalábbis a környék legkedvesebb kutyája.

- Anyu! Valami tényleg történt.

Anyu megfordult, kezében fehérlik a fakanál, az arca kipirult, nagyon szép.

- Van egy új barátom. A neve Sapkás és ... intézetis.

Végre kint van. Anya szeme elkerekedik. Lassan megtörli kötényében a kezét, pedig se nem koszos, se nem vizes. Aztán visszafordul és lehajtott fejjel keverget tovább.

- Nem szereted az intézetiseket, igaz?

- Nem arról van szó, hogy nem szeretem őket... - kezdi el, de nem fejezi be.

- Akkor szereted őket?

- Nekem semmi bajom velük, csak...

- Csak mi?

- Csak nem szeretném, hogy velük barátkozz.

- De miért nem?

- Azért, mert sokan közülük rosszul tanulnak, verekednek, káromkodnak, legalábbis a városban ez a hír járja.

- És ha a Sapkás nem ilyen? Ha ő jól tanul, nem verekszik, szépen beszél? Akkor őt szeretni fogod?

Anya nem válaszol és olyan képet vág, mint mikor Petinek segíteni próbál a matek leckében, de sehogysem sikerül.

- Hozd el egyszer hozzánk - sóhajt fel végül. Peti felugrik és egyetlen öleléssel majdnem feldönti őt is és a fazekat is.

- Az nagyon-nagyon jó lenne.

Anya tétován megsimítja a haját.

- Jövő szombaton apád is otthon lesz, talán akkor lenne a legjobb.

Peti hevesen bólogat és boldog. Majdnem boldog. Mert mi lesz, ha a Sapkás soha többé nem áll szóba vele? És mi lesz a kutyával?

A Sapkás 9.

2011-10-28T16:45:00.009+02:00

Peti a rajzórán elkészítette a hirdetést, szerencsére Józsi bá engedte, hogy őszi falevél helyett kutyát rajzoljon. Azt mondta, örül, hogy Petit végre lelkesnek látja és amikor elkészült, megdícsérte, mert a kutya igen élethűre sikerült.

A fénymásolóban 'húszat másol, harmincat kap' akció volt, amitől Peti végképp szerencsésnek érezte magát. De csak addig, amíg a nagy tölgyfánál össze nem futott pár intézetissel, köztük a Sapkással. Cigiztek és köpködtek, amitől Peti zavarba jött, talán mert ő még egyiket sem csinálta soha.

- Nézd már, ott a haverod a buszról! - szólalt meg az egyik fiú. A Sapkás megfordult.

- Hát te? Mit csinálsz itt?

Peti vállat vont.

- Én csak semmit. Vagyis... van egy perced?

A Sapkás bólintott.

- Egyet füttyent a kiscsávó és te máris ugrasz?

Peti nem tudta, mit jelent a kiscsávó, de azért kihúzta magát és azt mondta.

- Nem vagyok kiscsávó!

A fiúk felröhögtek.

- Hát ha nem vagy, akkor biztosan azt is tudod, hogy kell a cigit letüdőzni.

A srác cigijét Peti kezébe nyomta.

- Hagyd már békén! - sziszegte a Sapkás.

- Mit véded? Egy hete még azt terjesztette, hogy tetves vagy! Hülye elkényeztetett kis majom, pont olyan, mint a többi.

- Add ide azt a cigit - válaszolta Peti.

Beleszívott és egyből kifújta a füstöt.

- Kocabagós! Szívd le rendesen, mintha csuklanál.

Mindenki nevetett, csak a Sapkás és Peti nem.

- Ne csináld! Menj haza! - súgta a Sapkás. Peti beleszívott a cigibe, ezúttal jó mélyre, mintha ásítana. Karikák kezdtek táncolni a szeme előtt, öklendezve köhögött, a cigi kifordult a kezéből.

- Mekkora szemét vagy! Leszedted a füstszűrőt!

A Sapkás dühében a földbe taposta az égő csikket. A srác elvigyorodott, Peti sápadtan a tölgyfának dőlt.

- Na menjünk, igyunk valamit! Jössz?

A Sapkás nem mozdult.

- Te tudod.

A fiúk elindultak, a Sapkás felsóhajtott.

- Ezért ma este megkapom a magamét. Nálunk az intézetben büntetés jár annak, aki kintivel barátkozik.

- Mi az a kinti?

- Aki családban él.

- Dehát te nem is csináltál semmit!

- Semmit nem értesz.

Peti ezzel nem tudott vitatkozni, mert valóban nem értett semmit.

- Amúgy neked most nem a mamádnál kéne lenned?

Peti elpirult. A Sapkás kiállt mellette, nem teheti meg, hogy hazudik neki.

- Azt csak úgy mondtam...

- Hogy hogy csak úgy mondtad?

- Féltem, hogy feljössz hozzánk és hogy anyukám ennek nem fog örülni.

- Dehát mások is járnak hozzátok, nem?

Peti lehajtotta a fejét és egy követ rugdosott.

- Az a baja, hogy intézetis vagyok, igaz?

Peti bólintott, de felnézni nem bírt. Csöndben álltak egy darabig, aztán a Sapkás megszólalt.

- Most mennem kell. Talán még utolérem a barátaimat.

- Várj!

De a Sapkás hátra sem nézett.

A Sapkás 8.

2011-10-25T07:09:00.008+02:00

Másnap Petinek nem volt nulladik órája, mégis a korábbi busszal ment, hogy találkozzon a Sapkással.

- Mi lett a kutyával? - kérdezte egyből.

A Sapkás vállat vont, ami igazán jelenthetett akármit. Peti türelmetlenül bámulta.

- Mi lett volna? Elzavartam.

- Elzavartad?

- El.

- De hogy?

- Hogyhogy hogy? Hát ráordítottam, hogy takarodj.

- És aztán?

- Mit aztán? Ráordítottam, ő meg elszaladt.

A Sapkás ásított.

- Amúgy képzeld, az egyik osztálytársam is megkapta a Galaxy 2000-et, azt mondta, egész jó.

- Igen, egész jó... És mi történt azután, hogy elszaladt?

- Te mindig ilyen értetlen vagy? - fortyant fel a Sapkás - Azután, hogy elzavartam, eltűnt és nem jött vissza többet. De mit érdekel ez téged annyira? Tegnap csak a Galaxyról tudtál beszélni, ma meg csak a kutyáról.

- Jól van na! Csak olyan aranyos volt.

- És büdös. Tiszta kosz és bűz. A kutya, aki régen az intézet körül ólálkodott, sokkal szebb és tisztább volt, mégis elzavarták, pedig lett volna helye az udvaron, a pedellus még házat is csinált volna neki. Te figyi, tegnap kipróbáltál új karaktert? Lehet, hogy az osztálytársam megengedi, hogy valamikor átmenjek hozzá és kipróbáljam

- Hozzánk is átjöhetsz - szaladt ki Peti száján, aztán eszébe jutott, hogy az anyukája biztosan nem örül majd, hogy egy intézetissel barátkozik - Csak ne ma, mert ma suli után a nagyihoz kell mennem. Majd megbeszéljük, jó?

Peti nem mert a Sapkásra nézni. A busz megállt.

- Akkor szia - mondta a Sapkás.

- Szia - köszönt el Peti. Úgy döntött, nem kíséri el barátját az iskoláig, pedig több mint egy órája volt még becsöngetésig. A busz a közért felé kanyarodott, Peti gyomra megkordult. A következő megállóban leszállt és egy makkot rugdosva visszaballagott a boltig.

A kutya ugyanott ült, ahol tegnap. Petinek nevetnie kellett, a kutya meg a farkát csóválta. Peti úgy döntött, ez a kutya valószínűleg a legbarátságosabb és legokosabb kutya a világon, vagy legalábbis a környéken. Legszebbnek nem merte gondolni, mert azzal a Sapkás biztosan nem értett volna egyet.

- Mit csináljak veled? Legjobb lenne örökbe fogadni - dünnyögte, de tudta, hogy ez lehetetlen, mert Anya szerint az állat kertbe való, ami nekik nincs, apa szerint meg a legszebb állat az aranyhal, mert az nem ad ki hangot és nem büdös. Bezzeg a távoli nagyi biztosan befogadná, csak ő nagyon messze lakik és ezért évente csak kétszer találkoznak. Azért nem többször, mert apa szerint drága a benzin, a nagyi meg nem akarja magára hagyni az állatait, amit sokkal könnyebb megérteni, mint a drága benzint.

Peti pillantása a pad mellett álló fára esett. A fa törzsén egy hirdetés állt:

Kútfúrást vállalok a Málnás utcában. Gácsér József, Málnás utca 54.

Peti nem tudta, ki az a Gácsér József és miért csak a Málnás utcában vállal kútfúrást, de azt már tudta, mit csináljon! Hirdetést fog készíteni a kutyáról, ma úgyis dupla rajz lesz, a sulitól nem messze meg van egy fénymásoló, a maradék pénzéből körülbelül húsz példányra futja. Mire a sulihoz értek, már a hirdetés szövegét is kitalálta:

Kedves Emberek,

It csatangol egy kedves eb aki gazdájára vár,

különben elviszi a sintér vagy el üti egy autó.

Fekete a bundálya loncsos a küleme és rendszerint naggyon éhes.

Somogyi Péter Szeles utca 10.

- Tetszik? Az első két sor rímel, hogy az embereknek legyen kedve végigolvasni. Rólad szól - magyarázta a kutyának.

- Várj meg itt, ma csak öt órám van, egy körül jövök.

A kutya leheveredett a kapuba és tekintetével addig követte Petit, míg el nem tűnt.

A Sapkás 7.

2011-10-10T07:52:00.011+02:00

Galaxy 2000

Peti egész nap örült és csak akkor szomorodott el egy pillanatra, mikor a szülei este meglepték a Galaxy 2000-rel. Anyjához bújt, hogy ne lássák, mennyire szégyelli magát. Apja a fejét vakargatta, anyja a kezét csapkodta és mindketten egyetértettek abban, hogy Peti bizonyára 'kiskamaszodik', csakis ezért viselkedhet ilyen furán.

Peti nem tudta, mit jelent 'kiskamaszodni', arra gondolt, ez is biztos olyasmi, mint a lúdtalp vagy a dadogás, amit idővel kinő az ember. Aztán elmúlt ez is, mert leült a gép elé, elkezdett játszani és megszűnt a világ. Kivételesen fél kilenc helyett fél tízig ébren maradhatott, de ez nem jelentette semmit, mert még utána, álmában is a Galaxyval játszott.

Másnap a Sapkás foglalt neki helyet a buszon, a hátizsákját tette az ülésre, amíg Peti fel nem szállt.

- Mi újság? Akkora karikák vannak a szemed alatt, mint egy pandának - köszöntötte.

- Sokáig játszottam - vallotta be Peti.

- Na mi van? Megkaptad végre?

Peti vigyorogva bólintott.

- És milyen?

- Á, semmi különös ... Na jó, iszonyatosan jó!

Nevetnek.

- Kipróbáltad az összes karaktert?

- Dehogyis! Arra egy év sem lenne elég, tudod, ez a fejlesztett változat, a legújabb kiadás, összesen 120 karakterrel.

A Sapkás irigykedve hallgatja, Peti megérzi, elhallgat.

- Te meg mit keresel itt? - fordul a Sapkás felé egy srác az első ülésről. Peti látásból ismeri, a jobb fülében három karikát hord és mindig egy szakadt térdű farmerben jár. Ő is intézetis.

- Nem mondták, hogy elmarad a nulladik óra? Margitka néni tegnap elesett a biciklijével és eltört a karja.

A Sapkás megvonja a vállát, neki ugyan nem szólt senki, pedig igazán szívesen aludt volna egy órával többet.

- Kísérj el a suliba - szalad ki Peti száján, de egyből meg is bánja. Nem pisis ő, akit kísérgetni kell az iskolába.

- Oké - válaszolja a Sapkás egyszerűen.

Az utat végig dumálják. Peti a játékairól mesél, a Sapkás meg a szobatársairól és arról, hogy az anyjától Karácsonyra mobiltelefont kap.

- Megígérte - mondja a Sapkás. Petiben motoszkál a gyanú, hogy ígérni könnyű, de nem szól semmit. Nem akarja elrontani a Sapkás örömét.

Becsöngetés előtt még van annyi idejük, hogy bemenjenek reggeliért a sarki közértbe. A bolt mellett egy kutya téblábol, néha odacsapódik egyik-másik vásárlóhoz, aztán odébbmegy, nézelődik, szaglász. A képében három fekete gomb csillog, kettő a szeme, egy az orra, hosszú, fekete szőre a kosztól és a sártól csúnyán összetapadt.

- Három napja itt mászkál ez a dög - morog egy pocakos férfi fura tányérsapkával a fején - Valaki igazán hívhatná a sintéreket!

Petinek összeszorul a szíve.

- Veszek neki parizert! - mondja és már rohan is a boltba.

- Ne etesd, mert akkor sose tudod levakarni magadról! Sokkal rosszabb lesz neki utána, hidd el.

Peti oda sem figyel, minden pénzét párizsira költi, reggelit nem vesz, majd kunyerál valakitől a suliban. A kutya egy szempillantás alatt behabzsolja a párizsit, párszor megnyalja a szája szélét, aztán várakozva néz fel a fiúkra.

- Nincs több pénzem tárja szét Peti a karjait.

- Hagyd már! Inkább rohanj, mert el fogsz késni.

A Sapkásnak igaza van, két perc van becsöngetésig és még át sem öltözött. A tesi tanbá nem fog örülni. Futva jutnak el a suli bejáratáig, a kutya menne tovább Petivel, de a Sapkás a nyakánál fogva visszatartja.

- Mi lesz vele? - fordul vissza Peti, a hangja kezd síróssá válni.

- Te bemész, a többit meg bízd rám.

- Ugye nem fogod bántani?

- Nem fogom - ígéri a Sapkás.

Peti bevágtat, még épp időben, a Sapkás meg rágyújt egy cigire. A kutya türelmesen vár, egy tapodtat sem mozdul.

A Sapkás 6

2011-10-07T10:26:00.005+02:00

Minden a terv szerint haladt. Cigi a zsebben, apa mit sem sejt, Peti boldog.

Csak másnap a buszon jut eszébe, hogy még mindig nem tudja, mit mondjon azután, hogy átadta a cigit. Olyan jó lenne egyszerűen belenyomni a Sapkás kezébe, hogy tessék, én így kérek bocsánatot, már megyek is, nem tartalak föl, keress meg, ha dumálni akarsz. Persze miért akarna dumálni pont vele, amikor ő nem intézetis, nem cigizik, sőt még csúnyán sem beszél és nyolcéves kora óta nem verekedett.

A buszon nem mellé ül, csak a szeme sarkából figyeli. A Sapkás ugyanott száll le ahol a múltkor, meglepődve vonja föl a szemöldökét, hogy ezúttal Peti is vele tart.

- Kérsz cigit? - kérdezi Peti, ahogy a busz elindul.

- Nem kéne bagóznod, kicsi vagy még hozzá - válaszolja a Sapkás. Peti zavarba jön, erre nem számított.

- Tegnapelőtt múltam tizenkettő, ami azt jelenti, hogy tizenhárom vagyok, legalábbis a nagymamám szerint - húzza ki magát, aztán újra elpirul, mert rájön, hogy a Sapkásnak talán nagymamája sincs és különben is dedós dolog nagymamákkal példálózni.

- Amúgy meg mostanában alig cigizek, fáj a torkom - teszi hozzá halkan.

- Miért kínáltál meg, ha te rá sem gyújtasz?

- Csak úgy - vonja meg a vállát - bocsánatot akartam kérni.

Végre kinn van.

- Miért?

- Csak úgy - rántja meg a vállát újra.

- Furcsa egy gyerek vagy te.

Peti lehajtott fejjel rugdos egy követ, most már igazán nagyon hülyén érzi magát. A Sapkás arcán széles mosoly ömlik el. Peti felnéz, megkönnyebbülten elvigyorodik.

- Tök hülye vagyok - vallja be és ezen mindketten nevetnek.

- Mennem kell - mondja a Sapkás - kezdődik az órám.

- Mit tanulsz?

- Festő leszek.

- Az jó! Nálunk tavaly nyáron jártak a festők, megengedték, hogy mászkáljak a létrájukkal, csak aztán apa elzavarta őket, mert napraforgó helyett citrom sárgára festették a nappalit.

Újra nevetnek.

- Holnap melyik busszal jössz? - kérdezi Peti.

- Mindig ezzel, kivéve a pénteket.

- Foglalsz nekem helyet?

A Sapkás bólint.

- Te nem késel el a suliból? Nem is itt kellett volna leszállnod - kérdezi Petit.

- Á, mindegy, megvárnak - válaszolja Peti flegmán.

- Ki se néztem volna belőled, hogy lógsz. Olyan jó gyereknek tűnsz.

A Sapkás hangja elismerő.

- Pedig sokat lógok - hazudja Peti és megint sokkal idősebbnek érzi magát. Talán egyszer tényleg kipróbálja, miért is ne.

- Na jó, akkor szia!

- Szia! Holnap találkozunk.

Peti megvárja, míg a Sapkás befordul a sarkán, aztán nekiiramodik és örömében egészen az iskoláig rohan.

Még félóra van becsöngetésig.

A Sapkás 5.

2011-09-26T07:46:00.007+02:00

Peti ült a buszon és hiába zsongott-zsibongott körötte mindenki, nem hallott és nem értett semmit.

Nem értette, hogy miért épp a Sapkásnak panaszkodott. Nem értette, hogy a szülei tegnap este miért nem kevertek le neki egy "csörgős pofont", ahogy a szomszéd Pistiéknél szokás, amikor túl sokat "csácsározik". Egyedül a Sapkást értette, de attól, hogy értette, még sokkal rosszabbul érezte magát. Biztosan elkényeztetett hülyegyereknek gondolja azért, mert biztosan az is.

Kinézett a busz ablakán. A Sapkás a téren állt, épp tüzet kért egy rosszarcú suhanctól, akitől Peti az időt sem merte volna megkérdezni. A Sapkás mélyen beszívta a füstöt, aztán hosszan maga elé engedte. Peti rájött, mit tegyen.

Szerez egy doboz cigit és a Sapkásnak adja. Csak úgy, ajándékba, mintegy bocsánat féleképpen. Nem is! Először inkább megkínálja, ahogy a múltkor egy filmben látta, és csak aztán adja neki a dobozt.

Peti kihúzta magát. Úgy érezte, ettől a gondolattól legalább két évet öregedett. Körülnézett, más is látja-e a változást, de az utasok nem foglalkoztak vele.

- Kizárt, hogy a boltban adnak nekem cigit, mert a pénztáros néni az osztálytársam anyukája- morfondírozott Peti. Mástól kell szerezni, de az apukáján kívül senki sem dohányzik.

Mi lenne, ha tőle venne kölcsön pár szálat? Aztán, ha betölti a tizennyolcat vagy már annyinak néz ki, visszaadja. Az ugyan nem egy doboz, de határozottan jobb, mint a semmi. Szerencsére apa mindig a cipősszekrény tetején hagyja a cigijét. Este 6 körül ér haza a munkából és körülbelül fél 7-kor ül le vacsorázni. Ha ő kimenti magát, mondjuk, azzal, hogy fáj a hasa, akkor a szobájába menet simán kilophat három szál cigit. Többet nem mer, mert az igazán feltűnő lenne. Holnap nem lesz nulladik órája, de majd azt mondja, hogy a szertár takarítás miatt korábban be kell mennie a suliba. A szülei örülni fognak, hogy milyen lelkes és szorgalmas. Lesz tehát egy órája, hogy a Sapkással találkozzon, cigivel kínálja és mondjon neki valamit. Hogy mit, arról persze fogalma sincs...

A Sapkás 4.

2011-09-23T09:05:00.007+02:00

Másnap nulladik órával kezdett. Utálta a nulladik órát, a korán kelést és még a szüleit is utálta. Úgy döntött, hogy ezt hittan órán is el fogja mondani és nem fogja meggyónni, akkor sem, ha emiatt nem lehet elsőáldozó.

Felszállt a buszra, leült az első szabad ülésre, a cuccát maga mellé hajította. Kész volt arra, hogy a mellette ülőt is utálja, mondjuk mert hangosan rágja az uzsonnáját vagy szipog, mikor észrevette, hogy a mellette ülő nem más, mint a Sapkás.

- Nem igazság - közölte átmenet nélkül.

- Neked is jó reggelt - válaszolta a Sapkás kissé epésen. Peti ügyet sem vetett rá.

- Semmi sem igazság. Se a szülinap, se az ajándék és még a nulladik óra sem igazság.

Látta, hogy a Sapkás semmit sem ért.

- Kinéztem a Galaxy 2000-et körülbelül száz évvel ezelőtt, vagyis valamikor nyáron. Segítettem a nagyinak lekvárt főzni, anyának bevásárolni, apának kocsit mosni és minden alkalommal elmondtam nekik, hogy már most is nagyon szeretem őket, de egy kicsit még jobban tudnám, ha megvennék nekem a Galaxyt. Erre a születésnapomra képesek megvenni valami állatos marhaságot, Foxy vagy mi és aztán persze egymásra mutogatnak, hogy nem tudnak angolul és azt hitték, erre a kedves mesére és nem a csúnya lövöldözősre gondolok. Most várhatok egy hétig, hogy leszállítsák a boltba, mert persze a Galaxy hiánycikk vagy mi.

A busz fékez, a Sapkás feláll és köszönés nélkül leszáll.

- Ennek meg mi baja? - fortyan fel Peti.

- Úgy volt, hogy az anyukája bejön hozzá, de végül nem a zaciban, hanem a kocsmában kötött ki. Mindig ezt csinálja.

Az intézetisek röhögnek. Peti szédül. Az ajtó becsukódik.

A Sapkás 3.

2011-09-13T13:08:00.008+02:00

Ezután két hétig nem látta a sapkást és nem is gondolt rá. A suliban kapott egy szaktanárit, mert megnézte, mivel van kitömve a szertárban a bagoly és a mókus. Az osztályfőnök behívta a szüleit, és azt mondta, hogy Petinek mostantól két hónapig takarítania kell a szertárat. Ez persze rossz volt, de nem annyira, hogy feledtesse a születésnapját, ami egyre közeledett.

Kinézett egy videojátékot, a legdrágábbat, de annyira sokba került, hogy csak levélben merte megírni a szüleinek, mennyire szeretné. A levél így szólt:

Kedves Anya és Apa, A fijuk egy nagyon kedves fiu, mert sokat segitet nekem a multkor bevásárlás után cipelni a szatyrokat! És udvariassan viselkedett. Igazán megérdemli a Galaxy 3000 videojátékot, amire olyan nagyon vágyik. Tudom hogy egy ijen játék nagyon sokba kerül de akkor inkáb karácsonyra nem kér semmit. Egy néni a téről

Azt nem merte írni, hogy a szomszédból, mert a szülei képesek lettek volna végigjárni az összes nénit a házban. Az, hogy a levél tulajdonképpen hazugság, nem zavarta, mert sok néninek segített már cipekedni, csak egyik sem köszönte meg levélben. Nem az ő hibája, hogy neveletlenek.

Peti számolta napokat. Hétfő a nagyinál, kedd szertár takarítás, szerda úszás, csütörtök születésnap! Pont a tizedik. A videojátékra gondolt a nagyinál, szertártakarítás közben, edzésen, legjobban mégis csütörtökön a suliban órák alatt. Aztán eljött a délután, a szülei korán jöttek érte, az anyukája kék blúzt, az apukája fehér inget viselt, először elvitték a közeli cukiba, francia krémest kapott, mert az a kedvence, mégsem ette meg, mert az izgatottságtól valahogy nem csúsztak le a falatok a torkán. Mikor végre hazaértek, az ágyán várták az ajándékok. Peti először azokat bontotta ki, amik nagyságra emlékeztettek egy videojátékra, de az egyikben könyv, a másikban egy doboz csokoládé volt. A harmadik csomag aztán tényleg videojátékot rejtett, de nem a Galaxy 3000-et, hanem valami fura rókásat, amit Peti a kirakatban sem látott soha. Peti a szőnyegre ült és nagyfiúság ide vagy oda, keserves sírásra fakadt.

- Mondtam, hogy nem erre gondolt! Nem Foxy volt a papírra írva! - kesergett az anyja.

- Akkor tanítsd meg a fiadat normálisan írni, mert ez egy macskakaparás! - fortyant fel az apja. Peti bánata határtalan volt. Nem kapta meg, amire vágyott, a szülei veszekednek és az írása egy macskakaparás.
- Holnap visszacseréljük - válaszolta az anyja, de Peti meg sem hallotta. Ő ma akart játszani, most, azonnal! Nem is értette, hogy lehet ennyire szerencsétlen.

A Sapkás 2.

2011-09-02T08:25:00.004+02:00

Legközelebb egy héttel később találkoztak, szerda hajnalban.

Peti időben kiért a megállóba. Izgult. Remélte, hogy a sapkás fenn lesz a buszon és ő bocsánatot kérhet a tetvekért.

A busz befutott, ő felszállt, körülnézett, de a sapkás mellett már ültek. Egy másik intézetis. Mögéjük telepedett, hogy hallja, mit beszélnek.

- Az LL Junior CD-ért cserébe odaadod a telefonod? - kérdezte a sapkás.

- Hülye vagy? Minek az nekem? Akkor töltöm le, amikor akarom.

- És ha a CD mellé neked adom az új cipőmet?

- Akkor sem. Különben is, minek neked telefon. Nincs is senki, akit felhívhatnál.

- Neked talán van?

Aztán csönd. Rosszabb, mint a múltkor, amikor a sofőr a sorompónál levette a gyújtást.

A Sapkás 1.

2011-08-28T13:28:00.006+02:00

Peti aznap nulladik órával kezdett, ami azt jelentette, hogy hét helyett hatkor kelt, hogy a fél nyolcas busz helyett a félhetessel menjen. Persze megint rohannia kellett, de most legalább elérte, ami sokkal jobb annál, mint ha nem éri el, mert akkor a semmiért izzad és fújtat, mint egy gőzgép. Jókedve lett, olyan jó, hogy azt sem nézte, ki mellé ül le és mire rájött, rég késő volt. Előtte, mögötte intézetisek ültek és persze mellette is, egy srác, aki mindig sapkát hordott, mert a tetvek miatt kopaszra nyírták a fejét. Peti csak ennyit tudott róla és azt, hogy annyiszor bukott, hogy a húgával jár egy osztályba.

A sapkás szerencsére nem szólt hozzá, csak bámult ki az ablakon, egykedvűen, mint akinek fáradt a tekintete és épp most nyújtózik.

Peti megnyugodott és kis gondolkodás után elővette uzsonnáját és majszolni kezdett. Vaj, sajt, pulykamell felvágott, hozzá paradicsom a kertből. A mellette ülő fiú rásandított, aztán vissza az ablakra. A busz sorompóhoz ért, a hajnali gyors olyan lassan közeledett, hogy a sofőr levette a gyújtást. Csönd borult a buszra és ebbe a csendbe hasított bele a sapkás hasának korgása. Peti szájában megállt a falat. Az intézetisek biztosan nem kapnak reggelit, anya azt mondta, hogy az intézet rettenetes hely, azért olyan furák, akik benne laknak.

- Kérsz? - kérdezte Peti teleszájjal. A fiú nemet intett a fejével, mire a gyomra újra megkordult. Peti zavartan összecsomagolta a maradék uzsonnát és a táskájába süllyesztette.

- Szólj, ha mégis.

- Nem kell, nekem is van. Parizeles zsömle.

Peti fellélegzett. A parizeles zsömle finom, tehát az intézet mégsem lehet annyira szörnyű hely. Talán tetvek sincsenek, az is csak mese.

- Miért vágták le a hajad? - kérdezte hirtelen.

- Honnan veszed, hogy levágták a hajam?

A fiú pillantásától Peti elpirult.

- Hát, hogy … izé … a tetvek - dadogta.

- Na húzz el innen, de nagyon gyorsan, mielőtt kihajítalak az ablakon - reccsent rá a sapkás.

- Én nem akartam, bocsánat, nem azért kérdeztem.

A sapkás rá sem nézett, csak bámult tovább ki az ablakon.

Peti felállt, hátizsákjával a leghátsó üléshez ment, aztán két megállóval később leszállt.

Mamaki hangja

2011-08-19T10:10:00.006+02:00

Mamaki és Jónás papa reggel érkeztek Villámvárba. Villámvárban napközben süt a nap, éjjel azonban úgy dörög és villámlik, hogy még a kutya is sárral tapasztja be a fülét. Azért jöttek, hogy unokáikra vigyázzanak, amíg a szülők dolgoznak.

- Sziasztok drágáim - köszön Mamaki.

- Szervusztok, kérlek - köszön Jónás papa.

- Képzeljétek, mozog az egyik fogam, de még nem esett ki - mondja Levendulácska, a lány unoka.

- Képzeljétek, pisilni kell - jelenti ki Bercó, a fiú unoka.

- Én olyan, de olyan fáradt vagyok - sóhajtja Johanna, a lánya és egy karosszékbe roskad.

- Mutasd azt a fogat. Hozzam a bilit? Feküdj le, édesem! - válaszolja Mamaki és közben mosolyog, bólogat.

Mosolyog és bólogat reggel, délben, este és folytatná másnap is, csakhogy egy óvatlan pillanatban torkán akad a hang. Se ki, se be, szegény csak ül, kigúvadt szemekkel, hiába erőlködik, küszködik, krákog és harácsol, a hang egy tapodtat sem mozdul. Csönd borul a házra. Jónás papa, Johanna, Levendulácska és Bercó tanácstalanul néznek egymásra.

- Vigyük el a körzeti orvoshoz - suttogja Johanna, pedig neki nem is ment el a hangja.

- Szerintem etessünk vele fagyit, mert a hang nem szereti a hideget - mondja Levendulácska, aki nagyon szereti a fagyit.

- Hazaviszem Laposberekbe - jelenti ki Jónás papa, de Mamaki nemet int a fejével.

- Vigyétek a Varázs Lóhoz, majd ő segít rajta - cserrenti Pötyi papagáj.

- A Varázs Lóhoz, persze, mintha az olyan egyszerű lenne! Jóhogy nem egyből a Feneketlen Tó fenekére, vagy Vendelhez, a láthatatlan óriáshoz - füstölög Jónás papa, pedig tudja, hogy a papagájnak igaza van.

A Varázs Ló a hegy másik oldalán lakik, Lila Oromban, a hegy legfőbb őrzőjének istállójában. A Varázs Ló mindig éppen száz esztendős, se több, se kevesebb. A legenda szerint ő is csikóként született, épp úgy, mint társai és örök életet akkor nyert, mikor gazdáját élete árán megvédte egy csatában. Ennek már több száz éve, az égiek azóta nem törődnek a földiekkel, a háborúzó katonák pedig mind a föld alatt nyugszanak.

- Ugyan, mit mondhat nekünk egy ló, amit magunktól ne tudnánk? - kérdezi Johanna.

- Több száz év alatt bizonyára többet látott és hallott, mint mi - feleli Jónás papa epésen és ezzel egyikük sem tud vitatkozni.

Nyugovóra térnek hát és másnap korán reggel útnak indulnak Lila Oromba. Mennek, mendegélnek, egyszer csak egy nagy, odvas fához érnek. Kerülik jobbról, kerülik balról, de a fa minden lépéssel egyre szélesebb és magasabb lesz.

Együtt menj, egyedül menj

Egyedül menj, együtt menj

Egy meggymagnyi magány

Hozzám láncol, az ám!

Susogják a lombok, ám az üzenetet egyikük sem érti. Leülnek a fa tövébe búslakodni, szomorkodni és várják, hátha csoda történik. A nagy kesergésben észre sem veszik, mikor Mamaki átjut a túloldalra, pedig mintha mutatna is nekik valamit: hol a fejére, hol a szívére bök.

- Egyenként juthatunk át, úgy, hogy közben egymásra gondolunk - kiáltja Jónás papa.

Mamaki bólint. Kiállták az első próbát. Örömükben meguzsonnáznak a fa túloldalán és csak azután folytatják útjukat a Varázs Ló felé. Ahogy baktatnak, bandukolnak, egy szép, zöld tisztásra érnek. A tisztáson mintha az erdő összes állata összegyűlt volna, egymás szavába vágva magyaráznak a családnak:

- A Varázs Lóhoz igyekeztek? Ingyen idegenvezetést vállalok az istállóba és vissza - hadarja egy üregi nyúl.

- Minden nyúl kókler, ne dőljetek be neki! Rám hallgassatok, csakis rám, tíz év szakmai tapasztalat áll a hátam mögött és garanciát is vállalok a sikerre - szólal meg a róka.

- Tudás, tájékozottság, megbízhatóság - ez áll a cégéremen és a Ló amúgy is régi cimborám, nem egy mesében szerepeltünk már együtt - kacsint a sas.

Jónás papa a nyúlnak hisz, Johanna a rókának, a gyerekek pedig a sasnak. Zsong a fejük, egyik ajánlat jobb, mint a másik, mindet el kéne fogadni. Egyedül Mamaki húzódik el az állatoktól, egy galambot figyel, aki szalmával a csőrében egy fűzfára száll, hogy a fészkét építse.

- Furcsa. Honnan szerzett ez a galamb szalmát? Szalmát nem találni erdőben, csak istállóban. Istállója pedig egyedül a Varázs Lónak van. Ne hallgassatok egyik állatra sem, a galamb fog vezetni minket - mondja Johanna és Mamaki megint bólint.

Ahogy elhagyják a tisztást, az erdő egyre sűrűbbé, sötétebbé válik. Kézenfogva botorkálnak, olykor, mintha egy denevér suhanna el a fejük fölött, máskor mintha a lábuk mellett siklana egy kígyó. Jónás papa lába indába csavarodik, próbál megszabadulni tőle, de az inda nem hagyja, egyre szorosabban tekeredik a lába köré. Johanna és a gyerekek lemaradnak, egyikük elesik, a másik halkan sirdogál. Nem messze tőlük felnyerít egy ló.

- Látlak téged, Mamaki és azt is tudom, mi járatban vagy. Gyere ide és kérlek, útközben vedd a hátadra azt a kisebb szalmabálát. Tudod, éhesen nem tudok varázsolni.

A szuroksötétben Mamaki nekiütközik a bálának, ami olyan hatalmas, hogy senki emberfia nem tudná megemelni.

- Segíthetünk neki? - kérdezi Jónás papa.

- Meg ne próbáld, édes fiam, mert oda a varázslat. Vagy egyedül hozza, vagy sehogy.

Szegény Mamaki nekifeszül a bálának, tolja hátulról, húzza elölről, emeli alulról, rángatja felülről, de a halom meg se mozdul.

- Nem megy! - kiabálja és keserves sírásra fakad.

Ebben a pillanatban kiderül az ég, a sötétség helyét verőfényes napsütés veszi át és Mamaki rájön, hogy egész idő alatt egy szalmával bevont vályogfalat próbált elcipelni.

- Kijött hát a hang, ami megakadt a torkodon, varázslat sem kellett hozzá. Menj Isten hírével, ti meg vigyázzatok rá - mondja a Varázs Ló és búcsút int a családnak.

Mamaki azóta mosolyogva mond nemet minden bálára, amit nem tud felemelni. Aki nem hiszi, járjon utána!

Losz Álmosz 12.

2011-08-01T16:46:00.010+02:00

Végre otthon

Mielőtt nyugovóra tért a csapat, Maris szót kért.

- Kedves Frenszisz! Nagy örömet szereztél ma nekem. Ötven esztendeje várok arra, hogy valaki kiállja a bátorság, okosság és jóság próbáját. Jutalmad az, hogy megváltottad magad és a többieket is. Ma éjfélkor mindannyian visszaváltoztok azzá, akik valójában vagytok…

Maris sírva fakadt a meghatottságtól, megtörölte szemeit, beletrombitált zsebkendőjébe és így folytatta.

- Szintén kedves Lukrécia! Mivel semmire nem emlékszel abból, hogy ki vagy és honnan jöttél, mehetsz Kázmérral Szőlőlugasba vagy belekukkanthatunk a múltadba a varázsgömbömön keresztül. Melyiket akarod?

- Kukkantsunk - suttogta Lukrécia.

- Akkor kérlek, fáradj a kabinomba.

Lukrécia félénken nézett barátaira, majd belépett Maris után a kabinba. A szobában dohszag és félhomány fogadta, egyedül egy görögdinnye nagyságú, narancsszinű gömb világított a sarokban.

- Szia Maris, szervusz Lukrécia! - köszönt a gömb.

- Tudja a nevem?

- Nemcsak ezt a neved tudja, hanem a valódit is - mondta Maris és kezével simogatni kezdte a gömböt. Pár perc elteltével a gömb hortyogni kezdett.

- Tudod, a múltba tekintés könnyebben megy neki, ha alszik. Ébren csak jövőt tud fejteni.

Maris az immár mélykék színben játszó gömbhöz hajolt, kezével tölcsért formált és azon keresztül ismeretlen nyelvű varázsigéket kezdett mormolni. Rövid ideig nem történt semmi, aztán képek villantak fel és a kékségben egyszer csak kirahzolódott a széken üldögélő Lukrécia.

- Felismert, most rajtad a sor. Kérdezz nyugodtan, válaszolni fog.

- Szeretném tőled megkérdezni, hogy ki vagyok és honnan jöttem.

A gömb türkiz zölddé változott, itt-ott arany pettyekkel és sustorgó hangot adott ki. Először egy pólyás baba képe tűnt fel, aztán egy négy éves forma kisfiúé zöld tányérsapkában, egy torta, körötte család, egy nő épp süteményt szelt...

- Anya!

Lukrécia felugrott a székről.

- Az pedig ott az apukám! És a testvéreim!

Egyik kép a másik után, egyik emlék a másik után.

Aztán a képek helyét hangok és illatok vették át. Levendula, gyereksírás, macskanyávogás, altatódal, odakozmált tej szaga, nevetés, erdei avar, hajó tülkölés, kutya ugatás és végül a tenger illata. Végül a hangok és illatok is elmaradtak és csak a gömb egyenletes szuszogását lehetett hallani.

- Köszönöm - mondta Luckrécia - Sokat segítettél.

- Szívesen tettem. Menjünk vissza a többiekhez. Az óra perceken belül elüti az éjfélt, amikor mindnyájan visszaváltoztok azzá, akik valójában vagytok. Gondolom, szeretnétek együtt lenni.

A fedélzeten lampionok világították be az utat. Az óceán békésen morajlott és a távolban fel-felcsillantak a közeli halászfalvak fényei. Sikics, Kázmérka, Zacskó, Frenszisz és Óceánész egy körben ültek, Óceánész épp parti pókerezni tanította őket.

- Hagy mutatkozzam be - mosolygott Lukrécia. - A nevem Klári és én is Szőlőlugasból szöktem el. A macskámat hívták Lukréciának, a szüleimtől kaptam az ötödik születésnapomra. Van egy testvérem, Zsolt, akivel gyerekkorunkban mindig postásat játszottunk.

- De hisz ő a legjobb barátom! - ordította Kázmérka. - Zsolt, a postás, a város egyetlen és legjobb postása!

Klári nem akart hinni a fülének. Ezek szerint Kázmér az a kisfiú, akit a varázsgömbben látott a testvérével biciklizni.

- Barna a hajad és a szemed, elállnak a füleid és a kutyád utálja a macskámat - nevetett Lucrécia.

- Az mind én vagyok! - Kázmérral madarat lehetett volna fogatni. Volt értelme a kalandnak, visszahozhatja Zsolt eltűnt testvérét, Klárit.

- Már csak öt perc van éjfélig - szólt közbe Frenszisz és először Marishoz, aztán Óceánészhoz fordult.

- Csinálnunk kell még valamit? Vagy ezt már nem tudjuk elrontani? Csak üljünk? Vagy álljunk?

Maris és a vén matróz dőltek a nevetéstől.

- Semmit nem kell csinálnotok - nyugtatta meg Maris. - Éjfélkor pár percre mély álomba szenderültök és mire felébredtek, minden úgy lesz, ahogy Losz Álmosz előtt volt.

Maris vállán az egyik aranyszárnyú számolni kezdett.

- Tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy…

Hirtelen olyan mély sötétség borult a hajóra, hogy az orrukig sem láttak. Így telt el egy perc, két perc, három perc. Végre kigyulladt egy lampion. Aztán még egy. Végül sorban egymás után mind.

- A kezem - suttogta Kázmér - ez az én kezem.

Frenszisz is boldogan vizsgálta magát, aztán felpattant és egy kabinablaktól a másikig rohant.

- Hol egy tükör? Nézzétek, a hajam! Nem is tudtam, hogy fekete. És nem fáj a hátam, és oda a púpom!

Klári pedig… Nos Klári tűnt a legnyugodtabbnak.

- Mindenre emlékszem. Ebben a ruhában szálltam fel a hajóra, ami Losz Álmoszra vitt - mutatott fehér, fodros nyári ruhájára.

Aznap éjjel már egyikük sem aludt. Újra és újra elmesélték egymásnak, hogy honnan jöttek, neveket idéztek és versenyeztek, hogy ki emlékszik többre. Először Kázmér és Klári szálltak le, aztán Frenszisz. Mielőtt elbúcsúztak volna egymástól, fogadalmat tettek.

- Pontosan egy hét múlva találkozunk Szőlőlugasban és leírjuk mindazt, ami velünk történt, mert minden kalandvágyó gyereket és felnőttet figyelmeztetnünk kell arra, milyen veszélyes hely Losz Álmosz. Mesét írunk arról, ami velünk történt és elküldjük a világ minden részére.

- Ebben én és a manóim tudunk nektek segíteni - szólalt meg Maris. - Ha elkülditek a történetet, az aranyszárnyúk lemásolják több ezer példányban és eljuttatják oda, ahova akarjátok.

Így is történt. A te mesédet is egy aranyszárnyú manó másolta és küldte el pont neked.

Losz Álmosz 11.

2011-07-04T09:06:00.006+02:00

Maris külseje mindnyájukat lenyűgözte. Egyik copfja barna, a másik szőke, a harmadik fekete, a negyedik pedig vörös volt, amelyhez négy különböző színű szem társult: az egyik kék, a másik fekete, a harmadik barna, a negyedik pedig zöld. Csikóhal mintás, tengerkék pongyolája igen ritka víz szövetből készült és Maris minden lépésénél valódi hullámokat vert. Legkülönösebb mégis Maris arca volt, amelynek színe és kifejezése percenként változott, hol narancs vidámságot, hol lila mélabút, hol vörös izgalmat, hol kék unalmat sugározott.

- Üdvözlégy vándorlegény, vándorleány, vándorapó és vándorpapagáj - köszöntötte őket kis meghajlással - Mágikus Maris vagyok, ők pedig a segítőim.

Megrázta haját, mire copfjai négy aranyszárnyú kismanóvá változtak és sapkaként a fejére telepedtek.

- Isten hozott Benneteket! Mi vagyunk az Aranyszárnyú Kismanók. Ti kik vagytok?

- Kázmér vagyok Szőlőlugasből, ő pedig a kutyám, Zacskó - mutatott Kázmér a papagájra.

- Én nem emlékszem a nevemre, sem arra, ahonnan jöttem, de nevezhetsz te is Lukréciának, ahogy a többiek - közölte a Hölgy.

- Engem Frenszisznek hívnak és én állom ki a próbát, mert nagyon szeretnék hazajutni… - mutatkozott be Frenszisz.

- Hova haza? - kíváncsiskodott Maris.

- Misszipisszi… vagyis nem, Pisszimisszi… Hisszipisszi! - nyögte ki végül.

- Hoppáré! - kurjantotta Maris boldogan - Hisszipissziben él a legjobb barátnőm, Fondorka! Ismered talán?

Frenszisz megrázta a fejét.

- No nem baj, majd megismered, ha hazajutsz. Feltéve persze, hogy kiállod az okosság és jóság próbáját. Lássunk hozzá!

Maris megdörzsölte tenyerét, majd széttárta karjait, mire aranyló csillámfelhő és levendula illat árasztotta el őket.

- Csivirem, csavarom, Sikicset akarom - szavalta, miközben varázspálcájával különös jeleket rajzolt a fedélzet padlózatára. Egy ideig nem történt semmi, aztán…

- Húúúúú - hangzott fel valami rémséges oroszlánbőgés a szomszéd kabin mélyéből.

- Brúúúú - üvöltötte a hang egyre rémisztőbben.

Egyszer csak kitárult a kabinajtó és az aranycsillám felhő közepéből előcuppogott egy hatalmas, nyálkás, háromfejű polip, három szájával huhogva és bruhogva felváltva.

Maris intett egyet a kezével, mire a polip csöndben maradt és engedelmesen a lábához kushadt.

- Bemutatom nektek Sikics kisasszonyt, a polipok királynőjét, aki a messzi Azori tengerből érkezett csak azért, hogy megküzdjön Frenszisszel.

Sikics kisasszony egyik karját kézcsókra emelte.

- Mindig azt mondom, adjunk az illemszabályokra - csicsogta némi nyálkát fröcsögve az előtte állókra.

- Örvendek a szerencsének - suttogta Frenszisz émelyegve és kézcsók helyett kezet rázott Sikiccsel.

Maris újra összecsapta a kezeit.

- Kedves Ellenfelek! Először fegyvert varázsolok nektek, mert fegyver nélkül nem küzdelem a küzdelem. Ezt a kérdést pedig a jó szerencsére bízzuk. Kedves Sikics, mivel te vagy a hölgy, válassz először: a bal vagy a jobb kezemet kéred?

- A balt - mondta izgatottan Sikics.

- Akkor Frenszisz, neked marad a jobb.

Frenszisz biccentett.

- Lássuk, melyik kezem mit varázsol - szólalt meg Maris, majd lehunyt szemmel varázspálcáját először a bal, majd a jobb kezében tartva mormogott valamit.

Sikicset és Frensziszt illatos füst borította be.

- Siiiiittty - zúgott balról.

- Súúúttty - zúgott jobbról, majd néma csend borult a hajóra.

- Sikics, a te fegyvered egy kard - lépett elő Maris a füstfelhőből.

Sikics kézbe vette az ezüst pengéjű kardot és kedvtelve nézegette.

- Frenszisz, a te fegyvered egy lúdtoll - szólt most Maris.

- Micsoda? - hőkölt vissza Frenszisz - Lúdtollal kard ellen? De hát ez nem igazságos!

- Többet ésszel, mint erővel - szólalt meg Maris szigorúan.

Frenszisz elborzadva bámulta kezében a lúdtollat. Mire megy ő ezzel egy százkarú tengeri undormány ellen?

- A harcosoknak jár még tíz percnyi felkészülési idő, ami alatt tilos egymással, vagy a többiekkel szót váltaniuk. Óceánész? Egy parti póker? - kacsintott Maris a vén matrózra és a fedélzet végébe vonultak kártyázni.

- Most mit csináljak? - nyögött fel Frenszisz kétségbeesetten - Egészen biztos, hogy a cápák zabálnak fel. Lúdtollal nem lehet legyőzni egy ekkora dögöt…

- Kmmmm - köhintett Sikics kisasszony - ne sértegessen, kedves Frenszisz, mert nagyon megbánhatja.

- Ne haragudj, Sikics, de ez kész röhej. Tudom, hogy nem te tehetsz róla, de ez így egyszerűen sportszerűtlen.

Sikics nem válaszolt, meglepő módon azonban nem tűnt túl magabiztosnak. Sőt, ahogy pillantása a lúdtollra tévedt, szemeiben Frenszisz rettegést vélt felfedezni.

- Lehetséges lenne? - morfondírozott - Létezik, hogy ez a hatalmas polip fél a lúdtolltól?

- Már csak öt perc - kiáltotta nekik Maris. Frenszisz rá sem hederített.

- Mi oka lenne rá? Mit is mondott Maris? Hogy ésszel éljek, ne erővel…Vajon mire gondolt? Ej, Maris, Maris, de kifogtál rajtam. Honnan tudhatnám én, hogy miért fél Sikics a lúdtolltól. Talán utál írni? Vagy csikis… Hehe, Sikics, a Csikis.

Frenszisz a fejére csapott.

- Megvan! - ordította - A neve!

- Szegény Frenszisz - pityeredett el Kázmér - megháborodott….

- Lejárt az idő! - kurjantotta Maris és pálcájával nagyobbacska kört rajzolt az ellenfelek köré. Frenszisz arcán üdvözült mosollyal vonult a ringbe. Megfejtette a lúdtoll titkát. Sikics visszafelé Csikis. A polip azért fél a tolltól, mert csikis és mert rengeteg hónalja van. Ha ügyesen kitér a kardcsapások elől, könnyedén halálra csikizheti.

- A körből kilépni nem lehet. Aki kilép, elveszíti az egészet - figyelmeztette őket Maris - Akkor vigyázz, kész, rajt, kezdhetitek!

Frenszisz most már pontosan tudta, mit tegyen. Kitért az első kardcsapás elől és a polip háta mögé kerülve birizgálni kezdte Sikics egyik hónalját a sok közül. Sikics megrázkódott és felnevetett.

- Megvagy! - ujjongott Frenszisz és egy újabb csel után újabb birizgálásba fogott.

Addig ment ez így, amíg Sikics röhögéstől rázkódva ki nem terült a fedélzeten és könyörögni nem kezdett Frenszisznek, hogy hagyja abba, mielőtt belehal a nevetésbe.

Frenszisz kérdőn nézett Marisra.

- Életben hagyhatom?

- Megteheted - mondta Maris - de az nem győzelem. Csak a halott ellenfél a legyőzött ellenfél.

Sikics szeméből patakzottak a könnyek.

- Kérlek, könyörülj rajtam. Ha meghalok, ki fogja felnevelni a kis polipkáimat?

Frenszisz tanácstalanul bámult Kázmérra és Lukréciára. Most mi a fenét csináljon? Ha győz, visszamehet Hisszipisszibe, de a lelkén szárad egy polip anya halála és sok kis árva polip szomorú sorsa. Sikics szemében olyan mély keserűség és könyörgés tükröződött, hogy Frenszisz önkéntelenül leeresztette a lúdtollat.

- Nem tudom megtenni - fordult Maris felé - nem érdekel, ha veszítek, nem tudom megölni.

- Ne! - jajdult fel Kázmér, mire Maris figyelmeztetően a vállára tette a kezét.

- Tehát te, Frenszisz úgy döntöttél, hogy életben hagyod Sikicset, még akkor is, ha ezzel elveszíted a harcot.

Frenszisz kábán bólintott.

Maris szája széles mosolyra húzódott, a szemeiből vidám, szivárványszín szikrák pattantak ki, amelyek a hajópadlóra esve nyomban virágokká változtak.

- Akkor hip-hip-hurrá, mert kiálltad a jóság próbáját is! - kacagta és Frenszisz nyakába ugrott - Ez pedig azt jelenti, hogy egytől-egyig mindnyájan hazatérhettek otthonotokba!

Frenszisz alig akart hinni a fülének. Ez lett volna a jóság próbája? És ő tényleg kiállta? Kétkedve nézett Óceánészre, aki bajsza alól cinkosan rámosolygott.

- Tehát igaz! - ordította Frenszisz boldogan - Mindnyájan hazamegyünk!

Örömében táncra perdült Marissal, aztán Lukréciával, sőt, még Sikiccsel is. Mire kiünnepelték magukat, beesteledett.

Folyt. köv.

Losz Álmosz 10.

2011-06-20T09:21:00.007+02:00

A matrózok épp a horgonyt szedték fel, amikor Frensziszéknek sikerült felkapaszkodniuk a fedélzetre.
- Jegyeket, bérleteket kérem! - szólalt meg mellettük egy hang, amelynek tulajdonosa egy marcona matróz, amolyan vén tengeri medve volt. Kázmér tanácstalanul bámult Frensziszre, aki, hogy időt nyerjen, kutakodni kezdett a zsebeiben.
- Ha nincs jegyük, ne húzzák az időmet - dörrent Frensziszre a matróz.
- Mélyen tisztelt tengerész úr, higgye el, a parton még megvolt a jegyünk.
- Először is - kezdte a matróz - a nevem Óceánész, nem tengerész, egyszerűen azért, mert nem a tengeren, hanem az óceánon hajózok. Másodszor is ha nincsen jegye, akkor szálljon le. Harmadszor pedig… harmadszor pedig…. - a matróz megvakarta a fejét - A harmadikat mindig elfelejtem…

Most Kázméron volt a sor, hogy közbeszóljon.
- Óceánész bácsi, nekünk muszáj innen elmennünk. Nem lehetne mégis kitalálni valamit? Ha akarja, mosogatunk, főzünk vagy takarítunk…
Óceánész hosszan méricskélte a gyereket, aztán a fejére csapott és felordított.
- Megvan! Te vagy a harmadik! Tehát harmadszor is ha ők leszállnak - mutatott Frensziszre és Lukréciára - te sem maradhatsz itt, mert gyerek felnőtt nélkül nem utazhat sehova.
A matróz büszkén düllesztette hatalmas matrózmelleit. Felettébb örült neki, hogy a "harmadszor" ilyen frappánsan eszébe jutott.
- Szóval semmit sem lehet tenni? - kérdezte Kázmér. Óceánész széttárta karjait.
- A parancs az parancs, édes fiam. Akinek nincsen jegye, annak le kell szállnia. Amióta élek, így van. Az elmúlt ötven év során mindössze egyetlen esetben tettünk kivételt.

- Miért? - kiáltott fel a három potyautas.
- Mert a vendég kiállta a jóság, okosság és bátorság próbáját.
- Ez az egyetlen lehetőség?
- Ez - hagyta helyben Óceánész, majd meggyújtotta pipáját.
- Megpróbáljuk - húzta ki magát Frenszisz, már amennyire öreg, púpos háta engedte.
- Hohohó! - intette csendre Óceánész - Lassan a testtel! A lehetetlennel próbálkozol, ami az életedbe is kerülhet. Menj inkább vissza Losz Álmoszra, matrózbecsület szavamra jobban jársz.
- Nem megyek. És ők sem - Kázmér megvetette lábait a fedélzeten - Egy tapodtat sem teszünk többé a sziget felé.
- Akkor, ha már ilyen őrültek vagytok, nincs mit tenni, próbáljátok meg. Hármatok közül csak egynek kell kiállni a próbát. Ha sikerül, mindnyájan a hajón maradhattok, ha nem, akkor őt a cápák közé dobjuk, ti pedig visszamentek Losz Álmosz szigetére. Tehát először is válasszatok magatok közül valakit.
Kázmér és Lukrécia egyszerre pillantottak Frensziszre.
- Legyen - bólintott Frenszisz bátran - Jöjjön, aminek jönnie kell.
- A bátorság próbáját máris kiálltad - derült fel Óceánész - mert önként, első szóra vállaltad a megmérettetést.
A csapat felkacagott.
- Csak semmi nevetgélés, csak semmi dajdajozás. Az okosság és jóság próbája még hátravan. Majd ha azokat is kiállod, lesz okunk mulatozni. Addig azonban…
Frenszisznek arcára fagyott a mosoly. Óceánésznak igaza van, talán élete legnehezebb pillanatai várnak rá és ő kuncog, sőt mi több nevetgél.
- A hátralévő két feladatot Mágikus Maris, a vizek és szigetek titkának őrzője és legfőbb ismerője adja majd neked - közölte Óceánész és egy nagyot füttyentett. Kisvártatva kopogó lépteket hallottak, majd kinyílt a legdíszesebb kabin ajtaja és megjelent Mágikus Maris, a földkerekség leghíresebb és legnevesebb tündérboszorkánya.

Foly. köv.

Losz Álmosz 9.

2011-06-13T21:24:00.006+02:00

Indulás hazafelé

Frenszisz hamuszürke arccal kászálódott le a kocsiról. Kázmér vállán Zacskó papagájjal idegesen rótta a köröket és amikor meglátta barátját, egyből odaszaladt.

- Mi volt? Mi történt odafönn? Mennünk kell, a hajó pár perc múlva indul.

Frenszisz azonban nem válaszolt, csak kábán totyogott, mint aki azt sem tudja, melyik lába melyik. A papagáj felcserregett és korholón pillantott Kázmérkára. A cserregés akárminek hangozhatott volna, ha nem tudták volna pontosan, minek is hangzik.

- Jól van már... - dünnyögte Kázmér - Megértettem és békén hagyom. Gyere, üljünk le és várjunk.

Frenszisz is leereszkedett egy magányos kőre és először csak bámult a semmibe, aztán elpityeredett, végül hangosan felzokogott. Könnyei a szakállába hullottak, onnan meg a poros földre.

Ebben a pillanatban megszólalt a hajókürt. Éles hangja valósággal kettéhasította a levegőt. Kázmér felpattant. Zacskó ezúttal hiába hurrogott és verdesett aprócska szárnyaival, a fiút nem érdekelte tovább barátjának sem búja, sem bánatja.

- Indulás! Rohannunk kell! - kiáltotta és Frensziszt karjánál fogva rángatni kezdte a kikötő felé.

- Nem megyek sehova! - csattant fel Frenszisz és visszaült a kőre.

- Dehogynem jössz! Mégpedig most azonnal! Ez a ma induló utolsó hajó! Ha most nem indulunk el, ki tudja, mikor ismerjük fel egymást újra.

- Nem érted? Tomasz volt a kocsiban. Nem akar jönni én pedig nélküle nem mehetek.

Kázmérnak meghűlt a vér az ereiben.

- Ha nem akar, hát nem akar. Az ő baja. Mi viszont miatta nem késhetjük le a hajót.

Frenszisz azonban megmakacsolta magát és továbbra is rendíthetetlen egykedvűséggel bámulta az óceánt. Tőle aztán indulhat az a fránya hajó, neki édes mindegy. Hiába dúlt-fúlt, könyörgött és siránkozott Kázmérka és hiába csirregett, cserregett, rikácsolt Zacskó, Frenszisz nem moccant.

Kázmér szemét elfutotta a könny.

- A barátom lettél és nem hagylak itt - mondta - de ha te most nem tartasz velünk, akkor ugyanazt teszed velem, amit Tomasz tett veled.

Frenszisz végre felállt és új barátaival a hajó felé indult volna, ha nem szólal meg éppen mellettük egy kellemes női hang.

- Szia! Megtaláltad a kiskutyádat? Elszaladt az idő, jöhettek haza vacsorázni.

Kázmérnak összerándult a gyomra. A hölgy a reggelivel. Frenszisz barátjára pillantott és mindent értett.

- Hagyja békén! Ez a gyerek hozzám tartozik - dörrent rá a nőre és Kázmér vállára tette a kezét.

- Ne tessék haragudni - szólt közbe Kázmér - de én most nem tudok vacsorázni, mert akkor lekésem a hajóm és nem tudok hazamenni.

- De hisz nálam otthon vagy… - próbálkozott a nő.

- Holnap reggelig… - sóhajtotta Kázmérka.

A hölgy leeresztette a karját.

- Igazad van, menj csak és… vigyázz nagyon magadra.

A hölgy hirtelen olyan boldogtalannak és elhagyatottnak tűnt, hogy Kázmérnak megesett rajta a szíve.

- Tessék velünk jönni.

Frenszisz összevonta a szemöldökét, de nem szólt semmit.

- Nem mehetek. Sem a nevemre, sem a szülőhelyemre nem emlékszem már. Jobb híján mindenki Lukréciának hív. Mihez kezdek egymagam?

- Gyere velem Szőlőlugasba. Lakhatsz nálunk, mindenben segítek.

A nő arca egy pillanatra felderült.

- Igazán?

- Igazán - mosolyodott el Kázmér.

- Frenszisz?

- Ha ennyire akarod…

- Akkor indulás. Pont egy percünk maradt az indulásig.

Folyt. köv.

Losz Álmosz 8.

2011-06-07T06:44:00.005+02:00

A három barát a cirkuszi szekérnél kötött ki. A szekér mellett sürögtek-forogtak a mutatványosok, egy kardnyelő épp kardjait, a kutyaidomár pedig bodros uszkárjait rángatta a kocsiból a térre. Zacskó nem tágított a szekér mellől.

- Azt akarod, hogy felmásszunk? - kérdezte Kázmér. A papagáj rikácsolni kezdett és Frenszisz fejére röppent.

- Azt akarja, hogy én másszak fel - állapította meg Frenszisz.

Mikor a cirkuszosok végre mindent lepakoltak, Frenszisz felkászálódott a szekérre. Fenn olyan por, bűz és félhomály fogadta, hogy önkéntelenül köhögni kezdett.

- Mit akarsz? - horkant fel valaki a sarokban. A fiú szemei még nem szokták meg a sötétséget, így alig tudta kivenni az előtte ülő alakot. Fogalma sem volt, mit válaszoljon, hiszen ő maga sem tudta, mit keres a kocsi rakodó terében.

- Te nem is vagy a cirkusz tagja! - dörrent rá a hang tulajdonosa - Azonnal takarodj innen, vagy hívom az igazgatót és ledobatlak!

Frenszisz fülében dobolt a vér, a szája kiszáradt.

- Frenszisz vagyok - nyögte végül - És a legjobb barátomat, Tomaszt keresem. Tizennégy évesen együtt érkeztünk a szigetre és azóta nem találom. Tudsz nekem segíteni?

A sötétbe burkolózó alak hallgatott és Frenszisz sem mert megszólalni újra. Így telt el pár végtelennek tetsző másodperc, mire a szekéren gubbasztó férfi megtörte a csendet.

- Ismételd el, amit mondtál.

A fiú meglepődött és valami furcsa bizsergést érzett a szíve körül.

- Frenszisznek hívnak és a legjobb barátommal érkeztem Losz Álmoszra. Szeretném őt megtalálni és hazamenni. Sajnos a szülővárosom nevére nem emlékszem - tette hozzá.

A sarokból krákogás hallatszott.

- Hisszipisszi. A városunk neve Hisszipisszi.

- Tomi? - suttogta Frenszisz.

- Az lennék - hagyta rá a férfi és nagyot szívott az orrán.

Frenszisz közelebb ment és mellé ereszkedett a földre. Most látta csak, hogy Tomasz mára egy torzonborz cirkuszi erőművész bőrébe bújt.

- Végre hazamegyünk - suttogta és barátja nyakába borult. Tomasz azonban elhúzódott.

- Azt hiszem, félreértettél. Tényleg Tomi vagyok, az egykori barátod, de nekem eszem ágában sincs hazamenni.

Frenszisz felemelte a fejét, mint aki rosszul hall.

- Tessék? Itt akarsz maradni? De hát se barátod, se családod. Mindennap új emberek jönnek az életedbe.

- Megszoktam és most már jó így. Nem mondom, eleinte nem volt könnyű. De sok idő eltelt azóta, hogy utoljára találkoztunk és mostanra megszoktam a szigetet.

Frenszisz szóhoz sem jutott. Egyszerűen nem akart hinni a fülének.

- De hát nem emlékszel arra, amikor gyerekkorunkban…

- Mi történt gyerekkorunkban? Mire kellene emlékeznem? Ne áltasd magad, te sem emlékszel már semmire.

Frenszisznek nőtt, növekedett a gombóc a torkában és a szemét könnyek lepték el. Akármennyire gyűlölte belátni, barátjának igaza van Csak erre a két névre és a szülei arcára emlékszik homályosan. Másra nem.

- Így akarsz hazamenni? Csalódni fogsz, mert ahogy mi elfelejtettük őket, úgy ők is elfelejtettek minket.

- Nem igaz… - suttogta Frenszisz - El innen, el.

Rá sem bírt nézni barátja arcára. A szekér vége felé kezdett botorkálni.

- Papa, higgy nekem, elfelejtettek - kiáltotta az erőművész kuncogva. Frenszisz nem válaszolt. Felhajtotta a pányvát és némi gondolkodás után visszafordult.

- Mi lett belőled… Ha tudnád, milyen más voltál régen.

- Fogalmad sincs, milyen voltam régen, hiszen én magam sem emlékszem már rá - közölte ridegen Tomi.

- Emlékszem a tekintetedre. Egészen más volt. Most nem csillog. Üres és fénytelen.

A nagydarab erőművész arca vészjóslón eltorzult.

- Takarodj innen, te vén barom, vagy én hajítalak le - sziszegte és egy üres sörösüveget hajított Frenszisz felé, de nem találta el.

Folyt. köv.

Losz Álmosz 7.

2011-05-17T15:25:00.006+02:00

Losz Álmosz Vándor Cirkusza

- Irány az Illanó Barátok Tere! Zacskó talán már vár engem.

Kázmér lendülete azonban gyorsan lelohadt. Hogyan találja meg az Illanó Barátok Terét, hogyha ma máshol van, mint ahol tegnap volt?

- Majd kérdezősködöm - határozott gyorsan. Először egy gyümölcsárus nénit, aztán egy újságárus férfit, végül pedig egy tízév körüli kislányt kérdezett meg, de sajnos egyikük sem tudott segíteni. Utoljára egy lassan csoszogó, hajlott hátú, fehérhajú öregapóhoz ment oda.

- Tessék mondani, tetszik tudni, hogy merre van az Illanó Barátok Tere? - kérdezte.

A bácsi felpislogott és fájdalmas hangon elismételte.

- Az Illanó Barátok Tere? Azt sajnos nem tudom, pedig jómagam is azt keresem…

Kázmér nagyon megörült a hírnek. Végre nincs egyedül.

- Keressük együtt, persze, csak ha nem tetszik bánni - tette hozzá.

- Nem tetszem bánni… - gúnyolódott a bácsi.

- Nem így kell mondani? - hökkent meg Kázmér.

- Ne haragudj. Tudod, mikor tizennégy éves koromban megérkeztem ide, még az voltam, aki. Most meg nézd, megkaptam mára ezt az öregapó gúnyát. Egyáltalán nem örülök neki... Sőt, mi több, szívből utálom! Fáj a hátam, húzom a lábam és te is úgy beszélsz velem, mintha egy vénségesen vén lennék.

Kázmér nem tudta, mit feleljen.

- Nem a te hibád, ne haragudj - enyhült meg a bácsi - Gyere, hagy mutatkozzam be. Frenszisz a nevem és a legjobb barátomat, Tomaszt keresem.

- Úristen! Tényleg te vagy az?

Az apó értetlenül bámult a kislányra.

- Nem ismersz meg? - ujjongott Kázmér - Én vagyok az, Kázmér! Tegnap találkoztunk az Illanó Barátok Terén és a kutyámmal, Zacskóval segítettünk neked Tomaszt keresni. Végül az óceánparton kötöttünk ki, emlékszel?

A bácsi hosszasan méricskélte a szoknyás, copfos gyereket.

- Hát te is sokat változtál egy nap alatt - mosolyodott el a bajsza alatt. - De emlékszem rád, persze.

- Ide figyelj. Ma megtaláljuk mindkettőt. Ha törik, ha szakad - Kázmér a kezét nyújtotta, hogy az apó belecsapjon, de Frenszisz keze a zsebébe süllyesztve maradt és szomorún bámult az óceán felé.

- Én már nem hiszem, hogy sikerülni fog.

- Már miért ne sikerülne?

Frenszisz ingerülten dobbantott.

- Hogy miért? Te csak tegnap érkeztél, de én három éve itt rostokolok. Losz Álmosz elátkozott hely. Nem a kaland, hanem a kín szigete. Van neked egyáltalán fogalmad arról, hogy hány ember ragadt itt reményt vesztve, egyedül, nap-nap után más bőrben, más családdal, más otthonnal? Érted te egyáltalán, hova keveredtél?

Kázmér lába megroggyant a félelemtől.

Frenszisznek igaza van. Azt hitte, ura az eseményeknek, ehelyett azok uralkodtak el felette. Lehet, hogy a vesztébe rohan és menekülni kellene, de Zacskó nélkül nem tesz egy tapodtat sem. Mély levegőt vett és az égre nézett.

- Istenem, segíts nekem megtalálni Zacskót és Tomaszt, hogy haza mehessünk végre.

Frenszisz közben idegesen bámulta a mellette döcögő, színes rongyokkal díszített szekeret, ami az előttük fekvő téren állt meg. A bakról leugrott egy sarkantyús csizmát és vörös inget viselő legény, pödört egyet bajuszán és elkurjantotta magát.

- Közhírré tétetik, hogy Losz Álmosz vándor cirkusza ma este nyolc órától fellép itt, az Illanó Barátok Terén. Ingyenes belépés, garantált szórakozás.

- Megvan a tér - derült fel Kázmér arca, és úgy tűnt, a jó hír hallatán Frensziszbe is visszatér az élet.

- Álljunk neki - adta meg magát és most már két nevet kiabáltak felváltva.

- Zacskó - cincogta Kázmér vékony kislány hangon.

- Tomasz - dörmögte Frenszisz.

Hosszú ideig sehol semmi…aztán egyszer csak a cirkuszi kocsiból kiröpült egy szép, színes papagáj és Kázmér vállára csüccsent.

- De szép madár! Hogy kerültél ide? - simogatta kedvesen a madárka begyét.

- Kázmérrrrr - csörrentette a papagáj - Kázmérrr!

Kázmérka arcából kifutott a vér. Igaz lehet? Zacskó mára papagájjá változott?

- Kis kutyám, te vagy az? - kérdezte, mire a papagáj csőrét finoman gazdája arcához dörzsölte.

- Frenszisz! Megvan Zacskó!

Néhányan irigy pillantásokat vetettek a kislányra és papagájára, miközben Frenszisz lihegve, zihálva igyekezett feléjük.

- El kell indulnotok, most azonnal. Délután megy egy hajó, azzal elmehettek.

- Nem hagylak itt - közölte Kázmér - A te barátod még nincsen meg.

- Nekem már mindegy. Túl régóta vagyok itt, ideje beletörődnöm a sorsomba.

- Csak nem azt mondod, hogy itt akarsz maradni?

- Nem emlékszem a falum nevére, így nem tudok hazamenni.

- Gyere hozzánk, Szőlőlugasba - könyörgött Kázmérka.

- Nem mehetek, az nem az én otthonom. És különben is, Tomasz nélkül egy tapodtat sem teszek.

Zacskó, a papagáj nyugtalanul röpködni kezdett. Előreszállt, aztán vissza, rikácsolt, újra előre, megint vissza.

- Valamit mondani akar - gondolkodott Kázmér - Nem értem…

- Szerintem azt szeretné, ha valahova elkísérnéd - találgatott Frenszisz.

A papagáj erre Frenszisz vállára röppent.

- Nem - helyesbített Kázmér - azt szeretné, hogy mindketten vele menjünk.

A papagáj boldogan trillázott és szállt előttük ágról-ágra, hogy mutassa az utat.

Folyt. köv.

Losz Álmosz 6.

2011-05-06T14:14:00.006+02:00

Kázmér lánnyá változott

- Kislányom, ébresztő, ki az ágyból!

Kázmér álmosan dörzsölte szemeit kiságyában. Először a kezét pillantotta meg és ámulva forgatta maga előtt.

- Tegnap még nem ilyen volt…

Aztán eszébe jutott, hogy hol van és mi történt vele. Felpattant az ágyból és berontott egy ajtón, amiről azt hitte, a fürdőszobába visz. Ehelyett azonban újdonsült testvérei hálószobájában kötött ki.

- Mi van, hugi? Megijedtél? - kérdezték nevetve.

Kázmér bevágta az ajtót és egy másikkal próbálkozott - ezúttal sikerrel. A tükörhöz rohant és kezét arcához kapva felsikított.

- Úristen! Lányt csináltak belőlem!

Saját arca helyett egy hatéves forma, kékszemű, szőkehajú kislány nézett vele farkasszemet. Tapogatta orrát, húzogatta a fülét, pislogott nagyokat... Semmi kétség, mára ezt az arcot, ezt a testet és ezt az otthont kapta.

- Kislányom, siess! Kész a reggeli. Már csak te nem ettél - hallatszott lentről egy női hang. Kázmért rázta a hideg. Ki ez a nő és mit akar? Miért tesz úgy, mintha az anyja lenne? Most lemegy és megmondja neki a magáét! Sőt, azt is, hogy egy perccel sem marad tovább ebben a házban.

Rózsaszín, fodros hálóingjében becsörtetett a konyhába és elakadt a lélegzete. A finomságoktól roskadozó tölgyfa asztal mellett egy csodaszép hölgy állt, aki porcelán kannából mérte ki a csészékbe a teát.

- Mit kérsz? - kérdezte. Kázmérkát dühe egy pillanat alatt elpárolgott.

- Én… én….

- Készítettem forró csokoládét, mézes tejet, gyümölcsteát és persze falatozhatsz mindenből, ami az asztalon.

Kázmér pillantása az asztal végében illatozó péksüteményekre esett. Szájában összefutott a nyál.

- Miért ne reggelizhetnék egyet? Teli hassal könnyebben megtalálom Zacskót - döntötte el hirtelen és a székre huppant.

- Kakaót kérek - mondta és némi gondolkodás után hozzátette - a reggelit meg elviszem.

- Hova sietsz annyira? - fuvolázta a nő - Miért nem eszed meg itt, velem?

Olyan esendőn nézett Kázmérkára, hogy a kisfiú szíve olvadozni kezdett.

- Ez a nő egy angyal - futott át az agyán - És én miért is ne tölthetném egy angyallal a napom? Holnap egész biztosan megkeresem Zacskót.

Ebben a pillanatban egy kutya kezdett ugatni a kertben.

- Ó, ez a türelmetlen jószág - mosolyodott el a hölgy - Biztos ő is éhes, adok neki pár falat szalámit. Aztán el ne tűnj, mire visszaérek, mert rengeteg jópofa programot találtam ki mára.

Kázmér megbabonázva bólintott és tőle szokatlan türelemmel várta a nő visszatértét.

A kutya azonban nem hagyta abba az ugatást, ami egy idő után Kázmért kezdte idegesíteni.

- Mi baja lehet? - töprengett és a teraszra vezető ajtón át kikukucskált. A szépséges hölgy hasztalan etette és simogatta, az állat egyre hangosabban és fájdalmasabban ugatott. Amikor pedig megpillantotta a terasz ajtóban ácsorgó Kázmért, fültépő vonyításba kezdett.

- Jé, de furcsa, mintha a kutya nekem üzenne valamit… - mélázott Kázmér - De vajon mit?

Kilépett a kertbe, a kutya odaszaladt hozzá, megszaglászta, majd csalódottan ugatott tovább.

- A kutyák szokják meg legnehezebben ezt az örökös változást - magyarázta a hölgy - Van, hogy évekig sem tudnak szabadulni a valódi gazdijuk emlékétől. Az ember ennél jóval feledékenyebb.

- Szegény Zacskó - futott át Kázmér agyán - hogy szenvedhet most az én idióta kalandom miatt!

Kázmér bocsánatkérőn pillantott a nőre.

- Köszönöm a vendéglátást, de nem maradhatok tovább. Még ma meg kell találnom a kutyámat.

A hölgy szemei elkerekedtek.

- Hálóingben? Reggeli nélkül?

- Átöltözöm és viszek egy kiflit, köszönöm. Csókolom!

Kázmér kezében egy kiflivel szobájába szaladt.

- Se ing, se nadrág - sopánkodott a szekrényeket nyitogatva, majd fancsali arccal pólót és szoknyát húzott.

- Csókolom - kiabálta a bejárati ajtóból.

- Mégis merre akarsz indulni? - faggatta a hölgy. Válaszként azonban csak ajtócsapódást kapott.

Folyt. köv.

Losz Álmosz 5.

2011-04-15T14:32:00.009+02:00

Kázmér azt hitte, nem érheti több meglepetés, amikor kutyájával egy meglehetősen furcsa térre érkezett.

- Illanó Barátok Tere - betűzte Kázmér - Ez meg mi a csodát jelenthet?

Az Illanó Barátok Terén számos ember szaladgált tanácstalanul és hol egyik, hol másik egy nevet kiáltott a tömegbe.

- Mi történik itt? - fordult Kázmér a mellette álló úrhoz. A férfi kockás sapkát és csíkos felöltőt viselt, szájából pipa lógott és bogárszemei alig látszódtak a füsttől. Krákogott, aztán odahajolt kisfiúhoz.

- Az Illanó Barátok Terén mindenki az eltűnt barátját vagy családtagját szeretné megtalálni. Illetve azok, akik még nem adták fel a múlttal vívott harcot. Én például az apámat keresem - suttogta a férfi, azzal kékes füstpamacsokat eregetve odébbállt.

- Nem értek semmit… Mi történik itt? - fordult Kázmér egy fiú felé.

- Akik még emlékeznek a múltjukra, itt keresik egymást. Mert ahogy a város változik, úgy az emberek és az állatok is változnak minden nap. Ha pedig minden nap új külsőt, új otthont, új családot, új barátokat kapsz és a régiekre sajnos nehezen, vagy egyáltalán nem emlékszel - válaszolta a fiú.

Kázmér észrevette, hogy a férfi egy kislány nyakába borult és kézen fogva elrohantak a kikötő irányába.

- Az a férfi az apukáját kereste, de az egy lány, akivel most elment, ráadásul fiatalabb is nála. Hogy lehet ez?

- Látom, még mindig nem érted. A kisfiú csak érkezése napján volt kisfiú. Másnapra lehet, hogy férfivá vagy kislánnyá, de az is lehet, hogy öregapóvá változott. Egy szabály van csak: az ember mindig ember, az állat pedig állat marad.

- Te még emlékszel, ki voltál, mikor idejöttél? - faggatta Kázmér.

- Alig. Annyit tudok csak, hogy a barátaimmal érkeztem ide tizennégy éves koromban. Unatkoztunk és elszöktünk világot látni.

- Pont, mint én… - suttogta Kázmérka.

- A nevem… ha jól emlékszem Frenszisz, a legjobb barátomé pedig Tomasz. Azért jöttem ide, hogy legalább őt megtaláljam.

- Honnan jöttetek?

- Sajnos azt már nem tudom. Egyszerűen nem jut eszembe a város neve…Ha megtalálnám Tomaszt, ő talán tudná és hazamehetnénk. Tomi! - kiabálta újra, de nem kapott választ.

- Talán a teret sem találja meg mindig, mert az is napról-napra változtatja a helyét. Vagy megtalálta, de feladta, hogy egyszer hazajutunk.

- Ne mondj ilyeneket! - szörnyedt el Kázmér - Segítek neked megtalálni őt!

- Tényleg? Segítesz? - a srác arca egészen felvillanyozódott, de aztán csakk legyintett egyet.

– De azt tudod, hogy csak ma segíthetsz, mert holnap már mi sem fogjuk megismerni egymást.

Frenszisznek igaza volt, csak egy délutánjuk van.

- Munkára fel! - adta ki a parancsot Kázmérka és ő is kurjongatni kezdett.

- Tomasz! Tomiiii!

Így járkáltak egész napnyugtáig, de nem találták senkit. Este aztán fáradtan és rosszkedvűen kiültek az óceánpartra, hogy a legalább mindig ugyanolyan hullámokat és a csillagokat bámulják.

- Vajon mit csinálhat most apu és anyu… - tűnődött Kázmérka.

- Vajon mi lehet a város neve, ahonnan jöttem… - gondolkodott Frenszisz.

- Vajon mikor megyünk már haza… - tipródott Zacskó.

Ez volt az utolsó gondolatuk, mielőtt elnyomta őket az álom. Szépen, lassan és látszólag ártatlanul.

Folyt. köv.

Losz Álmosz 4.

2011-04-07T12:29:00.011+02:00

Losz Álmosz szigete

Ennél a pontnál kitérőt kell tegyünk Losz Álmosz szigetével kapcsolatban, különben könnyen zűrzavar támadhat az olvasó fejében.

Mikor történetünk játszódik, Losz Álmosz a világ első három csodája közé tartozott - Rekkenő Hóság városa és Csámcsong, a Kínai Nagy Hal után.

Az óceánparti Rekkenő Hóság városa nevét arról kapta, hogy még a legmelegebb nyári kánikulában is hó fedte be, Csámcsong, a több száz kilométer hosszú, békés Kínai Nagy Hal pedig a hátán lévő utazó városokról vált híressé.

Losz Álmosz, az álmok szigete azonban még Rekkenő Hóságnál és Csámcsongnál is sokkal jobban érdekelt minden kalandvágyó kalandort és tudásvágyó tudóst. Hogy miért? Kezdjük az elejéről.

Losz Álmoszt egykor csak bennszülöttek lakták, akik szigetüket Unosz Naposznak hívták. Az Unosz Naposz magyarul Egy Napot jelent és arra utal, hogy Losz Álmoszban minden és mindenki csak egy napig tart, mert másnapra új külsőt kap. Így van ez az emberekkel, állatokkal, fákkal, növényekkel, de még magukkal a házakkal és terekkel is. Éppen ezért veszélyes sokáig tartózkodni a szigeten, mert idővel a múlt elhalványul és az ember elfelejti, ki is valójában, honnan jött és hová tart.

Kázmér tudta ezt jól, de nem bánta, mert Szőlőlugas után minden jobbnak tűnt. Másnap, amikor hajójuk kikötött, elbúcsúzott Gergőtől és nekivágott a városnak.

Losz Álmosz első látásra semmiben sem tért el más szigetektől, Kázmér mégis a világ legcsodálatosabb helyének látta.

- Nézd, milyen szép fa! És ott az a játszótér! Szőlőlugasban ilyen nincs! - lelkendezett Zacskónak, aki nem értette gazdáját. Ő maga nem látott Losz Álmoszban semmi különöset, olyat pedig végképp nem, ami Szőlőlugasban ne lett volna.

Losz Álmosz azonban nem lett volna az álmok városa, ha nem tartogat számukra semmiféle meglepetést. Az első furcsaságba akkor botlottak bele, amikor a sok sétától megéhezve betértek egy útjukba akadó üzletbe.

- Egy-szer Bolt, Hol Nem Bolt - betűzte a feliratot Kázmér és izgatottan belépett. Az üzletben némi csalódottsággal vette tudomásul, hogy minden éppen olyan, mint egy hagyományos közértben. Levett a polcról kutyaeledelt, magának földi mogyorót, csokoládés kekszet és jégkrémet, fizetni azonban nem tudott, mert pénztárat sehol sem talált.

- Bocsánat, hol itt a pénztár? - kérdezte megszeppenve az egyik fehér köpenyes eladót.

- Fizetni? Losz Álmoszban? - a boltos felkacagott - Csak nem ma érkeztél? - kérdezte heherészve. Kázmérka bólintott.

- Sejtettem… Édes fiam, Losz Álmoszban semmiért sem kell fizetni. Minek is kellene, ha egyszer holnapra sem a pénz, sem a bolt, de még én magam sem leszek az, ami ma.

Kázmér a fejére csapott.

- Tényleg! Hogy a bácsinak mekkora igaza van! - nevetett fel - Losz Álmosz a legcsodálatosabb hely a világon! Köszönöm a segítséget és csókolom! - kurjantotta boldogan és kezében a finomságokkal kiszaladt az utcára.

- Hallottad ezt, Zacskó? Minden ingyen van!

Kivette hátizsákjából kutyáját és örömében feldobta a magasba. Szegény Zacskó fülei zuhanáskor úgy kifeszültek, mint két vitorla, de ő is boldogan ugatott. Ha Kázmér örül, ő is örül. Ennyit minden tisztességes eb megtehet a gazdájáért.

Kázmér nap közben betért még párszor az Egyszer Bolt, Hol Nem Boltba, hogy zsebeit és táskáját megtömje nyalánkságokkal.

- Ha egyszer visszatérek Szőlőlugasba, mégse menjek üres kézzel - magyarázta Zacskónak, mert elfelejtette, hogy holnapra írmagja sem marad majd ma szerzett zsákmányának.

Folyt. köv.

Losz Álmosz 3.

2011-03-26T11:12:00.008+01:00

- Szundítok egyet vacsora előtt – közölte Gergő apukája a 313-as kabinba érve.
Gergő alig tudta leplezni örömét. Végre tud játszani a kutyussal és beszélgetni a szökevénnyel.
A két fiú hamar barátságot kötött. Gergő elmesélte, hogy apukája nem más, mint Nánási Nándi, a híres feltaláló, akit a világot járva gyűjt ötleteket találmányaihoz, Kázmér pedig összefoglalta szökésének rövid történetét.
Végül elszállásolási főhaditervet készítettek, ami azt jelentette, hogy éjszakára Zacskó és Kázmér a gardróbszoba törülközői és paplanjai közé bújtak.

Az út során Gergő apukája csak egyszer fogott gyanút, amikor az ágyneműs szekrényben párnahuzatot keresett és huzat helyett Zacskó fülét fogta meg. Zacskó persze sértődötten felhorkant, mire Nándi bácsi ordítva kikapta a kezét és fejvesztve rohant a fiához, hogy nézze meg, milyen dzsungel lakta vadállat fészkelte be magát a szekrénybe.
Gergő egyből tudta mi történt. Visszament a szekrényhez, megsimogatta Zacskó fejét, adott neki egy falat csokoládét, remegő apját pedig megnyugtatta, hogy csak egy nagyobbacska, igazán barátságos afrikai ugróegér tanyázott a szekrényben, aki kérésére máris egy kabinnal arrébb költözött.
- De hát morgott! – hitetlenkedett Nándi bácsi – Nem őrültem meg, a saját fülemmel hallottam! Az egerek nem tudnak morogni, csak cincogni!
- Az afrikai ugróegerek morogni is tudnak – magyarázta Gergő és belepirult saját hazugságába.
- Tényleg? Biztos ez?
- Igen, apu, biológia órán tanultuk - vágta rá Gergő immár pipacsvörös arccal.
- Hogy te miket tudsz … - dünnyögte az apja – Érdekesek ezek a modern biológiaórák.
- Hát igen, érdekesek… Apa, tudod mit? Először menjünk vacsorázni és majd utána megágyazunk – terelte a szót Gergő és már húzta is apját karjánál fogva az ajtó felé.
- Talán igazad van. Lehet, hogy az éhségtől hallucináltam… Mindenesetre Losz Álmoszban körülnézek a hallókészülékek között is – tűnődött el szegény Nándi bácsi.
A vacsoráról Gergő sok finom falatot csempészett újdonsült barátainak. Zacskó kolbászt és sonkát, Kázmérka pedig süteményt, csirkecombot és némi kenyeret kapott.
- Köszönöm szépen. És jó tett helyébe jót várj – suttogta neki Kázmérka, mert rájött, hogy ő maga sajnos nem tudja meghálálni a szívességet.
De Gergőnek nem is volt rá szüksége. Egyvalamire vágyott volna, Zacskóra. Mivel azonban tudta, hogy a kis kutyus sosem lehet az övé, beérte a kaland örömével.

Folyt. köv.

Losz Álmosz 2.

2011-03-22T19:58:00.008+01:00

Úton Losz Álmosz felé

Kázmér csomagját egy nadrág, egy pulcsi, egy fogkefe, egy zseblámpa, a nagyapjától kapott bugylibicska és maga Zacskó, a tacskó tette ki, aki csak orra hegyét dugta ki a bezipzározott hátizsákból.

Egy levelet hagyva szülei ebédlőasztalán a kisfiú fogta csomagját és kiosont a házból. Mivel távolról már hallatszott a hajó tülkölése, Kázmér megszaporázta lépteit, azonban a kikötőhöz érve hirtelen megtorpant. A mólónál tábla fogadta, rajta egy áthúzott kutyával és kisgyerekkel.

- Ez biztosan nekem szól - suttogta rémülten és szegény Zacskót mélyebbre tuszkolta a hátizsákban. Ebben a pillanatban a tömegből elétoppant egy hórihorgas, vaksin hunyorgó, szakállas úr, kezében üvegdarabkákkal és egy csálé szemüvegkerettel.

- Gergő, fiam! Hol csámborogsz?

Kázmér hirtelen ötlettől vezéreltetve vékony hangon megszólalt.

- Itt vagyok, apa, ne keress!

Az úr arca felderült.

- Jól van, fiam, maradj mellettem. Ezek a tülekedő vadbarmok lelökték a szemüvegem, valaki meg rátaposott és ripityomra törte. Faragatlan, primitív népség!

Kázmérka nem tudta, mit jelent a ripityom és a primitív, de nem kérdezett, csak hümmögött valamit az orra alatt.

- Látom, fiam, te megértesz. Gyere, add a kezed, nehogy megint elveszítsük egymást.

A bácsi épp a kezét nyújtotta, amikor a tömegből kivált egy tejföl szőke, szeplős kisfiú és feléjük rohanva kiabálta.

- Itt vagyok, ne keress… Ki ez a kisfiú? - torpant meg hirtelen.

Kázmér ereiben meghűlt a vér.

- Milyen kisfiú? Hol? Jaj, nem látok semmit! - sopánkodott a szakállas úr és mint egy riadt bagoly, forgatta a fejét hol jobbra, hol balra.

Zacskó megérezte a veszélyt. Kikandikált a hátizsákból, majd nagy lendületet véve Gergő elé ugrott.

- De aranyos kiskutya! - kiáltott fel Gergő és mindenről megfeledkezve Zacskó mellé guggolt. Kázmér gyorsan mellé ereszkedett és a fülébe súgta.

- Szökésben vagyunk Losz Álmosz szigetére. Kérlek, ne árulj el apádnak, az őrnek meg mondd, hogy a testvéred vagyok. Ha nem segítesz, végem.

Gergő elborzadva nézett rá.

- Hogy érted, hogy véged?

- Úgy értem, hogy akkor pontosan holnapra megöl az unalom.

- Kisfiam, megint eltűntél? Ne hagyd itt szegény, félvak apádat! - siránkozott a szakállas bácsi. Gergő felállt volna, de Kázmér kabátjánál fogva visszarántotta.

- Ígérd meg, hogy nem árulsz el.

- Játszhatok a kutyáddal? Nekem sose volt…

- Persze.

- Akkor itt a kezem, nem disznóláb, nem árullak el. Az őrt elintézem, te pedig maradj mindig mögöttem és akkor apu nem fog észrevenni. Itt vagyok, ragyogok! - állt fel végre Gergő és megfogta apja kezét.

- Maradj itt, fiam, mert nem talállak meg újra. Furcsa érzésem van. Mintha hátulról figyelne bennünket valaki…

- Biztos az őr, mert még nem látta a jegyed. Megyek, odaadom neki - mondta Gergő.

A kisfiú a hajó fedélzetén álló őrhöz szaladt, míg Kázmér és Zacskó a szakállas úr mögül leselkedtek. Az őr jól végigmérte őket, kérdezett valamit, Gergő bólintott, mire végre valahára intett, hogy mehetnek. Kázmérból kiszakadt egy sóhaj. Csak most vette észre, hogy az elmúlt másodpercekben visszatartotta a lélegzetét.

- A 313-as kabin a mienk - mondta Gergő és közben Kázmérra kacsintott.

- Az én nagy és ügyes fiam. Nem is tudom, mi lenne velem nélküled - mosolygott az apukája. Kázmérnak összeszorult a szíve. Ha az ő apukája látná most őt, biztosan nem lenne ilyen büszke.

- Majd elolvassák a levelet és megnyugodnak - gondolta és követte a családot.

- Az első állomás Losz Álmosz, egy nap múlva odaérünk - magyarázta Gergő apja - Ott kiszállunk és veszek magamnak egy új szemüveget.

Kázmér magában felujjongott a megkönnyebbüléstől. Csak egyetlen nap és kiköt a hajó az álmok városában, Losz Álmoszban. Hát kell ennél nagyobb öröm?

Folyt. köv.

Losz Álmosz 1.

2011-03-10T20:29:00.012+01:00

Losz Almosz

Kázmér és kutyája, Zacskó a tacskó Szőlőlugas nevű falu egyik házikójában élt egy kedvesen szigorú apával és szigorúan kedves anyával. Szőlőlugas olyan apró volt, hogy mindössze kilencvenkilenc felnőtt, kilencvenkilenc gyermek és kilencvenkilenc idős ember lakta.

Kázmér egy ideig boldogan, aztán kissé elégedetlenül, végül pedig kifejezetten rosszkedvűen töltötte napjait Szőlőlugasban. Hogy mi volt rosszkedvének oka? Nagyon egyszerű! Kázmér egész egyszerűen unatkozott. Amióta látta a tévében, hogy mennyi izgalmas hely van még a Földön, szünet nélkül csak kesergett, sírt és panaszkodott.

- Szőlőlugas egy porfészek - nyavalygott anyjának.

- Szőlőlugas az unalom tengere - jajveszékelt apjának.

- Szőlőlugas a világ legborzasztóbb helye - fakadt ki Zsoltnak, a postásnak, aki egyébként legjobb barátja volt.

- Ugyan-ugyan - csitította anyja.

- Ejnye-bejnye - korholta apja.

Bezzeg Zsolt, a postás nem volt ilyen megértő.

- Ha nem tetszik, menj el! - fakadt ki.

- És hogy úgy mondjam - tette hozzá az epésnél is epésebben - kívül tágasabb.

Kázmér megvonta a vállát valójában azonban Zsolt szavai szöget ütöttek a fejében.

- Szia Zsolt! - rohant ki másnap kerekekkel levelező, vagyis levelekkel kerekező postásfiú elé.

- Gondolkodtam azon, amin tegnap mondtál és rájöttem, hogy igazad van! Kit érdekel, hogy Szőlőlugas mindennap ugyanaz, ha van olyan hely, ami mindennap más? Úgy döntöttem, Losz Álmosz szigetére utazom! Velem tartasz?

Zsolt olyan hevesen rázta meg a fejét, hogy postás sapkája a földre esett.

- Nem ment el az eszem. Ha nem tudnád, Losz Álmosz a világ legveszélyesebb helye. Tudod, hogy a testvérem is oda szökött három éve és azóta nem láttam.

- Ünneprontó, betoji alak! - fortyant fel Kázmér.

Zsolt alig akart hinni a fülének. Még hogy ő betoji és ünneprontó. Pont ő, Szőlőlugas egyetlen és legjobb postása. Sapkáját dühösen a fejébe nyomta, sarkon fordult és se szó, se beszéd elkarikázott. Az első villanypóznánál azonban lefékezett.

- Egyáltalán hogy akarsz oda jutni? És mi lesz a szüleiddel? - kérdezte.

- Hajóval utazom. Megnéztem, ma éjjel indul. Szöknöm kell, mert anyuék sosem engednének el. De hogy ne aggódjanak, mindent leírok nekik egy levélben.

- Szóval tényleg elmész… - sóhajtott Zsolt.

- Szóval el… - sóhajtott vissza Kázmérka.

- Akkor Isten áldjon… - Zsolt hangja elcsuklott. Világéletében utált búcsúzkodni. Köhögött, krákogott, a szemét dörzsölgette, de mindhiába, végül csak sírva fakadt.

- Ne sírj, Zsolt - vigasztalta Kázmér - Mindig a legjobb barátom maradsz és ígérem, hogy hamarosan visszatérek.

- Legalább ne Losz Álmoszra menj - könyörgött Zsolt - Bárhova, csak oda ne!

Most Kázmérkán volt a sor, hogy megrázza a fejét.

- Értsd meg. Valódi kalandot akarok.

Zsolt értette. Sóhajtott mégy egy bánatosat és lehorgasztott fejjel elkarikázott.

Folyt. köv.

A tüsszögő muskátli

2011-03-05T19:52:00.008+01:00

A tüsszögő muskátli

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy muskátli. Terebélyes, tűzpiros és olyan szép, hogy a virágbolt vendégei a csodájára jártak. Egy napon aztán…

- Mennyi ez a virág? Megveszem a feleségemnek!

Egy úr állt a muskátli mellett és őt nézegette.

A muskátlit selyempapírba bugyolálták, masnit kötöttek rá és egy autó csomagtartójába tették.

- Ez lesz az új otthonod. Remélem, tetszik - szólalt meg a férfi, mikor megérkeztek, majd felnyalábolta és bevitte a virágot.

A muskátlinak tetszett új otthona. Gazdái megtöltöttek egy ládát ízes, fekete földdel, őt magát beleültették, meglocsolták és házuk kertre néző ablakába tették. A virág úgy érezte, azért került az ablakba, mert a kert összes növényénél jobban szeretik.

- Nem meglepő, hiszen én vagyok a legszebb a világon - gondolta és míg a kert virágai egymással foglalkoztak, ő saját magában gyönyörködött.

Egy nap aztán ismeretlen vendéget hozott a szél.

- Ki vagy te és mit keresel itt? - szólt rá a muskátli.

- Máté vagyok, a méhecske vagyok és a virágporodból szeretnék mézet készíteni - válaszolta az idegen.

- Nem adtam rá engedélyt!

- Engedélyt? Még soha senki nem kért tőlem engedélyt.

- Mert még soha nem találkoztál a világ legszebb virágával! - közölte a muskátli.

- A világ legszebb virága? - Máté felnevetett - Talán inkább a legviccesebb, nem?

- Takarodj, amíg szépen mondom, vagy lelöklek innen! - a muskátli elvesztette a türelmét.

A kis méh felkapta kosarát és lerepült a kert virágaihoz.

- Nem is említettétek, milyen zsémbes nőszemély költözött az ablakba. Azt hiszi, ő a legszebb a világon! - nevetett Máté és jókedve csak hamar átragadt a kert összes növényére.

- A legszebb a világon! Hallottatok már ilyet? Mu-ha-ha-ha - visszhangozták a virágok.

- Irigykedtek a szépségemre - gondolta a muskátli.

A csúfolódás azért rosszulesett neki. Szirmait összecsukta, hogy ne hallja nevetésüket.

Másnap aztán újabb látogatója akadt.

- Fiam, ez a muskátli olyan szép, hogy a városi fűvész kertbe kellene vinni - szólalt meg egy idősebb úr.

- Apa, ne túlozz! - nevetett gazdája.

- Elvihetem magammal a városba? Talán a piros virágai feledtetik majd velem, hogy ott minden olyan szürke.

- Persze, vidd csak.

A muskátli boldogan tűrte, hogy becsomagolják és vonatra tegyék. Neki lett igaza! Tényleg olyan szép, hogy a fűvészkertben a helye! Amikor a hosszú zötykölődés után végre lekászálódtak a peronra, már tudta, miről beszélt az öreg. Az állomás körül jobbról-balról szürke gyárak magasodtak és kéményeik ontották a füstöt. A muskátli eltüsszentette magát, mire a bácsi még szorosabbra húzta a zsák száját.

- Nem kapok levegőt - nyögte a virág - Há-há-hápci!

A muskátli végigtüsszögte az új otthona felé vezető utat és akkor sem érezte magát jobban, amikor az öreg lakásának ablakába tette.

- Nem baj, csak holnapig kell kibirnom, akkor elvisz a fűvész kertbe, hiszen nekem ott a helyem - mondogatta a virág.

De sem másnap, sem azután, sőt egy hét múlva sem vitte őt az öreg sehova, a muskátli meg tüsszögött és köhögött reggeltől estig.

Egyik reggel aztán halk zümmögésre lett figyelmes. Máté repült arra, beleszagolt egyik virágába, majd elfintorodott és ő is tüsszentett egyet.

- Ismerlek téged – szólalt meg a muskátli – Te gúnyoltál ki engem, amiért a világ legszebb virágának neveztem magam. Kérj tőlem bocsánatot!

Máté nem akart hinni a fülének.

- Talán még mindig azt hiszed, hogy te vagy a legszebb?

- Nem hiszem, tudom! Azért hoztak ide, hogy elvigyenek a fűvész kertbe!

- Mikor nézted meg magad utoljára az ablaküvegben? - kérdezte a méhecske.

- Ezt eddig észre sem vettem! - csodálkozott a muskátli és tekintetét az ablak felé fordította.

- Ez nem én vagyok - nevette el magát bizonytalanul - Ez nem lehet az én tükörképem.

- Ez vagy te - mondta Máté - A város porától hullnak a szirmaid, a gyárak füstjétől fonnyadnak a leveleid.

- De mi lesz így a csoda kerttel? - zokogta a muskátli - Az öreg azt mondta, olyan szép vagyok, hogy ott a helyem! Így nem kellek majd nekik, ilyen csúful, rútul.

A méhecske megsajnálta a muskátlit.

- Jártam már a fűvész kertben, de ott nem él egyetlen muskátli sem. És tudod miért nem? Mert ott csak különleges, távoli növényeket tartanak, amiket az itteni emberek másutt nem láthatnak. A muskátli nem különleges, legalább egy millió van belőle.

A virág bólintott. Ő is tudta, hogy muskátliból számtalan nő, csak ő annyira szép, annyira különlegesen szép volt.

- Menj vissza oda, ahonnan jöttél - tanácsolta neki Máté - Az ilyen virágoknak, mint te, nem való a város.

- Hogyan? Nincs se szárnyam, se lábam, magamtól nem tudok visszamenni.

- Ebben sajnos nem tudok segíteni és egyébként is sietős a dolgom… Tudod, virágport kell gyűjtenem.

Máté biccentett és elrepült.

A növény attól a naptól kezdve rohamosan fakult és csúnyult. Bárhogy öntözte gazdája, napról-napra sápadtabb, kókadtabb lett. Lassan már tüsszögni sem volt ereje.

- A város… - sóhajtotta végül az öreg - hiszen te nem szereted a várost. Nem kínozlak tovább, hazaviszlek.

Az öregúr még aznap este vonatra szállt és visszavitte a virágot a falusi házba.

A muskátli ekkor már mélyen aludt. Álmában a falu kertjének virágaival beszélgetett arról, hogy milyen érzés, amikor egy méhecske az ő virágából szed magának virágport. Másnap reggel ismerős hang ébresztette.

- Igyál, talán attól magadhoz térsz.

A muskátli hálásan kortyolta a friss vizet és hosszú idő óta először nem tüsszögött, amikor beszívta a levegőt.

- Hol vagyok? - suttogta, aztán meglátta a virágokat. A virágok abbahagyták a pusmogást.

- Folytassátok nyugodtan - szólalt meg a muskátli - nem zavar, ha rólam beszéltek. Már tudom, hogy sosem voltam a legszebb, sőt, most én vagyok a legcsúnyább. Nem érdekel, hogy fonnyadt vagyok, a lényeg, hogy itthon vagyok.

A muskátli élvezte a napfényt, a levegőt, a föld ízét és napról-napra erősebb és egészségesebb lett.

Egy nap aztán lakótársa is akadt. Egy fiatal muskátli költözött mellé, éppen olyan szép, mint amilyen ő volt régen. Rövidesen barátságot kötöttek és az idős muskátli épp élete történetét mesélte neki, amikor…

- Még mindig engedélyt kérsz, hogy virágport gyűjthessek? - szólalt meg Máté a háta mögött.

- Ellenkezőleg. Örülnék, ha az én virágomat választanád.

A muskátli sosem volt még ilyen boldog.

Karácsony

2011-01-17T19:27:00.005+01:00

Karácsony

Hatodik nap

Karácsony délelőtt Peti magára marad. Mama eltűnik a fészerben és megkéri, hogy ne zavarja, Gergőék meg templomba mennek. Otthon ilyenkor Peti tévét néz, de a Mamának nincs tévéje. A ház előtt elmegy egy autó, Peti az ablakhoz szalad. Nem anyuék jöttek. Ott marad, míg nem jön a következő, de abban sem ők ülnek. Hol az ablakot, hol a tüzet figyeli. Aztán már csak a tüzet. Sárga, vörös, narancs...
- Peti jól evett és nagyon jól viselkedett – mondja a nagymama.
Peti felébred. Megjöttek végre! Nem nyitja ki a szemét, néha jó hallgatni, ahogy a felnőttek beszélgetnek.
- Igaz, hogy Gergő alatt beszakadt a jég? – kérdezi anyu. Peti kinyitja a szemét.
- Igaz és én mentettem ki, meg egy bácsi – vágja rá.

Anya odaszalad, megöleli, apu meg egy puszit nyom a fejére. A ruhája cigi és öblítő szagú, olyan, mintha otthon lenne.
- Ugye itt alszotok? – kérdezi Peti.
- Persze! Az angyalok csak este hozzák az ajándékokat.
- Az angyalok? De itt mi magunk készítettünk őket.
- Mi és az angyalok, akik segítettek nekünk és eljönnek akkor is, mikor átadjuk őket – helyesbít a nagymama.
Csöngetnek. Gergő áll a küszöbön.
- Anyuék átküldtek játszani. Azt mondták, hogy legalább egy órát maradjak.
Mama egy tálcán hoz nekik süteményt és szörpöt, aztán átküldi őket a kisszobába.
- Öltözzetek fel a jelmezetekbe és segítsetek Kormosnak is. Mindent megtaláltok a nagy szekrényben – mondja nekik.
Peti nem szereti a kisszobát, mert nem színes és nincs benne kályha. Megeszik a süteményt, megisszák a szörpöt, aztán zsebre tett kézzel nézik az ablakból a hóesést.
- Téged mindig elküldenek otthonról Karácsonykor? – kérdezi Peti.
- Igen. Régen a nagymamámmal együtt küldtek el, de ő most beteg. Téged?
- Engem régen lefektettek aludni és mire felébredtem, kezdődött a Karácsony, de most valahogy előbb ébredtem és azt hiszem, ezért kellett ide átjönnöm. Azért ez nem igazság, ugye?
Gergő bólint. Öltözni kezdenek, Peti fehérbe, Gergő feketébe, aztán majd cserélnek, mielőtt átmennek Gergőékhez, mert az ő anyukájának is a jó fiú a kedvence. Utoljára Kormost hagyják, aki a ruhásszekrény egyik polcán dorombol. Mire mindennel végeznek, Mama megérkezik. Úgy mosolyog, hogy ha Peti nem lenne épp megsértődve, biztos ráragadna. Mintha csengettyű szólna, mikor belépnek a nappaliba és ettől mindent elfelejtenek. A szoba végében, az ablak előtt egy feldíszített fenyőfa áll, alatta becsomagolt ajándékok. Apa és nagymama kezében gyertya van és énekelnek valamit, aminek Peti csak a dallamát ismeri, a szövegét nem. Mindenki olyan és mégsem olyan, mint mielőtt kimentek. Peti oldalra sandít, hátha Gergő is észreveszi, de Gergő nem figyel rá. Anya Petire néz, apa anyára, Peti Gergőre, Gergő meg egy szaloncukorra. Egyedül Mama nem néz senkire, vagyis mintha mindenkire nézne egyszerre.
A színdarab az első ajándék. Senki sem sül bele a szövegébe, kivéve Kormost, aki az előadás felénél nyávogva letépi magáról a fátylat és kirohan a szobából. Ezen mindenki nevet, anya a legjobban, Peti pedig meglepődik, mert anya a sorozaton sosem szokott nevetni, csak sóhajtozni. Az ajándékbontás után aztán átmennek Gergőékhez és ott is előadják a darabot. Az ő macskájuk jobban viselkedik, de Gergő anyukája így is nevet. Apa nagyon örül a botnak, már másnap ki akarja próbálni, ezért Gergő apukája azt javasolja, hogy menjenek el mindannyian együtt kirándulni a Mátrába. Ettől a két fiú olyan boldog lesz, mint az összes többi ajándéktól együttvéve és még akkor is énekelnek, amikor fürödniük kell, pedig azt mindketten utálják.

Karácsony

2011-01-10T13:07:00.008+01:00

Ötödik nap

Készülődünk

Karácsony előtt

- Mondd csak, Peti, tudod már, hogy mit adsz a szüleidnek Karácsonyra?
Reggel van, mama az ágy szélén ül és a haját fonja.
- De nekem nincsen pénzem – feleli Peti.
- Ki beszél itt pénzről? Ebben a szobában mindent nagyapád és én készítettünk abból, amink volt és amit találtunk.
Peti kibújik az ágyból és nagyanyja mellé ül.
- Meséld el!
Mama befejezi a fonatot és míg helyére teszi a fésűt, úgy néz, mintha azt is látná, ami a falon túl történik. Ilyen a tekintete, mikor mesél, Peti már ismeri.

- A kályha volt az első, nagyapád és a bátyja egy hétig rakták, bélelték, csempézték, még a kéményt is ők építették hozzá. Nagyapád átkozottul makacs ember volt. Nem értett a kályhákhoz, de a végére úgy kitanulta, hogy a szomszéd megkérte, készítsen neki is egyet. A pénzből, amit aztán kaptunk, fonalat vásároltam és megszőttem a szőnyeget. Sokat álmodoztunk a tengerről, hogy majd egyszer elmegyünk vonattal az Adriára és végül ez a szőnyeg lett a mi tengerünk. Kék és lila fonalból szőttem, mikor elkészült, ráfeküdtünk és azt képzeltük, hogy ringatózunk a vízen. Anyukádat a hasamban hordtam, mire elkészült az ágy. Tavasz volt és nagyapád tavasszal szeretett kijárni a határba madarakat nézni. Szerzett egy távcsövet, azzal indult hajnalban madárlesre. Reggelire mindig hazaért és elmesélte, mit látott. Aztán egyszer nem érkezett meg időben a madárlesről. Aggódtam, kiálltam a kapuba, lestem, jön-e már. Beesteledett, mire koszosan, izzadtan megérkezett nagyapád, vigyorogva, hogy megtalálta az ágynak és asztalnak való vadcseresznye fát, ki is vágta, már csak érte kell menni szekérrel. Hát így lett ágyunk és asztalunk. Utóbb székeket is faragott hozzá, nézd, ott van egy a kredencnek támasztva, két rigót vésett a támlájára.
Mama elhallgat, pedig Peti szívesen hallgatná még. Vajon mit jelent az, hogy átkozottul makacs? Mikor neki mondják, tudja, hogy rosszat jelent, de ahogy a mama mondta a papáról, úgy jót is jelenthet.
- Itt van egy lap és egy ceruza. Míg én a reggelit készítem, rajzold le a szüleidet, úgy, ahogyan te látod őket. Ne törődj vele, ha kimész a vonalból. Ha kész vagy, gyere ki a konyhába és mutasd meg.
Peti rajzolni kezd. Anyukájával kezdi, hosszú, szőke haj, kék blúz, a TV előtt ül és a kedvenc sorozatát nézi. Az apukájának csak pár szál hajat rajzol, zöld pulóvert és barna nadrágot ad rá, ez a kirándulós ruhája. Peti ezt szereti a legjobban. Ezt reggeli közben el is mondja a nagymamának, aki a fejére csap és kiszalad a fészerbe.
- Már csak faragni kell és festeni! – mondja és Peti kezébe nyom egy botot - Bükkfa ág, a legjobb kiránduláshoz. Erős, szívós, hajlékony, apád szeretni fogja. Mutasd a másik rajzot!
Mama kézbe veszi a lapot.
- Mi ez a doboz anyukád előtt? – kérdezi.
¬- A tévé. Anyu minden este megnézi a kedvenc sorozatát, azt mondja, hogy amikor a tévét bekapcsolódik, ő kikapcsolódik. Mit jelent az, hogy kikapcsolódni?
Mama elgondolkodik.
- Az emberek így mondják, mikor jól érzik magukat.
- Akkor az anyu mindennap csak egy órát érzi jól magát?
- Biztosan nem – válaszolja nagymama - Filmet nem tudunk rendezni anyukádnak, de egy darabot talán összerakhatunk. Miről szól a sorozat?
- Híres emberek vannak benne, akik külföldön élnek, szivaroznak, hosszú kabátot viselnek és sok kávét isznak. De nem tudom, hogy miről szól a sorozat, mert sokszor, akik veszekednek, azok szerelmesek egymásba vagy forditva. Az biztos, hogy van benne egy gonosz és egy jó fiú, akit az anyu jobban szeret. A két fiú egy lányba szerelmes, ami azért nehéz, mert ráadásul testvérek is. De senki sem tudja kibékíteni őket, még az anyukájuk sem.
Mama összecsapja a tenyerét.
- Okos fiú vagy, ennyi elég is lesz. Már csak azt kell kitalálnunk, hogy kik legyenek a szereplők.
Mama papírt vesz elő, leírja a forgatókönyvet. Peti ragaszkodik ahhoz, hogy ő legyen a szegény, de jó fiú. Közben megérkezik Gergő, aki szánkózni szeretne, de nem tud, mert megkapja a gazdag és gonosz fiút szerepét. Aztán meg már nem is akar, mert kiderül, hogy az ő anyukájának is ez a kedvenc sorozata és még ő sem készült neki Karácsonyra semmivel. Nagymama játssza az anyát, a lány pedig, akibe mindketten szerelmesek, Kormos lesz. Mama szalagból és maradék függönyből menyasszonyi fátylat készít Kormosnak, de megbeszélik, hogy ezt csak a főpróbán adják rá, nehogy a macska szétszaggassa a jelmezét. Süt a nap, a hó olvadni kezd, ezért egész délután a teraszon próbálnak.
- Mama, mikor is lesz Karácsony? – kérdezi Peti elalvás előtt.
- Holnap este.
Peti megnyugodva fordul az oldalára és hamar elalszik. Álmában egy fekete macska a menyasszonya és az anyukája ennek nagyon örül.

Karácsony

2010-12-31T08:38:00.009+01:00

Negyedik nap

Korcsolyázunk

Korcsolyázunk

- Nem pakoltuk be a korcsolyámat - kiabálja Peti, mikor kikel az ágyból - Mama, most mit csináljak, otthon maradt a korcsolyám és Gergő mindjárt itt van értem!
Peti szája lefelé görbül, hangja kezd elvékonyodni. Nagyanyja a piros lábos mellett áll, keverget valamit, aminek az illata betölti a konyhát és párás lesz tőle az ablak.
- Először is húzzál fel egy papucsot, másodszor ülj le enni, harmadszor pedig ne bőgj nekem azon, hogy valamit nem pakoltál be. Mit gondolsz, talán a világvégére érkeztél? Igaz, hogy ez egy falu, ráadásul zsákfalu, de korcsolya azért van benne. Reggeli után kimegyünk nagyapád fészerébe, ott van még legalább három pár. Mind anyádé volt, de már mindet kinőtte. Valamelyik csak jó lesz rád, ha nem, akkor meg csúszkálsz a cipődben...

Reggeli után kimennek a fészerbe korcsolyát próbálni, az egyik pár pont jó Peti lábára, de rozsdás az éle. Mama az egyik fadobozból smirglit és drótkefét kerít és a korcsolyával együtt a konyhába viszi.
- Nesze, fiam, láss neki, csak vigyázz, ne karcold össze.
Peti óvatosan dörzsöli a korcsolya élét, de semmi nem történik. Nagyanyja átveszi a korcsolyát és megmutatja, hogy kell. Másodszor jobban sikerül. Peti arca vörös, mire eltűnik a rozsda, de nem árulja el, hogy elfáradt.
- Szép munka - a mama a fény felé fordítja a korcsolyát, megforgatja, aztán a szekrényből pasztát vesz elő és kipucolja a cipőket is. Mire Gergő megérkezik, a korcsolya olyan, mintha új lenne.
- Jót tettél vele - mondja a nagymama - Meghálálja, meglásd.
Peti felhúzza a vörös orkán nadrágját és dzsekijét, aztán elindulnak az utcán a bolt felé. Gergőnél van egy százas, azon vesznek csokit, elfelezik és út közben megeszik.
Csúszkálnak páran a tavon, de messze vannak és alig látni őket. Mire felveszik a korcsolyákat, a hideg vörösre csípi a kezüket. Gergő lódul neki először, ügyesen siklik, Peti bukdácsol, elesik, a feneke is belesajdul, de annak örül, hogy Gergő nem neveti ki. A nád közelében egy apuka tanítja a kislányát korcsolyázni, erről Petinek eszébe jut a saját apukája és elszomorodik.
- Gyere, menjünk a nád mögé. Aki először ér oda, az győz - kiabálja Gergő. Mindketten nekiiramodnak, a jég hirtelen megreccsen és Gergő derékig süllyed a tóban. Szemei tágra nyílnak, kapkodja a levegőt, a víz olyan hideg, hogy nem hagyja megszólalni. Petinek eszébe jut egy film, ahol pont ez történt a főhőssel, de végül minden jóra fordult, mert a barátja segítséget hívott.
- Segítség! Segítség! - üvölti torkaszakadtából. Az apuka meghallja őket és kislányát felkapva odakorcsolyázik.
- Vigyázz rá - mondja és Peti mellé állítja a kislányt. Egy nagy botot kerít, egyik végét Gergő felé lendíti, a másikat ő fogja - Kapaszkodj bele erősen és ahogy húzlak, feküdj a jégre.
Gergő bólint, a fogai összekoccannak, a szája pedig egészen lila. Peti fél, de nem mutatja, nehogy a kislány megijedjen és sírni kezdjen. A férfi húzni kezdi a botot, közben mormog valamit és a homlokán gyöngyözik az izzadság.
- Megszívta magát a ruhád vízzel, nem bírom egyedül. Annácska, maradj ott szépen, te pedig gyere és segíts nekem - mondja a férfi. Peti elengedi a kislány kezét és a férfi mellé csúszik. Nekiveselkednek, Gergő egyre kijjeb és kijjeb kerül a vízből, fel akar állni, de a férfi rászól és addig húzzák, míg melléjük nem ér.
- Annácska, mutasd meg, hogy egyedül is ki tudsz korcsolyázni a partra.
A kislány előttük csúszkál, igyekezetében kidugja a nyelvét, mögötte a férfi és Peti két oldalról támogatják Gergőt. Kivergődnek a partra, ahol egy autó áll. A férfi beindítja a motort és feltekeri a fűtést.
- Vesd le az összes ruhád, addig én kerítek egy száraz pokrócot.
Először a kabát kerül le, aztán a korcsolya, a zokni és a nadrág. Petinek eszébe jut, hogy a barátja talán nem sokára meghal tüdőgyulladásban és ettől elpityeredik. A férfi egy piros kockás pokrócba csavarja Gergőt és megkéri Petit, hogy dörzsölje barátja hátát. Végre elindulnak. Zúg a fűtés és zúg Peti feje is. Hamar megérkeznek és mintha tudná mi történt, Gergő anyukája várja őket a kapuban.
- Maradjatok - mondja a férfi és kiszáll. Az ablakból nézik, ahogy pár szót vált Gergő anyukájával, aki elsápad, majd beszalad a kapun és még két pokróccal tér vissza.
Beviszik Gergőt és a kályha mellé ültetik. Még mindig vacog, de a szája már nem lila. Peti fogja Annácska kezét, míg a férfi mindent elmesél Gergő anyukájának.
- Adjon Isten, szép jó napot - löki be az ajtót Gergő apukája, aki nem ért semmit, ezért neki is el kell mindent magyarázni.
- Bort a gyerekbe - mondja hangosan és a kamra felé indul. Kis pohár vörös borral tér vissza és Gergő kezébe nyomja.
- Nem kell ide orvos, majd ez meggyógyít.
Gergő fintorog, de megissza a bort. Arca lassacskán kipirul, már nem remeg és újra érzi a lábát.
- Jaj, apa, csak nehogy iszákost nevelj a fiunkból - sopánkodik Gergő anyukája, de a szeme vidám.
- Akkor nem fog meghalni? - kérdezi Peti reménykedve és először életében örül annak, hogy mindenki kineveti. Kiderül, hogy az apuka, akit amúgy Endrének hívnak, orvos és be is bizonyítja, mert a csomagtartóból behoz egy igazi orvosi táskát. Megvizsgálja Gergőt és közli, hogy a kisfiúnak kutya baja. Gergő anyukája mindenkit meghív uzsonnára, hoz süteményt, kétféle meleg szendvicset, forró teát és áthívja a Mamát, aki nem ért semmit, ezért neki is mindent el kell magyarázni. De ez már olyan jó féle mese, mert hallgatni is és mesélni is jó. Gergő közben elalszik a kályha mellett, a vendégek halkan összeszedelőzködnek és jó éjszakát kívánnak egymásnak.
Peti szemére aznap nem jön álom. Ha lehunyja a szemét, Gergőt látja derékig a jeges vízben, újra és újra felriad. Félálomban hallja, hogy Kormos nyávog, résnyire nyitja az ablakot, a macska beugrik és a kályha elé telepedve hangosan dorombolni kezd. Petit szereti ezt a hangot, behunyja a szemét és lassan mély álomba merül.

Turny

2010-12-27T13:16:00.008+01:00


Turny, the curious Sunflower - drawn by Jennifer Andersson

Somewhere, not too far, not too close to the Danube, there lives a sunflower called Turny. Why was he given such a strange name? Because he did not turn towards the Sun but towards everything else.

- Look how shiny the sun is! - said the other sunflowers.

- Look how shady the woods are! - answered Turny.

- You feel how warm the sun is? - sighed his mates.

- I’d rather go to the river and feel how fresh and cold it is! - replied Turny.

- It’s amazing how perfect shape the sun has - said his friends finally.

- What about the skay that never ends? - asked Turny.

His mates did not care about him anymore. They let him watch the sky or whatever he wanted because they knew that he would never find anything nicer than the Sun.

One day Turny met the deer, the turtle and the eagle. The deer was speaking about woods and fields, the turtle about lakes and rivers while the eagle said to Turny:

- There is not much to tell you about the sky, it’s not an intresting place. The sun shines during the day while the moon and stars during the night.

- Moon? Stars? - Turny was surprised - I have never heard of them.

- They are like sun but their light is silver not golden – said the eagle.

- I have to see them - decided Turny and he asked the deer to help him to stay awake during the night. But however hard they tried they fell asleep at sunset.

- We will succeed tonight - Turny promised to himself and called the turtle. But when the sun disappeared from the sky, both of them fell asleep again.

- It must be a joke or something - Turny was angry and he asked the eagle this time to find out why they fall asleep whenever the sun sets.

- You are lucky because I happen to know the answer. The Sun is very jealous of the Moon so she sprinkles dreampowder on your eyes before the Moon turns up. It is impossible to stay awake with dreampowder on your eyes.

- Tell me, my friend, what can I do? - asked Turny.

- I don’t know - the eagle shrugged his shoulders and also the deer and the turtle were clueless. Turny was racking his brains all morning and by the afternoon Turny was so tired that he was to sleep when the eagle arrived.

- What brought you here? - Turny asked the eagle.

- I thought it was a good idea to bring you some shade in such a sunny day - replied the eagle and started to fly right above Turny.

- You are genious! - yelled Turny happily - If you were flying above me at sunset, the dreampowder will not fall on me.

- You are right - the eagle giggled - Will you also talk to the Moon and the stars?

- Of course.

- If you find a little star that wants to come down to the earth, will you tell me? This is what I would like the most, to meet a real star.

- If I find one, I will bring that to you - promised Turny.

So the eagle started to fly above Turny till the sun was up and then he fell asleep. Slowly everything became black that Turny was a bit scared because he has never seen black before. He then noticed the shining stars and the Moon on the sky.

- Here you are - he sighed - you are amazing.

- Oh my God, there is a sunflower talking to me - the Moon was shocked - How come you are not sleeping?

- Because I was smarter than the sun - Turny was very proud of himself.

- Ha-ha-ha - the Moon laughed - And what do you want from me?

Turny took a deep breath

- I want to know who you and the stars are.

- We are planets like the Sun just we do not have our own light - said the Moon.

- Why do you shine then?

- We do not shine but reflect the Sun’s light.

- I don't understand - Turny was puzzled.

- What don't you understand?

- Why cant we meet you if wherever we turn, we see the sun’s light anyway?

- Because this is something the Sun is not aware of. The sun comes before us so she does not know who comes behind her. She suspects there must be someone on the sky after she leaves that's why she sprinkles dreampowder on you. I would love to tell her the truth but we can never actually meet. If only there was someone who could explain that to her.

The moon blinked at Turny.

- Me? - asked Turny.

- Yes - the Moon nodded.

- If I do it, can I ask something in return? Send me a star, please, that I can bring home for my friend.

- You are a lucky little Sunflower. The smallest star on the sky was always longing to go down to the earth but I was too worried to let her go. You seem to be brave and smart - if your friend is the same, I am happy to leave her with you.

Turny was happier than ever and the star who was listening to them all the time was cheerfully slipping under Turny’s wing.

- I have to say goodbye now, little Sunflower, because the dawn is coming. Take good care of the star and let her come home every night when we need her. Have a shiny day! - the Moon was waving.

On the following day Turny told the Sun everything about his adventure and the Sun promised that she would never sprinkle dreampowder on the sunflowers again. The eagle was flying with the star happily and at night Turny was watching the Moon and the stars with his mates.

Karácsony

2010-12-24T16:46:00.007+01:00

Harmadik nap

Szánkózunk

Mikor Peti felébred, Mama már a konyhában van. Peti a padra kuporodik és onnan figyeli, ahogy tesz-vesz. A Mama tejbegrízt tesz az asztalra és egy pohár hideg vizet. Peti enni kezd, aztán iszik, megtörli a száját és kibámul az ablakon.

- Pont, mint anyád - szólal meg a nagymama. - Reggeli után ő is csak ült és a felhőket bámulta. Az apja azt mondta, beteg, de én tudtam, hogy csak álmodozik. Éjjelente olykor hangosan felnevetett és én örültem, hogy boldog az álma. Hasonlítasz rá, de nem vagy ugyanolyan. A szemed huncutul csillog, jól fogod itt érezni magad.

- Játszhatok a többi gyerekkel? - kérdezte Peti.

- Még szép. Akarja a rosseb, hogy egész délután itt ülj a nyakamon. Ha nem kérsz többet, akkor vedd a csizmád és menjetek ki Gergővel szánkózni.

Gergő a szomszéd kisfiú, egy évvel fiatalabb Petinél, de ez egyiküket sem zavarja, mert mindketten szeretik a gyors autókat, szeretnek csavarogni és egyiküknek sincs testvére.

Miután segít nagymamának elmosogatni, Peti bekopogtat a szomszédba. Gergő apja nyit kaput, esik a hó, ő mégis atlétában van és vörös az arca.

- Csókolom, Gergő itthon van?

A férfi bólint és int, hogy menjen be. Valahol a kert végében felcsahol egy kutya, Peti megijed, de nem mutatja. Gergő a szőnyegen hasal és az egyik tankönyvébe firkál filccel. Apukája leül egy hokedlire, súlyzót vesz a kezébe és emelgetni kezdi.

- Indulok a birkóversenyen - magyarázza.

- Mi az a birkó? - kérdezi Peti és Gergőre néz.

- Apu birkózni fog a falunapon a hentes ellen.

- Kemény ellenfél, de meg tudom fogni - lihegi Gergő apukája és végre leteszi a súlyt - Megyek, segítek anyádnak. Azt hiszem, a konyhából kiabál, hogy nem tudja begyújtani a kazánt.

Peti leül Gergő mellé.

- Hagyják, hogy összefirkáld a könyveidet? - kérdezi.

- A szövegre nem firkálok, csak a lap szélére. Van kedved kijönni szánkózni?

- Van.

Mindketten kabátot vesznek és sapkát, sálat, kesztyűt. Gergő apja a kapuban éri őket utol, két piros alma van a kezében.

- Ezt vigyétek magatokkal, jól fog esni.

Zsebre teszik az almákat és a domb felé húzzák a szánt. Sok a gyerek, Gergő mindegyiket ismeri, Peti egyiket sem. Addig szánkóznak, amíg érzik a lábukat és amíg Petinek nem kell nagyon pisilni. Akkor Gergő nevettetni kezdi, mire Peti leül a hóba és kacag, míg el nem terül. Hazafelé megeszik az almákat és az út mellett megfagyott havat rugdossák. Az egyik háznál disznót vágnak, a kolbász illatára mindketten megéheznek.

- Remélem, van valami jó kaja otthon - mondja Gergő.

A kapuban elbúcsúznak és megbeszélik, hogy másnap korcsolyázni mennek.

Karácsony

2010-12-23T09:42:00.010+01:00

Második nap

Érkezés a Mamához

Másnap délután indulnak a Mátrába. Az apja viszi a sárga Ladával, ami azért nem Opel vagy Ford, mert amíg a szép, új házra gyűjtenek, addig nincs pénz szép, új autóra. Gyorsan telik az idő. Peti vagy alszik vagy az utat figyeli, mint apukája, aki vagy az utat figyeli vagy alszik és akkor megállnak egy kávéra. Mire elérik a hegy lábát, besötétedik és sűrű pelyhekben hullani kezd a hó. Peti ki akar szállni, de apja rászól.

- Mindjárt ott vagyunk! Már csak tíz perc. Már csak öt perc. Már csak egy perc - de ez Petit nem vígasztalja, mert nem tudja pontosan, mi az a perc. Aztán végre bekanyarodnak a faluba.

- Zsákfalu, mert nincs utána út - magyarázza apja és Peti ettől valahogy még boldogabb lesz.

A macska már várja őket. Mancsait maga alá húzva ül a kerítés tetején. Ahogy megpillantja Petit, leugrik és a ház felé szalad.

- Szól a mamának, hogy megjöttünk - mondja Peti és igaza van. Még be sem zörgetnek, a Mama már ott is van, szélesre tárja a kaput és puszit nyom Peti arcára.

- Édes fiam, kicsi is vagy, sápadt is vagy, sovány is vagy, de nem baj, majd itt kipendülsz, mint a malac télen. Gyertek be, ne tátsuk itt a szánkat, mert beleesik a hó - mondja és hozzá gurulósan nevet. Peti még soha nem hallott senkit úgy nevetni, mint a Mamát.

- De tényleg csak egy percre, Mama. Tudja, én holnap dolgozom, korán kelek... - mondja az apja, de a Mama leinti.

- Nem mész innen sehova. Egyél, igyál, aztán hívd fel Hildát, hogy ne várjon ma éjjel. Reggel majd én ébresztelek, készítek neked kávét, az útra reggelit és mehetsz, ahova akarsz.

Belépnek a nagy szobába, ahol mindennek más színe van. A kályha barna, a szőnyeg kék, az ágy zöld, a terítő vörös, a fal sárga, a székek fehérek. Az asztalon halomban áll a pogácsa, Peti ráveti magát.

- Fiam, az illemet otthon felejtetted? - szól rá apja. Peti elvörösödik.

- Hagyd már, hiszen itthon van - mondja a nagymama és ő is enni kezd. A pogácsa finom, csöndben falatoznak, a mama néha felnéz és Petire mosolyog, Peti vissza rá. Elkezdődött a vakáció.

Karácsony

2010-12-21T19:48:00.015+01:00

Első nap

Amikor kiderül, hogy a Mamánál jó

Van a béketelepi lakótelepen egy kisfiú, akit Petinek hívnak, hétéves, a negyediken lakik és soha semmit nem szabad csinálnia. Mert ha fára mászik, anyukája kiabál:

- Ne mássz a fára, mert leesel és bevered a fejed.

Ha meg a tócsába biciklizik, az apukája kiabál:

- Ne tócsázz a biciklibe, mert koszos lesz a ruhád.

Így mondja, mert idegességében gyakran összekeveri a szavakat.

Ha pedig túl sokáig marad a szomszédban, akkor mindketten egyszerre kiabálnak, hogy ez micsoda illetlenség és hogy nem tudják, hogy ez a viselkedés honnan ragadt Petire. Mintha egy viselkedésnek ragadnia kellene és nem lehetne csak úgy, hogy ő jól érzi magát valahol és ezért tovább marad.

Mostanában Peti szülei sokat és sokáig dolgoznak. Estére fáradtak, rosszkedvűek és éhesek, mert ebéd helyett csak bekapnak pár falatot. Így mondják és mutatják, hogy lötyög a szoknya meg a nadrág.

A téli szünet első reggelén leültetik Petit a nagy, piros fotelbe. A nagy, piros fotel nem sok jót ígér. Petit akkor ültetik bele, ha azt akarják, hogy nyugton maradjon és csak rájuk figyeljen. Az apja szólal meg először.

- Tudod, fiam, anyáddal egy szép, új házra gyűjtünk, ahol majd lesz szép, új kert és virág, amiket persze nem szabad majd letaposni!

Peti arra gondol, hogy ezek szerint most fogják megdorgálni azokért a virágokért, amiket majd egyszer úgyis letapos.

- Az új ház miatt sokat kell dolgoznunk és nincs időnk vigyázni rád, ezért a téli szünetre elküldünk a nagymamához a Mátrába. Most biztosan szomorú vagy és talán haragszol is, hogy nem töltheted velünk a szünetet, de Karácsony napján mi is oda utazunk és akkor találkozunk.

Még hogy szomorú? Még hogy haragos? Peti alig hiszi, hogy ekkora szerencse érte. A Mamának van kutyája, macskája, csirkéje és egy kocája, akit Tádénak hívnak és az állatokkal annyit játsszhat, amennyit akar és a szomszédban is laknak gyerekek és azokkal is annyit játszhat, amennyit akar. Örömében felnevet.

- A Mamánál jó - mondja és a szülei döbbenten merednek rá.

- Csak vigyázz a malaccal, meg ne harapjon!

- És vigyázz a csirkékkel, meg ne csípjenek!

- És ne ragadjon rád semmi rossz a gyerekektől a szomszédban!

Mondják egyik intelmet a másik után. Peti nem hallja őket. A Mamánál jó. A Mamánál jó. Csak ez jár a fejében.

A gyémánthal

2010-11-11T08:46:00.024+01:00

Edömér, a gyémánthal

Edömér, a gyémánthal messziről épp úgy néz ki, mint bármelyik másik hal. Akkora, mint a kezed kinyújtva és úgy csillog, mint egy vizes kavics, de ragyogásából akkor sem veszít, ha megszárad, mert a testét pikkelyek helyett valódi gyémántok borítják.

A gyémánthal mindig is érezte, hogy más, mint társai. Míg azok algára vadásztak és versenyt úsztak, ő a partot bámulta és azon gondolkodott, vajon milyen lények élnek a víz fölött. Családjából egyedül apja, a híres orosz aranyhal találkozott, ahogy ő nevezte, szárazlénnyel. Azt mesélte, hogy a szárazlények mind veszedelmesek, mert feneketlen hálót tartanak a kezükben, azzal fogják ki és tüntetik el a halakat. Edömér anyja, a szépséges vörös guppi állította, hogy férje hazudik és a víz fölött nincs is élet, de Edömér nem hitt neki. Csak arra várt, hogy betöltse tizennyolcadik napját és végre elindulhasson világot látni. Utolsó otthon töltött napján anyja szedett neki egy kosár moszatot, apja pedig azt mondta:

- Édes fiam, Edömér, amit most mondok, azt nem mondom el még egyszer, mert a nagyon fontos dolgokat minden hal csak egyszer hallhatja. Mit gondolsz, mi a te legkülönlegesebb tulajdonságod?

Edömér végignézett magán.

- A gyémántjaim?

- Mondd, mit érzel, mikor szomorúságot, bánatot vagy éppen szenvedést látsz?

- El akarom tüntetni! - vágta rá a gyémánthal.

- Akkor ne csak akard, fiam, hanem tedd is meg. Ha ugyanis a másik is úgy akarja, képes vagy rá. Jól jegyezd meg, Edömér, ez a te legkülönlegesebb tulajdonságod, nem a gyémántjaid.

Elindult hát Edömér, reggel sebesen úszott, akár egy, délután meg-megállt, tépett néhány algát és a helyi halakkal beszélgetett, estére pedig úgy kifáradt, hogy leginkább egy lebegő rájához hasonlított, aki, mint tudjuk, a tenger leglustább állata. Negyedik napja volt úton, mikor hirtelen egy polip karjába botlott. A polip Eztkapdki volt, a tenger folyton változó tündére, aki hétfőn hering, kedden márna, szerdán szardínia, csütörtökön csali, pénteken polip, szombaton sziget és vasárnap tündér egyedül, mert egy héten egyszer a tündéreknek is pihenniük kell.

- Végre megérkeztél, Edömér! Apád, a híres orosz aranyhal üzente, hogy jössz. Feladatom van számodra. Valami, amit csak te tudsz megoldani - mondta a tündér. Edömér boldogan cuppantott. Még sosem kapott olyan feladatot, amit egyedül ő tud megoldani.

- Van itt egy város a közelben, Velence a neve. Jól ismerem a lakóit és mondhatom neked, nem találkoztam még ennél szerencsétlenebb társasággal. Menj, találd meg a három legszomorúbb embert és ajánld fel a segítséged. Ha nem akarják, hogy eltüntesd, ami nekik bajt, szomorúságot vagy szenvedést okoz, ne vesztegesd az időd, csak menj és keresgélj tovább. Megértetted?

Edömér bólintott.

- Most pedig kapaszkodj belém, megmutatom a várost!

Eztkapdki kinyújtotta leghosszabb csápját és mire Edömér kettőt gondolhatott volna, elérték Velence partját. A kikötőben százával keringtek a sirályok, az utcák hal és csatornaszagot árasztottak, a parton pedig két részeg matróz dülöngélt. Edömér még sosem látott ilyet, ezért nem tudta, tetszik-e neki vagy sem. Beesteledett, mire körbeúszták a várost, végül Eztkapdki egy kis hídnál búcsút vett a gyémánthaltól.

- Holnap ünneplik a király születésnapját, a templom előtt lesz a város apraja-nagyja, hogy ajándékot vigyen neki. A tér szélén hatalmas vödrökben gyűjtik az esővizet, rejtőzz el az egyikben és figyeld meg az embereket. Akinek szomorúságában leghosszabbra nyúlik az arca, akinek bánatában a földet veri az orra, azt szólítsd meg. Ne félj semmitől, a messzilátómból figyellek majd és bármi veszély fenyeget, a segítségedre sietek. Most pihenj, későre jár és holnap minden erődre szükséged lesz.

Edömér jó éjszakát kívánt, ahogy anyja tanította, majd az iszapba fúrta magát és elaludt.

- Akinek a leghosszabbra nyúlik az arca, akinek a földet veri az orra… Változzak tengeri csikóvá, ha ez nem maga a király - tűnődött másnap Edömér a tömeget figyelve. A király ebben a pillanatban lemászott a pódiumról, felhajtott egy limonádét, majd hosszú palástjában elsuhogott az árnyékszék felé.

- Eljött az én időm - gondolta Edömér és a vödörből beugrott a csatornába, a csatornából a mosdótálba, a mosdótálból pedig egyenesen a király nyakába.

Aranyhal, Gyémánthal,

Egyik íj, másik kard.

Egyik vesz, másik ad.

De csak ha őszinte vagy.

- Szomorúnak tűnsz. Mondd, magányos vagy? Félsz valamitől? Esetleg unod a munkád? Egy szavadba kerül és én eltüntetem azt, ami neked bajt, fájdalmat vagy szomorúságot okoz.

A király arca elsötétült, füle kivörösödött, orra megremegett.

- Hogy merészelsz? Ki vagy te? Ki engedett be ide? Vagy utánam lopóztál, mint egy tolvaj? Talán bizony maga a sátán küldött? Takarodj innen vagy a szolgáimmal dobatlak ki! Még hogy én szomorú! Még hogy én magányos! Még hogy én félek! Kikérem magamnak. Edömér uszonyt vont és kissé megbántódva visszaugrott a mosdótálba, a mosdótálból a csatornába, a csatornából pedig a kikötőbe, ahol a tündért sejtette. A tündér sziget képében ringatózott a vízen. Messzilátójából tudta, mi történt, ezért csak ennyit mondott.

- Holnap vásárt tartanak a főtéren, a tér közepén fahordókból csapolják majd a bort. Bújj el az egyik hordóban és nézd meg jól az embereket. Akinek szomorúságában a leghosszabbra nyúlik az arca, akinek bánatában a földet veri az orra, azt szólítsd meg. Ne félj semmitől, a közellátómból figyellek majd és ha valami veszély fenyeget, a segítségedre sietek. Későre jár, nyugovóra térek. Kísérjen utadon a jó szerencse!

Edömér elbúcsúzott a tündértől, majd az iszapba fúrta magát és elaludt.

Másnap mindent úgy tett, ahogyan a tündér tanácsolta. A hordót, amiben elbújt, egy csapat férfi vette körül. A csoport közepén egy szakállas ember állt, hímzett kaftánt és súlyos aranyláncokat viselt, körötte fiatalok, térdeplő öregek, kezüket könyörögve nyújtva felé.

- Ki az a férfi? Olyan boldogtalannak tűnik - kérdezte Edömér a darázstól, aki a bort kóstolgatta.

- Ő Omár, a kalmár, a város leggazdagabb embere - válaszolta a darázs - Azok meg körülötte mind Omár adósai és haladékért könyörögnek. Tudod, ha a kalmár ad egy ezüstöt hétfőn, kedden kettőt kér vissza, szerdán meg hármat.

A darázs nagyot kortyolt a borba és elrepült. Amint Omár egyedül maradt, Edömér elkiáltotta magát.

Aranyhal, Gyémánthal,

Egyik íj, másik kard.

Egyik vesz, másik ad.

De csak ha őszinte vagy.

- Én vagyok a gyémánthal, ezért kívánhatsz tőlem egyet. Adni nem tudok, de szívesen elveszek bármit, ami neked bajt, fájdalmat vagy szomorúságot okoz.

A kalmár arcát nyájas mosoly öntötte el.

- Gyémánthal, gyémánthal, tetszik a neved.

Omár kézbe vette Edömért, a fény felé tartotta és füttyentett.

- A nemjóját, barátom, a pikkelyeid mesések! Mind milliókat érő, valódi brilliáns. Meglásd, alig érzed majd, mikor megszabadítalak tőlük.

Edömért elöntötte a félelem és míg Omár halpucoló késéért nyúlt, kicsusszant a kezei közül és visszaugrott a hordóba. A kalmár utána vetette magát, a hordó felborult, a bor elárasztotta a sátrakat, az emberek riadtan ugrottak félre. Omár nem törődött velük, egyik hordót döntötte fel a másik után, a halat azonban egyikben sem találta.

- Majdnem megölt - pityeredett el Edömér a csatornában, ahol a tündér már várta - Elegem van Velencéből! Holnap hazamegyek és soha többé nem jövök vissza!

Eztkapdki bólintott, megsimogatta Edömért és elúszott a torkolat felé.

Másnap a gyémánthal korán ébredt. Úgy döntött, elbúcsúzik Eztkapdkitól, majd útnak indul, a tündért azonban mintha a föld nyelte volna el.

- Ha hétfő, akkor hering - emlékezett Edömér, de hiába úszta be az öblöt keresztül-kasul, egyetlen aprócska heringgel sem találkozott. Megéhezett, mire visszaért a kikötőbe, ezért boldogan harapott rá egy kövér kukoricaszemre, ami épp ott lebegett el a szemei előtt. A következő pillanatban mintha tőrt döftek volna a szájába, valami a levegőbe rántotta, szemét pedig elvakította a hajnali napfény.

- Csillogó halacska - nevetett egy fekete, borzas hajú kisfiú a parton és lefejtette Edömért a horogról.

- Könyörgöm, ne ölj meg! - rimánkodott Edömér.

- Beszélni is tudsz? Dehogy öllek meg! Csak hazaviszlek anyukámnak, hogy fűzzön fel a nyakláncára medálnak, olyan szépen csillogsz! Mondd, ki vagy te?

Edömér jobbnak látta elhallgatni, hogy pikkelyek helyett valódi gyémántok borítják.

- Nem fontos, ki vagyok, csak az, amit érted tehetek. Ha visszaeresztesz a tengerbe, teljesítem egy kívánságod.

- És ha nem eresztelek vissza, akkor elpusztulsz?

Edömér bólintott. A kisfiú leguggolt és visszaengedte a vízbe. A hal bucskázott hármat, majd megszólalt.

Aranyhal, Gyémánthal,

Egyik íj, másik kard.

Egyik vesz, másik ad.

De csak ha őszinte vagy.

- Olyat is el tudsz venni, ami nemcsak nekem, de a testvéreimnek is bánatot okoz? És csak egy valamit vagy többet is?

Edömér meglepődött, hogy az embergyerek elsőre megértette őt és eszébe jutott az elmúlt két nap. Két nap, két kárbaveszett kívánság. Az emberek igazán furcsák.

- Mivel jót tettél velem, összesen hármat kívánhatsz - szólalt meg Edömér.

A kisfiú lehajtotta a fejét és egy kavicsot kezdett kopott cipője orrával rugdosni.

- De ígérd meg, hogy nem árulsz el senkinek! Apunak főleg nem - kérte és Edömér megígérte.

- Tudod, nekem sok testvérem van, összesen négy, Lujza, Veronika, Mária és Roberto. Pénzünk viszont nincs sok. Sőt, valójában szinte nincs is. Annyira, hogy apukám a múltkor Omártól, a kalmártól kért kölcsön, mert másként nem tudott volna a királynak ajándékot vinni. Pedig a városban mindenkinek legalább egy évben egyszer meg kell ajándékozni a királyt, különben szörnyű bosszút áll. Az a kívánságom, hogy az apukám ne legyen szomorú, Omár ne kérjen több pénzt vissza, mint amennyit adott és hogy a királynak soha többé ne kelljen ajándékot vinni.

Edömér nem bírt megszólalni.

- Ez már túl sok kívánság? Ennyit nem szabad? - kérdezte a kisfiú ijedten.

- De szabad - suttogta, majd háromig számolt és megrázta magát. Velence minden irányába ezernyi gyémánt röpült az égbe és a valahol messze mintha gyereknevetés hallatszott volna. A nevetés egyre hangosabb lett, ragadósnak bizonyult, csakhamar a kisfiút is elérte, le kellett ülnie a kőre, a hasát fogta, úgy kacagott. Aztán minden elcsendesült, a gyémántok eltűntek az égről, csak a kisfiú és Edömér maradtak. Valami mégis megváltozott.

- Eltűntek a gyémántjaid! - kiáltott fel a kisfiú. Edömér döbbenten nézett végig magán. Testét épp olyan szürke pikkelyek borították, mint bármelyik közönséges tengeri halét. Ebben a pillanatban egy pici hering dugta ki fejét a vízből.

- A gyémánthal egyetlen esetben veszíti el varázserejét: ha egy egyszerre három kívánságot teljesít. Ez az egy lehetősége van arra, hogy olyanná váljon, mint bármelyik másik hal. Kivéve persze ha megkér engem, a tenger tündérét, hogy adjam vissza varázserejét.

Edömér tekintete a templom tornyára, majd a város főterére tévedt. Ha olyan lenne, mint bárki más, nem ölték meg volna kis híján kétszer.

- Jól gondold meg, Edömér, hogy mit szeretnél. Most már tudod, hogy a gyémánthalak élete nehéz.

- De Velencében sok a gyerek és van, amelyik még nálam is szomorúbb - kiáltott fel a kisfiú.

- Azt akarom, hogy legyek megint gyémánthal.

Edömér gyémántjai egy pillanat alatt a helyükre kerültek, a kisfiú pedig boldogan rohant haza, hogy találkozzon apjával.

A gyémánthal azóta is sok jót tesz a világban. Ne bánd, ha még nem találkoztál vele, hisz az csak annyit jelent, hogy nem te vagy a legszomorúbb a városban.

Könyvesbolt

2010-10-28T10:52:00.006+02:00

Fotó: Flickr

Könyvesboltban állok. Az egész olyan tágas és elegáns, mintha könyvtár lenne, csak amit innen hazaviszek, azt még utána sokáig kell néznem a nappalim polcán. Ha lenne saját nappalim, akkor a falait zöldre, a mennyezetét pedig pirosra festeném. A padlóra csíkos szőnyeget tennék, az ablakpárkányra cirmos macskát ültetnék, az ablak előtt szomorúfűz állna és tartanék egy könyvet a polcon csakis a szobám kedvéért. Kár, hogy a városban nem nő szomorúfűz.

Ahogy körülnézek, megakad a szemem Révay díszkötésű lexikonján. Nagyon szép, de nem hiszem, hogy ez lenne a nappalim stílusa. És nem is a krimi, szerelmes regény vagy fotóalbum. Növényhatározó? Túl zöld. Mesekönyv? Esetleg. Talán. Ha nem valami gagyi pónis.

Egy kesehajú fickó áll tőlem nem messze, kék könyvesköpenyben, savanyú szagot áraszt. Kérdeznék tőle, de meggondolom magam. Kell legyen itt még valaki. Egy szőke, borzas csaj sétál felém, olcsó parfümillat lengi körül, szintén köpenyt visel.
- Elnézést, merre vannak a mesekönyvek?
- Erre egyenesen, aztán jobbra a sarokban. Pontosan mit keres?
- Hát mesekönyvet.
- Mesekönyvet csak úgy?
- Nem csak úgy. Mesekönyvet… a szomorúfűzről.
Úgy néz rám, mintha meghibbantam volna. Halkan magyarázom.
- Tudja, az unokahúgom odavan a szomorúfűzekért.
Ami persze tök hülyeség és már mikor kimondom, érzem, hogy hülyén is hangzik. Hallgatunk. A csaj úgy tesz, mintha törné a fejét, aztán megunja.
- Az úr - mutat a kesehajúra - a gyerekkönyvekért felel. Talán ő tud magának segíteni.
Ó anyám, hisz épp ezt akartam elkerülni. A szőke borzasra bólintok és úgy teszek, mintha indulnék a kollégája felé, de a csaj kitartóan követ a tekintetével. Muszáj odalépnem a kesehajúhoz.
- Elnézést, uram, tudna nekem segíteni? Szomorúfűzről szóló mesekönyvet keresek, vagy legalábbis olyat, amiben szerepel egy szomorúfűz.
A fickónak szeme se rebben. A homlokom fölé függeszti a tekintetét, a szája lassan mozog, szinte rágja a szavakat. A köpenyéből áradó szag erősebbé válik, mint egy lebegő védjegy, olyan. Próbálok aprókat lélegezni és míg ő gondolkodik, elképzelem a nappaliját. Szürkére mosott inget látok az ágyra terítve, az ágy mellett zárható szekrény, benne napló, vallomások sosem érintett nőkről és egy átolvasott kamaszkorról.
- Három éve áprilisban megjelent egy gyermek leporelló a vízpart növényeiről, négy éve pedig egy erdélyi népmese a Szomorúfűz tündéréről, de ezek már elfogytak. Idén semmit sem adtak ki ebben a témában, mármint gyerekeknek, úgy értem. Várjon azért, megnézem a számítógépben is, hátha csal az emlékezetem.
A fickó totál letaglóz. Nézem, ahogy a gépbe pötyög és vár.
- Nincs most ilyen mesekönyvünk, sajnálom.
Úgy tűnik, valóban sajnálja, legalábbis olyan arcot vág.
- Semmi baj, köszönöm, szép napot - mondom és enyhe csalódottságot érzek. Ő fel sem néz. Már a kijáratnál járok, amikor utánam szól.
- Várjon. Két sarokkal arrébb van egy antikvárium, ott talál még egyet a tündéresből. Tudja, hol?
Megtorpanok.
- Igen, ismerem azt az antikváriumot - felelem - Köszönöm!
- Nincs mit - mondja és aprót biccent.
Most látom, hogy a borzas még mindig figyel. Elkapom a pillantását, félrenéz. Nem köszönünk el egymástól.

Kilépek a boltból, a tömeg a villamos felé sodor, mégsem esik jól arra menni. Megtorpanok, egy nő rámtolja a babakocsiját. Nem számít. Nekem kell az a könyv. Pénz van nálam, a boltot is megtalálom, olajzöld cégéren bordó betűk arany szegéllyel. Ahogy belépek, a fejem felett valami kolompolni kezd. Egy idős férfi áll a pult mögött. Olvas és néha firkál valamit egy lapra.
- Jó napot! Tudna nekem segíteni?
- Persze - válaszol és olvas tovább. A falon hangosan ketyeg az óra.
- Mondja csak, figyelek - dünnyögi végre, de a szemét nem veszi le a lapokról.
- Egy mesekönyvet keresek, a Szomorúfűz tündéréről szól.
- Igen, ismerem, erdélyi népmese. Ha még nem vitték el, a belső helyiségben találja, az ajtó melletti második polcon. Szóljon, ha nem boldogul - válaszol és végre felpillant. A jobb szeme mellett anyajegy van.
A könyvet ott találom, ahol mondta. Megveszem, hazaviszem, elolvasom, tetszik.

Remélem, a nappalimnak is fog.

Emberkert

2010-09-21T15:45:00.011+02:00

Autóban ülünk. Kinn sötét fagy, benn párás meleg. Eső folyik a szélvédőn. Kiszállhatok? Nem szállhatok. Százhússzal megyünk. Az út mellett elcsapott macska teteme.

- Hogy a fenébe került ez ide? - kérdezem.

- A pálya melletti kerítés néha lyukas. Azon át tud bújni - feleled.

Akkor sem értem. Nincs is tanya közelben. Hogy került ez ide?

Meglógott. A macska kíváncsi jószág. Azon gondolkodom, vajon milyen lehetett az a pillanat, amikor eltört a gerince. Egyből elpusztult? Vagy még kihúzta magát az út széléig? Egyáltalán mit érdekel ez engem. Ez csak egy macska. Mármint macska volt. Amúgy meg az is lehet, hogy jobb neki így, elcsapva. Lehet, hogy ő akarta így. Mondjuk, hogy öngyilkos lett. A látvány szörnyű, de arról nem tehet. Az öngyilkosságot amúgy sem lehet szépen intézni. Akárhogy erőlködsz, ronda maradsz a végén. Nézzük az akasztást. Puffadt fej, kilógó nyelv, eltorzult arc, himbálózó lábak. A főbelövés még csúnyább. Talán a gyógyszer, mondjuk az altató. Nem is tudom.

- Kérem, doktor úr, segítsen. Tudom, nem kellene ezzel ügyeletben zavarnom, csak tudja, a lányomnak sürgős. Talált egy sünt, tíz centi az egész állat. Szeretné kiteleltetni egy nagy dobozban, de aggódik, hogy a sün fogságban elpusztul. Mondja, maga mit tanácsol?

- Engedjék szabadon. A vadon élő állat nem bírja a bezártságot, főleg nem hónapokon át.

- Igen, magam is ezt gondoltam. Köszönöm, doktor úr.

- Igazán nincs mit.

A rádióban épp a disznótartásról folyik a szó. Civil természetvédők titokban forgattak egy magyar sertés telepen. A vágóhídon áll a kosz, a malacok aprócska ólakban egymáson taposnak, a legtöbbnek ereje sincs visítani, állatorvos nincs, a táp vegykezelt. A felvétel nyilvánosságra került, a telep fenntartóját és az állatvédelmi hatóságot felelősségre vonták, az állatvédelmi ombudsman őrjöng. A rádióban is.

- Kérem, én ezt nem tudom komolyan venni. Micsoda módszer titokban forgatni? Micsoda hátbatámadás ez az állatvédők részéről? A hatóság nevében kikérem magamnak. Miért nem küldtek hivatalos levelet és kértek kivizsgálást?

- Kértek felvilágosítást, csak nem kaptak. Ezt már a műsor elején elmondtuk.

- Nem ez a lényeg, kérem. Mondja meg nekem, mi értelme lejáratni a magyar állatvédelmet az egész ország előtt? Kinek jó ez? Nekünk nem, az biztos, de a malacoknak sem. Különben is? Mi a garancia arra, hogy nem egy külföldi telepen forgattak?

- Szerintem ez könnyen bebizonyítható.

- Nem értek egyet, kérem. Én azt gondolom, hogy mindez rágalom. Egyszerűen az történt, hogy felvettek pár szomorú disznót külföldön és most azt vetítik fűnek-fának. Én csak azt tudom mondani, hogy a magyar sertések boldogok. Igenis boldogok.

Ha a nyúl gyáva, a bagoly bölcs, a róka ravasz, a kutya pedig hűséges, akkor te egy negyed nyúl, egy negyed róka és két negyed kutya vagy. Külsőleg pedig négy negyed pocok.

Csáky bácsi

2010-09-11T19:48:00.009+02:00

Csáky bácsi az egyetlen a bérházban, aki teljesen egyedül lakik, és még egy macskája sincs, mint Fruzsina néninek, akinek valaha még férje is volt. Csáky bácsit senki sem szereti a házban, mert ő sem szeret senkit, és a lakók mindig dúlnak-fúlnak a lakógyűlés után, hogy a "Csáky bácsi megint be akar perelni valakit", vagy a "Gyerekekből van elege", mert állandóan az eresze alól leskelődnek a lakásába. Csáky bácsi még söprögetni is csak ijesztően tud. Őszes, kevéske haját villaalakúra borzolja a szél és kabátja már messziről doh szagot áraszt.

Csáky bácsitól az összes gyerek fél a házban. Ha épp bent üldögél a lakásában, a nagyok a kicsiket az eresz alá küldik, hogy onnan leskelődjenek, mit csinál az öreg. Peti, a legidősebb fiú közülük, egyszer még egy almát is el mert lopni az ajtaja előtt. Az almát lent, a fészerbe nézték meg nagyítóval, de nem találtak rajta semmi különöset. Azért megőrizték, mert igazán nagy kincs, bár a rothadástól kétségtelenül kezdett egyre büdösebb lenni. De kidobni még senki sem merte, mert az Petinek igazán fájt volna.

A fészer a másik nagy kincs. Igaz, hogy a vandálok éjszakánként feltörik, és a zárat Peti apukája sem tudja megpreparálni, sőt igaz az is, hogy a deszka ajtaja ki is dől, meg be is dől, és még fényes nappal is homályos és nyirkos, mégis irigyli tőlük az egész utca.

A fészer csak a gyerekeké, és a gyerekek is a fészeré, mert tűzön-vízen át ragaszkodnak hozzá. Pedig Csáky bácsi már azt is el akarta kobozni tőlük, mert azt mondta, hogy "az a bűn forrása", és hogy nem érti "mit csinálhatnak ott minden este"... meg persze akarja valahol tárolni az almáit.

Ma is Peti az első, aki lemegy a fészerbe. Megkeresi a párnáját, amit az anyukája varrt neki, hogy meg ne fázzon, kinyújtja hosszú, vékony lábait, és komoly képpel olvasni kezd. Mindig ugyanazt, az ősemberes búvár zsebkönyvet, aminek olyan jól lehet zörgetni a lapjait.

Zsuzsi már így talál rá. Rendszerint előbb érkezik, mint a húga, Eszti. Peti már a fészerből hallja, ahogy sebesen trappol lefele a lépcsőn, és egyfolytában kiabál az anyukájának. Peti a múltkor megkérdezte tőle, hogy miért. Zsuzsi megrántotta a vállát, úgy, ahogy csak ő tudja, és azt válaszolta, hogy azért, mert amíg ő beszél, addig az anyja legalább nem jut szóhoz, és nem dirigálhat neki semmit. Peti ilyenkor mindig kicsit zavarba jön Zsuzsival kapcsolatban, mert azt tudja, hogy okos lány, meg szótlan is, ami a lányoknál szinte ugyanaz, de hogy tud színészkedni is, azt nem.

Zsuzsi a fészerbe lépve sosem köszön, inkább dörmög valami érthetetlent az orra alatt és leveszi a pulóvert, amit az anyja adott rá. Peti ilyenkor is egy kicsit zavarba jön, de azt már nem tudja megmagyarázni, hogy miért.

Laci azért csak harmadiknak érkezik, mert minden délután úszás edzése van, és még a nagymamájához is fel szokott menni másodikat ebédelni. Őt is hallani, mikor jön, mert az apukája hozza kocsival. Igazából nem is ő a hangos, hanem az apukája. Laci apukája ugyanis karmester és már a garázsból hallani, ahogy szenvedélyesen énekel, és közben olyan széles köröket ír le a kezével, hogy még a vakolatot is leveri a falról. Laci nem szereti, ha az apukájáról kérdezik, az anyukájáról meg nem tud mesélni, mert már négy éve, hogy meghalt. A bátyjáról viszont annál több érdekes történetet tud.

A kis Eszti az utolsó. És a legkisebb is, még csak hat éves. Szeret kotnyeleskedni, és okoskodni, de sajnos vagy nem sajnos, sose tud olyan okosakat mondani. Az elkent könnyek nyomai szinte mindig látszanak az arcán, mikor belép, mert az anyukájuk nagyon szigorú és tanárnéni, és Eszti csak heves sírással tudja meggyőzni, hogy neki minden délután a fészerben a helye. És Eszti, mióta rájött erre, egyfolytában sír, csak akkor nem, ha a többiek ráordítanak, hogy most már hagyd abba. Akkor is csak azért hagyja abba, mert annyira megsértődik, hogy azt már könnyekkel nem is tudja kifejezni, ezért inkább beharapja a száját, és öt percre leül a sarokba duzzogni.

Peti, Zsuzsi, Laci és a kis Eszti most is ott ül a fészerbe, és Csáky bácsiról beszélgetnek. Illetve csak Peti, Laci és Zsuzsi, mert Eszti még a sarokban duzzog, és bár már nem sír, de még jó néhány percig nem tudja eldönteni, megérdemlik-e már a többiek a társaságát.

- Szerintem azért él egyedül, mert megölte a feleségét - dörmögi Laci, aki a bátyjával minden hétvégén megnéz egy horror filmet. A kis Eszti felsikít a sarokban, és reszketni kezd, mint a nyárfalevél, de nem figyelnek rá. Ezt már mindenki megszokta.

- Honnan tudod, hogy volt-e egyáltalán felesége? - kérdi Zsuzsi szemráncolva. Ezen egy hosszú pillanatig mindnyájan elgondolkoznak, még a kis Eszti is abbahagyja a remegést.

- Figyeljetek, most komolyan - kezdi Peti, aki egyébként is mindig mindent komolyan mond, és fiú létére osztályelső - Arra gondoltam, mi lenne, ha kiderítenénk. Mert lehet, hogy nem is él egyedül, hanem rejteget valamit a lakásában... illagálisan..... értitek? - kérdi végül elbizonytalanodva. A körmét kezdi piszkálgatni, alán megint kicsit túl messzire szaladtak a gondolatai, és nem értik, mit akar.

- Mit akarsz pontosan? - kérdi végül Laci ugyanolyan bizonytalanul.

- Nagyon egyszerű - vágja rá Peti. - Kiderítjük, ki ez a Csáky bácsi, honnan jött, és főleg, hogy van-e valami vaj a füle mögött. Mert szemétség... - gyorsan Esztire néz, hogy ő hallja-e, de Eszti azóta újra elkezdett hüppögni - egyszóval nem járja, hogy az öreg csak úgy beleszóljon mindenki életébe.

- És nem is hogy mindenkiébe - teszi hozzá Zsuzsi feldúltan - de a mienkbe is. Mert szerintem is illag... szóval egy nagy bunkó, hogy a mi fészerünkre fáj állandóan a foga.

- Én megkérhetem a bátyámat, hogy segítsen - ajánlja Laci, de csak egyszer, mert a bátyja nevének hallatára mindhárom gyerek a falnak fordul.

- Meg tudjuk oldani! - mondja Peti - Csak még azt nem tudom, hogy.

Két nappal később lett csak meg a haditerv, mert szerdán nem tudtak találkozni a lakógyűlés miatt. A szomszédok akkor Zsuzsiékhoz mentek dúlni-fúlni, mert Zsuzsiék anyukája finom pogácsát sütött. A gyerekek is ott találkoztak, de nem tartották meg a tanácskozást, mert először ettek, aztán nézték, ahogy Ilonka néni a szoba közepén szónokol, és rájöttek, hogy pont olyan, mint az Egri csillagok elején a szurkot öntő nő.

Aztán másnap, a kidőlt-bedőlt deszkaajtón túl, a fészer örökké nedves falának tövében, egy párnán ücsörögve, hosszú csend után a kis Eszti fejéből pattant ki az ötlet, ami még a nővére szerint is óriási... annyira, hogy Eszti végre elérte, amire annyira vágyott: elvették a neve elől a "kis" jelzőt. A sikeren felbátorodva új jelzőt kért, az Okosat, de ezt azért már nem szavazták meg.

Az ötlet pofonegyszerű. Az öreg számít arra, hogy a lakók mind ellene vannak, semmin nem lepődne meg, amit a gyerekek csinálnak...kivéve, ha az a valami jó. Vagyis, az öreg Csáky bácsi oldalát előbb-utóbb lyukasra fúrná a kiváncsiság, hogy vajon miért kap minden rossz megjegyzése, vagy más disznó dolga után egy mikulás-csomagot az eresze alá. És hajlandó lesz a titokért cserébe írásba adni, hogy soha többet nem megy bíróságra a fészer miatt, hanem meghagyja a gyerekeknek.

- Sőt, azt is írásba adhatná, hogy minden találkozóra hoz egy tál fánkot... boszorkány-habbal leöntve - teszi hozzá a kis ... illetve csak Eszti a hasát simogatva.

- Először ne ezeken gondolkozzunk - szögezi le Peti, aki nem hiába a legokosabb közülük.

Mikulás előtt pontosan két héttel kezdték el szállítani a Mikulás-csomagokat Csáky bácsi eresze alá. Vagyis a "meglepiket", ahogy egymás közt titkosan elnevezték. Szerencséjükre az öreg szokatlanul rossz kedvében volt, hol belerúgott Fruzsina néni macskájába, hol leverte a botjával Esztiék cserepes muskátliját, sőt, egyszer szántszándékkal rálépett Laci apukájának frissen suvickolt fellépő cipőjére is. És mindig megkapta érte e csomagot, és Eszti megbecsültsége egyre jobban, egyre nagyobbra nőtt. Ő volt ugyanis négyük közül az egyetlen, aki teljesen befért az eresz alá, és nagy meglepetésükre az udvarban rendezett versenyfutás után az is kiderült, hogy Laci után ő tud a leggyorsabban szaladni.

A terv bevált, minél drágább ajándékokat tettek a csomagba, Csáky bácsi annál zavartabban viselkedett. Hát még mikor Zsuzsi felvetette - mert neki van esze az ilyesmihez - hogy tegyenek bele személyre szóló üzeneteket is. Ilyeneket, mint például "Jó étvágyat, drága Csáky bácsi! Maga a legkedvesebb ember, akit még a Mikulás is nagyon szeret." vagy " Látja, Csáky bácsi, már nincs is olyan egyedül, mint az ujjam, mert a Mikulás eljött meglátogatni az éjjel." vagy csak egyszerűen " Hull a hó és hózik, Csáky bácsi fázik".

Petiék féltek attól, hogy az öreget majd hidegen hagyják az ajándékok, de nem ígynaptól egyre nehezebb volt becsempészni az ajándékokat, mert az öreg lesben állt. Először sötétedés után mentek, mert akkor nézte a híradót, aztán a negyedik naptól már azt is kihagyta a rejtély kedvéért. Akkor két napig nem kapott semmit, mert addig tanácskoztak, és végül úgy döntöttek, hogy a postaládájába teszik ezentúl a levélkéket és egy vékony tábla csokit is. Csáky bácsi ezt már sehogy sem tudta kinyomozni, sőt a titok megfejtése annyira elszívta minden energiáját, hogy még gorombáskodni is elfelejtett. Mikulás előtt két nappal tartották az év utolsó lakógyűlését. Csáky bácsi nem felejtette el, ott állt ő is a lépcsőfordulóban, ködös szemmel, a bárányszőrrel bélelt kucsmáját szorongatva, de meg nem szólalt. Illetve Ilonka néni, aki mellette állt, a gyűlés után szentül állította, az öreg legalább négyszer elsuttogta, hogy " Rá fogok jönni, ha fene fenét eszik is ", de hogy mire, azt még Ilonka néni sem tudta. A lakógyűlés után Fruzsina nénihez ment mindenki szilvás lepényt enni, de Csáky bácsi persze ott maradt.

A gyerekek a fészerből lesték minden mozdulatát. Az öreg először felbattyogott a lépcsőn, aztán megállt és visszament a posta ládájához. Nagyítót vett elő, és mint egykor a gyerekek az almáját, ő is elkezdte vizsgálni a nyomokat. Legalább fél percig. Utána csalódottan fújva egyet fejébe nyomta a kucsmáját és vissza baktatott a lépcsőn.

történt. A harmadik - Srácok! - suttogja Laci, mikor az öreg már hallótávolságon kívül jár - Azt hiszem, eljött az ideje.

- Biztos? Nem várunk Mikulásig? - kérdi Zsuzsi icipicit megszeppenve. Nem mintha félne az öregtől, csak hát...

- Nem lehet - vágja rá Peti is - Csáky bácsi egyre szemfülesebb. Nem láttad a nagyítót a kezében? Nemsokára detektort is hoz.

- Igazad van - hagyja rá Zsuzsi is, milőtt kiderülne, hogy fogalma sincs, mi az a detektor - Egyre veszélyesebb ez a játék, az öreg pedig már nem lehet ennél kiváncsibb.

- Engem sose kap el! - dülleszti mellét a kis Eszti.

- Fogd már be a szád! - rivall rá Zsuzsi jóízűn. Most már megteheti, ha ma eldől a terv, neki nem kell tovább visszafognia magát a húga miatt, nem lesz már "kulcsember", ahogy Peti mondta.

- Félkulcsember se, sőt egy biciklizár sem lesz már a bandában, végre helyre áll a régi rend! - mulat magában Zsuzsi.

- Tudjátok mit? - mondja jókedvében szinte kuncogva, ami tőle rendkívül nagy ritkaság - Most már teljesen biztos vagyok abban, hogy itt az ideje.

Csáky bácsi ajtaja előtt, a függőfolyosóra érve még egyszer elbizonytalanodnak egy kicsit. Laci Zsuzsit, Zsuzsi a hugát lökdösi, taszigálja előre, és még Peti, a nagy Peti is vörös fejjel tiltakozik, hogy ő nem, ő biztosan nem fog becsöngetni. Végül Eszti menti meg a helyzetet. Rájött ugyanis, hogy itt az utolsó alkalom még egy kis dicsőséget szerezni. Nagy bátran feláll egy virágcserépre és míg a többiek tátott szájjal figyelik, ő megnyomja a csengőt. Szinte ugyanabban a pillanatban kivágódik az ajtó, és előáll hosszú házikabátban, cigarettával a foga között a rettegett Csáky bácsi.

- Csókolom! - rebegi Eszti, mert jobb nem jut eszébe. A többieknek még ennyi sem, ők továbbra is csak állnak, és mint a halak a piacon, levegő után kapkodnak.

- Mit akartok itt? - mennydörög az öreg és mintha farkaséhség gyötörné, úgy jártatja végig a szemét a díszes társaságon. Peti nyeri vissza először a hangját. Krákog, köhécsel egy kicsit, de végül belekezd.

- Én, tetszik tudni....

- Illetve mi - teszi hozzá Eszti a pontosság kedvéért.

- Igen, akkor mi - nyögi Peti kényszeredetten - meg szeretnénk kérdezni a Csáky bácsit, hogy nem tetszett-e kapni mostanában Mikulás-csomagot? Mert mi igen, de más nem a házban.

Csáky bácsi egy pillanatra meginog, mint aki kész leszédülni a folyosóról, aztán némán az ereszére kezd mutogatni.

- Ugye, hogy...lám, lám, ti is áldozatok vagytok - brekegi nagy ámulatában, aztán visszanyeri eredeti rekedtes, vészjósló hangját. - És tudtok valamit erről a titkos télapóról? - kérdi gyanakodva. A gyerekek hirtelen nem is tudják, minek örülne jobban az öreg, ha megtudná tőlük a titkot, vagy ha ő maga deríthetné ki.

- Igen - vágja rá Eszti elsőként, és nem érti, miért néznek rá a többiek olyan szemrehányóan.

- Akkor mondjátok meg azonnal! - követeli az öreg mohón, még elébb lépve, a kezét is kinyújtva. Erre mind a négyen hátrahőkölnek.

- Nem mondjuk meg! - válaszol végül Peti határozottan. - Csak egy feltétellel.

Az öreg el is felejt meglepődni a gyerekek pimaszságán, izgalmában magragadja Peti kezét, mintha az élete függne rajta.

- Mondd, fiam, mi legyen az.

- Adja írásba, hogy nem fog soha többet pereskedni a fészerért, hanem beletörődik, hogy a mienk - Peti nagyot szusszant a mondat végén.

- Megigérem - mondja csendesen Csáky bácsi.

- És azt is, hogy többet nem veri le anyu virágait az ablakból! - rikkant bátran Eszti.

- Ígérem - sóhajtja még halkabban az öreg.

- És azt is, hogy többet nem tapos direkt az apukám fellépő cipőjére - mondja Laci olyan indulatosan, hogy észre sem veszi, a többiek tátott szájjal figyelik. Laci ugyanis még sosem vette mások előtt védelmébe az apját.

- Az nem direkt volt - hajtja le a fejét az öreg - de ígérem, hogy figyelni fogok - azzal szó nélkül aláírja a papírt, és várakozón felpillant a gyerekekre.

- Gyertek be, és áruljátok végre el! - mondja és hagyja, hogy a gyerekek szépen besorjázzanak mellette a lakásba. Leülnek, zavartan, pirosan, egymást böködve, aztán Eszti végre belekezd.

- Én férek be egyedül az eresz alá, és én vagyok a majdnem leggyorsabb is - pöffeszkedik a széken, aztán szemlesütve elhallgat.

- Ti voltatok? - kérdi az öreg furcsa hangon. Egyik gyerek sem mer most már felnézni, bár ha jól belegondolunk, ők nem is csináltak semmi rosszat. Peti kínjában cipőjével a szőnyeg rojtjait rugdossa, de ahogy beáll a nagy csönd, azt is abbahagyja. Hogy mi történt ezután? Nem a világvége, nem, még vér sem folyt. Csáky bácsi megkérdezte, mit ennének legszívesebben, és mivel beszélésben is Eszti a leggyorsabb, mind a négyen fánkot ettek boszorkányhabbal leöntve. Csáky bácsi pedig bevallotta, hogy nagyon, de nagyon régen kapott ennyi meglepetést és imádja a csokit, és köszön mindent, mert ez eszébe jutatta, hogy " nincs teljesen egyedül a világban ", vagy valami ilyesmi. Ezt nem hallották tisztán, mert Csáky bácsi közben az orrát fújta.

Kiváncsi vagy rá, mi történt ezután? Csáky bácsi, ha nem is osztotta szét a vagyonát a szegények között, és templomba sem kezdett járni, de betartotta, amit ígért. Sőt, kis Esztit furcsamód annyira megszerette, hogy egy névre szóló üzenetet és egy tábla lapos csokit csempészett a postaládájukba.

Ez állt a papíron: "Esztike! Nagyon örülök, hogy egy házban lakunk, rendkívül emlékeztetsz a rég elhunyt kislányomra. Csáky Mihály".

Eszti nem örült az üzenetnek, hüppögve mondta, hogy ő nem akar egy halottra hasonlítani, mert a halottak csúnyák és földszagúak, a többiek viszont örültek. Ezzel ugyanis az utolsó titokra is fényderült.

Szilveszter előtt a lakók úgy döntöttek, tartanak még egy lakógyűlést, hogy a "várható áremelkedésekből származó költség többletet kikalkulálják" - ahogy azt Imre bácsi mondta. Ebbe mindenki beleegyezett, mert Imre bácsi a minisztériumban dolgozik, számzáras aktatáskája van, és Ilonka néni szerint egyszerűen "nem lehet neki ellenállni" . Lehet, hogy Csáky bácsi is az ő tiszteletére - bár ezt még én, a ház kéményseprője sem hiszem - de megvendégelte az egész társaságot boszorkányhabos fánkkal és teával. Az uzsonna olyan jól sikerült, hogy Csáky bácsi azóta pirossal jelöli a lakógyűlések napját. Hogy honnan tudom? A kéményekből mindent látni...

Piroska, a farkas

2010-08-22T11:13:00.008+02:00

Piroska, a farkas

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kölyökfarkas, akit úgy hívtak, Piroska. Nevét bundája színéről kapta és arról, hogy ha zavarba jött, könnyen elpirult. Testvérei sokat gúnyolták, ezért ha csak tehette, Piroska egyedül játszott. Mikor bátyjai a sziklán kergetőztek, ő a tóban fürdött, ha vadászni mentek, a barlang mögé bújt, esténként pedig, mikor családja nyugovóra tért, a rekettyésbe húzodott és verseket költött.

Egyik este, mikor épp a tücsökzenéhez írt balladát, Piroskát ismeretlen hang zavarta meg.

- Báháhárcsak faharkas lehetnék. Voníthatnék, vadászhatnék, éjjel-nappal húst ehetnék.
A hang a mellette lévő bokorból jött és leginkább sírásra emlékeztetett.
- Ki az ott? - kérdezte Piroska riadtan.
- Alfréd vagyok, a nyúl, aki farkas akar lenni - felelte a nyúl, majd kirontott a bokorból és Piroska orrába harapott.
- Te nem nyúl vagy, hanem egy vérengző vadállat! - ordította a kölyökfarkas - A nyúl, amit apám szájában láttam, nem beszélt és nem is harapott. Talán bizony haragszol rám?
- Haragszom rád, mert te nagy vagy, én meg kicsi, mert tőled félnek az állatok, tőlem nem. Igenis haragszom, mert te farkas lehetsz, én meg nem!
Piroska megsajnálta Alfrédot.
- Tudod, farkasnak lenni néha nagyon nehéz. Sőt, unalmas. És magányos. Én például bármilyen állat szívesebben lennék, mint farkas.
A nyúl elborzadva nézett Piroskára és megrázta a fejét.
- Csak lennél nyúl egy napra, biztosan megbánnád.
- Én aztán nem! - csattant fel Piroska.
- De igen!
- Nem!
- De!
- Nem!
- Rendben van. Ha ilyen nagy a szád, akkor biztos nem bánod, hogy próbára teszlek - Alfréd gúnyosan mosolygott - A Kristály tóban él két tündér, Ígyisjó és Úgyisjó. Egyszer már jártam náluk és kértem, hogy változtassanak farkassá, de azt mondták, ez csak úgy lehetséges, ha találok egy farkast, aki pedig nyúllá akar változni. Azt hittem, nincs a földön ekkora bolond, de tévedtem. Csapj a macsomba, komám, és irány a Kristály tó!
Piroska berezelt a tervtől, de hogy ne tűnjön gyávának, mint egy nyúl, kötélnek állt. Pakoltak batyujukba némi elemózsiát, aztán nyakukba vették az erdőt és mentek, mendegéltek egész éjszakán át. Hajnalban értek a tóhoz, ahol Bagoly, a révész már várta őket.
- Tudom, mi járatban vagytok, mert én mindent tudok, mindent hallok és mindent látok, ami az erdőben történik. A tündérek csak akkor nyitják meg a tó kapuját, ha én kérem, én pedig csak akkor kérem, ha az utazók kedvemre való ajándékkal lepnek meg.
Piroska és a Nyúl túrni kezdték batyujukat, de néhány szál répán, csonton és vízen kívül mást nem találtak.
- Mégis minek örülnél a legjobban? - kérdezte Alfréd a baglyot.
- Adjatok valamit, ami igazán sosem lesz az enyém, aminek nincs szárnya, mégis repül és nem étel, mégis annyira finom, hogy sosem lehet betelni vele.
- Ez meg miről beszél? - a nyúl kétségbeesetten nézett Piroskára.
– Te nem tudod? Figyelj jól! - súgta a farkas, majd kihúzta magát és szavalni kezdett a bagolynak. Alig jutott a harmadik versig, mikor a tündérek, Ígyisjó és Úgyisjó kikönyököltek a tó partjára.
- Brávó! Csodálatos! Remekmű! - tapsoltak - Kérhetsz bármit, megadjuk neked, csak szavalj még, még, még!
Így történt, hogy még aznap teljesült Piroska és Alfréd álma. A nyúl hamarosan az erdő legjobb vadásza lett, minden állat félte és tisztelte, kivéve persze a nyulakat, mert azokat sosem bántotta, Piroska pedig nyúl képében a tündérekkel maradt és koszt-kvártély fejében esténként verseket szaval.
Így élnek ma is boldogan, ha meg nem haltak.

A macska, a kutya és a ló

2010-08-11T12:38:00.009+02:00

Volt egyszer egy szegény ember, aki olyan apró faluban élt, hogy sehogy sem akadt kedvére való feleségre. Úgy döntött hát, szerencsét próbál a szomszéd király birodalmában és mivel vagyona alig volt, az útra lovát, kutyáját és a macskáját vitte magával. Elöl ment a macska elöl, mögötte az ember, mellette a ló, hátul a kutya. Mentek-mendegéltek, míg egy nagy tóhoz nem értek.
- A szomszéd király birodalma a tó túloldalán van – mondta az ember – Ahhoz, hogy átjussunk, furfangra lesz szükségünk. Macska, te vagy köztünk a leghuncutabb, mondd meg, mit tegyünk!

A macska éhes is volt, fáradt is volt, ezért úgy gondolta, legjobb lesz hazudni valamit.
- Gazdám, ezen a tavon soha emberfia át nem kelt még, mert ez egy elátkozott tó. Aki csak az ujja hegyével érinti, elmerül és örökre elnyeli a víz. Szerzek neked szemrevaló menyecskét, ígérem, csak menjünk haza, adj ennem és hagyj pihenni.
A szegény ember gondolkodott erősen, vakarta a fejét, de visszafordulni sehogyan sem akart.
- Hazug beszéd ez, te macska. Etettelek-itattalak, a bajban mégis magamra hagysz. Eredj innen, ne is lássalak!
Ezt mondta az ember, majd kutyájához fordult.

- Rajtad a sor, kedves kutyám, kérlek, segíts nekünk.
A kutya éhes is volt, fáradt is volt, a gazdáját azonban sehogyan sem akarta magára hagyni, ezért így válaszolt.
- Mindig hűségesen szolgáltalak, de a tavon átvinni nem tudlak. Itt maradok és őrt állok, míg vissza nem térsz.
Az ember megsimogatta kutyája fejét és így válaszolt.
- Maradj hát és várj rám itt. Ígérem, mire a lábam újra érinti ezt a földet, jóféle fehérnép ül majd az oldalamon.
A kutya megnyalta gazdája kezét, majd lefeküdt és elaludt.
- Négyen indultunk, ketten maradtunk. Mitévő legyek? – fordult az ember a lovához.
- Egyet se félj, kedves gazdám! Pattanj a hátamra és kapaszkodj erősen. Átviszlek a tó túlsó partjára úgy, hogy a sarkad sem érinti a vizet.
Megörült a szegényember, megnyergelte lovát és a hátára ült, az meg bátran belegázolt a tóba és úgy átvitte gazdáját, hogy a sarka sem érintette a vizet.
Mentek éjjel, mentek nappal, mire a harmadik nap reggelén elérték a szomszéd király birodalmát.
- Ideje pihennünk - szólt az ember a lovának. Megálltak és leheveredtek az árnyékba, a ló füvet harapott, gazdája meg szalonnát és kenyeret. Csöndben eszegettek és talán el is szunditanak, ha az ember szeme meg nem akad egy szépségesen szép pásztorlányon, aki épp bárányokat őrzött a mezőn. A lány is észrevette őt és igen megtetszett neki a férfi. Gondolt egyet, megszólította.
- Hallod-e te dalia, úgy ültél azon a lovon, mintha ráöntöttek volna. Mi járatban errefelé?
- Feleséget keresek – válaszolt az ember és nagyot dobbant a szíve.
- Aztán miféle asszonyra gondoltál?
A szegény elmosolyodott és így felelt.
- Olyan asszonyt keresek, aki furfangos, mint egy macska, hűséges, mint egy kutya és okos, mint egy ló.
- Akkor bizony megtaláltad, akit kerestél, mert én éppen ilyen vagyok.

Úgy csillogott a lány szeme, hogy a szegény ember tudta, igazat beszél. Nem is teketóriázott sokat, feleségül vette és ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Vakolat

2010-08-10T16:01:00.010+02:00

- Badarság! Miért lenne magányos az, aki szorosan a fal mellett megy? - Fruzsina mérgesen csapja az újságot maga mellé - Az újság sem a régi, igazán, csupa butasággal írják tele.
Pár percig lehunyt szemmel masszírozza a homlokát, aztán a fiókból egy zacskó mézes cukrot húz elő. A macska felnyávog, Fruzsina az első szemet neki adja.
- Nem hiszed, hogy én magányos vagyok, ugye, Oszi? - Fruzsina a macskát kérdezi. Az állat a kosarába gömbölyödik és elalszik.
- Sose figyelsz rám - Fruzsina kicsit megborzong, kendőjét összébb húzza a vállán. Csak idebenn hűvös minden, kinn porzik az utca a hőségtől, nem sokkal múlt dél. Fruzsina kis tükröt vesz elő, kontyát megigazítja a csontfésűvel, aztán megérinti az arcát. Ráncai elsimulnak egy pillanatra, ahogy ujjait végighúzza a bőrén.
- Emlékszel, Oszi, mikor először találkoztunk? - kezét a macska bundájára teszi - A Valéria téri játszótéren feküdtél, félig betemetve a homokozóba, emlékszel?
A macska a másik oldalára fordul, erre ő nem emlékezhet, kölyök volt még, különben is, a teret már kilenc éve máshogy hívják.

- A gyerekek voltak, csúnyán elbántak veled - folytatja Fruzsina - Én hoztalak fel, a karomban és ápoltalak, mert napokig ahhoz sem volt erőd, hogy a port kitüsszögd. Emlékszel, ugye? - Fruzsina a kosárba nyúl, hogy elrendezgesse a macska vackát.
- Tudod, Oszi, még így, hetven évesen is sokszor gondolkozom azon, hogy vajon miért maradtam gyerek nélkül. "A méhe alkalmatlan a szülésre". Ezt mondta Csiszár, a nőgyógyász, ezzel a szóval, hogy alkalmatlan és közben a kezét a vállamra tette. Menni akartam, idegesített a keze a vállamon, de nem bírtam felállni. Biztos sokáig ültem ott, mert egy idő után Csiszár unalmában az ujjaival dobolni kezdett a vállamon. Ő nem vette észre, de én igen és akkor végre megmozdultam és hazamentem. Imre otthon várt, egyenruhában, összecsomagolva. Aznap este vitték a frontra - Fruzsina maga mellé húzza a kanapén heverő ormótlan, barna dobozt és tűt, cérnát vesz elő a fiókból. A doboz tömve nylon harisnyákkal, kiszed egyet és hozzáfog a stoppoláshoz.
- Tudtad, Oszi, hogy van itt ötven éves harisnya is? Imrétől kaptam a születésnapomra, amikor hazaszökött a fogságból. Én nem tudtam, hogy hazajött, a légópincében ültem a többiekkel, ott volt Kosáryné, a tímár lánya, meg az órás, akit nem vittek el, mert sánta volt, meg az özvegy Berta. Egyszer csak betoppan Imre, mintha csak gyufáért ugrott volna le, megölel és azt mondja, hogy ezt neked hoztam a születésnapodra. Egy nylonharisnya volt a kezében, úgy tartotta felém, hogy mindenki lássa. Kikaptam a harisnyát a kezéből és ruhám zsebébe tettem, aztán meg, hogy ne lásson senki, a vállába temettem a fejem. Úgy zokogtam, hogy azt hittem, megfulladok. Imre nem értett semmit és jobb is volt így, mert abban a pillanatban a pokolba kívántam őt is és a harisnyát is. Azt hitte, ahhoz a kisasszonyhoz jön haza, akit pár évvel azelőtt ott hagyott. Alig akarta elhinni, hogy megváltam az ékszereimtől, a selyempongyolámtól, sőt, egy mázsa lisztért még a hajamat is eladtam. Bolondság, igaz, Oszi? Aki a fal mellett megy, magányos. Ostobaság.
Fruzsinát éles csengetés zavarja meg. A szomszéd Csáky áll a küszöbön.
- Kezeit csókolom! - Csáky kalapot emel. - A galambok miatt zavarom.
- Jöjjön be! - Fruzsina kiakasztja a láncot, és ajtót nyit.
- Tudja, a padláson mindent össze, hogy is mondjam szépen, piszkítanak - mondja az öreg. Fruzsina kabátot kerít és megáll Csáky előtt.
- Mire vár? Szeretek az ilyesmin minél hamarabb túlesni. - Az öregember dünnyögve eláll az asszony útjából.
Szó nélkül haladnak a hosszú függőfolyosón, el a gondnok paradicsompalántái mellett, föl a dohos padlásra, elöl az asszony, merev háttal, mögötte a férfi botladozva. Mindketten tudják mi a dolguk. Csáky kitárja az ablakokat, Fruzsina pedig seprűvel kihajtja a csapkodó állatokat.
- Hogy maga milyen bátor! - csodálkozik Csáky, míg Fruzsina mögött lépeget le a létrán.
- Semmiség, szívesen tettem, de most már mennem kell, tudja, sok a dolgom.
- Persze, igen, nem akarom feltartani, semmiképpen.
- Akkor a viszontlátásra! - int az asszony és ajtaját sietve behúzza maga után. A kukucskálón keresztül lesi az öreget, aki egy ideig szürke arccal bámulja a Kárász Fruzsina feliratot a névtáblán, aztán lehajtott fejjel elbiceg a Csáky feliratúhoz.
- Jó, hogy nem hívtam be teázni - szól Fruzsina a képmásának az előszobai tükörbe. Haragszik a férfire, amiért olyan reménytelenül egyedül van és mert mindig elpirul, ha véletlenül találkozik a tekintetük.
Háromszögbe hajtja kendőjét és a kalapok alá csúsztatja.
- Még, hogy fal... - dünnyögi - Talán az olyanok, mint Csáky, ők biztosan úgy járnak.
Kipirult arcát tenyerével hűti, kontyát szorosabbra fogja, kabátját a szekrénybe akasztja. A szöveten friss még a vakolat nyoma.

Félreforgó

2010-08-09T12:55:00.009+02:00

Félreforgó

Valahol, nem is olyan mesze, Tiszán innen, Dunán túl élt egy napraforgó, akit úgy hívtak, Félreforgó. Hogy miért nevezték így? Társai adták neki ezt a nevet, mert a nap helyett mindig valami mással volt elfoglalva.
- Látod a napot, milyen ragyogóan fényes? - mutatták neki a napraforgók.
- Nézzétek inkább az erdőt, milyen hívogatóan árnyas! - válaszolta Félreforgó.
- Érzed a napot, milyen csodásan meleg? - faggatták a napraforgók.
- Nézzétek inkább a folyót, friss és hideg lehet! - vágta rá Félreforgó.
- Látod a napot, milyen tökéletes kerek? - lelkesedtek a napraforgók.
- Nézzétek inkább az eget, olyan végtelen lehet! - mondta egyből Félreforgó.
Társai nem foglalkoztak vele többet. Forogjon csak, amerre akar, a napnál szebbet úgysem talál. Félreforgó pedig forgott hol jobbra, hol balra, míg barátságot nem kötött az őzikével, a teknőssel és a sassal. Az egyik mesélt neki erdőről, mezőről, a másik tóról, folyóról, a harmadik, a sas azonban csak annyit mondott:
- Az égről nincs mit mesélni, mert nincsen benne semmi különös. Nappal a nap süt, éjjel meg a hold világít és a csillagok.
- Hold? Csillagok? - csodálkozott Félreforgó - Azok meg micsodák?
- Olyanok, mint a nap, csak ezüst a fényük - felelte a sas.
- Látnom kell őket! - döntötte el Félreforgó és már aznap megkérte az őzikét, hogy segítsen neki virrasztani.

Hanem napnyugtakor Félreforgó és az őzike a mélynél is mélyebb álomba szenderült.
- Ma éjjel sikerülni fog - fogadkozott Félreforgó másnap és hívta a teknőst, hogy tartsa őt ébren. Hanem ahogy a nap lebukott a hegyek mögé, Félreforgó és a teknős mély álomba merült.
- Ez csakis valami trükk lehet - bosszankodott Félreforgó harmadnap és megkérte a sast, segítsen neki kideríteni, miért alszanak el, amint lebukik a nap.
- Nagy szerencséd, hogy épp hozzám fordultál, mert véletlenül tudom a választ. A Nap nagyon féltékeny teremtés. Mivel benneteket, napraforgókat szeret a legjobban a világon, ezért utolsó sugaraival minden este álomport bocsát rátok, nehogy akár csak egyikőtökből is Holdraforgó váljék. Egy esetben maradhatsz csak ébren: ha megakadályozod, hogy az álompor rád hulljon.
- Sas barátom, mondd meg, mitévő legyek? - kérdezte Félreforgó, de a sas tanácstalanul megvonta szárnyait. Sem ő, sem az őzike, de még a teknős sem tudott neki segíteni. Törte Félreforgó a fejét reggel, törte a fejét este és már azt hitte, soha semmi sem fog eszébe jutni, amikor hirtelen valami megzavarta a gondolkodásban.
- Mi ez? - kérdezte társait - Ki az, aki árnyékot mer vetni rám?
- Csak én vagyok - kiáltott le neki a sas, aki épp fölötte körözött. Félreforgó először az árnyékot nézte, aztán a sast, végül boldogan felkiáltott.
- Megvan a megoldás! Ha fölém repülsz napnyugtakor, rád esik majd az álompor, nem rám.
- Milyen igaz - nevetett a sas, aztán elkomolyodott.
- Mondd csak, aztán beszélgetni is fogsz majd a Holddal és a csillagokkal? - kérdezte.
- Hát persze - felelte Félreforgó.
- Mindegyikkel külön-külön?
- Mindegyikkel külön-külön.
- És ha találsz csak egyetlen kicsi csillagot is az égen, aki a földre vágyik, szólsz nekem? Tudod, az ég lakójaként mindennél jobban szeretnék találkozni egy valódi csillaggal.
- Hát persze - bólintott Félreforgó.
Ebben maradtak. A sas aznap este addig repkedett Félreforgó feje felett, amíg a Nap utolsó sugarai el nem érték a mezőt. Akkor aztán úgy elaludt, mint a bunda, miközben Félreforgó éberen figyelte az eget. Az éjszaka fekete volt és Félreforgó még soha nem látott fekete színt. Remegve állt a tábla közepén, míg társai és a sas nyugodtan szuszogtak mellette. Egyszer csak egy ezüst kiflire és megannyi csillogó kis pontra lett figyelmes az égbolt közepén.
- Megvagytok hát - suttogta - gyönyörűek vagytok.
Ebben a pillanatban a Hold is meglátta őt.
- Nini, egy Napraforgó! Ilyet se láttam még! Hogy-hogy nem alszol?
Félreforgó büszkén kihúzta magát.
- Túljártam a nap eszén.
- Ha-ha-ha - nevetett a Hold jóízűen - És mondd csak, kedves Napraforgó, segíthetek-e neked valamiben?
Félreforgó nagy levegőt vett és belekezdett.
- Szeretném tudni, hogy kik vagytok ti?
- Ugyanolyan égitestek vagyunk, mint a Nap, csak nekünk nincsen saját fényünk - mondta a Hold.
- Akkor miért világítotok? - kérdezte Félreforgó.
- Nem világítunk. A Nap fényét tükrözzük vissza.
- Akkor nem értem… - sóhajtotta Félreforgó.
- Mit nem értesz, kicsi Napraforgó? - kérdezte a Hold kedvesen.
- Azt, hogy ha úgyis a nap fényét tükrözitek vissza, akkor mi miért nem láthatunk benneteket. Hiszen akkor éjjel is és nappal is csak a Nap fényére foroghatunk.
- Azért, mert ezt a Nap nem tudja. Ő mindig előttünk jár és a saját fényétől nem látja, ki van mögötte. Persze, ha valaki elárulná neki, minden sokkal könnyebb lenne…
A Hold Félreforgóra kacsintott.
- Én? - lepődött meg Félreforgó.
- Te bizony - válaszolta a Hold.
- Kérhetek valamit cserébe? - jutott eszébe Félreforgónak a sas. A Hold bólintott.
- Küldj nekem egy csillagot, a legkisebbet, akit hazavihetek a barátomnak.
- Szerencséd van. A legkisebb csillag az égen évezredek óta azért könyörög, hogy meglátogathassa a Földet, de mindeddig féltettem. Te okosnak, bátornak és becsületesnek látszol. Ha a barátod is ilyen, szívesen elengedem veled a kis csillagot.
Félreforgó majd kibújt zöld és sárga ruhájából örömében, a legkisebbik csillag pedig boldogan szánkázott le az égről, le, le, egészen a sas szárnyáig. Akkor aztán bebújt alá, de ideje is volt, mert a Nap lassan közeledett.
- Búcsúznom kell, kis Napraforgó. Az én időm lejárt és csak este jön el újra. Vigyázzatok a csillagra és éjjel mindig engedjétek haza, mert olyankor nagy szükség van rá. Fényes napot! Fényes napot!
Így búcsúzott a Hold, mielőtt átadta helyét a napnak.
Minden úgy történt hát másnap, ahogy megbeszélték. Félreforgó elmesélte a Napnak éjszakai kalandját és a Nap megígérte, hogy többet nem bocsát álomport a napraforgókra. A sas hátán a kiscsillaggal boldogan repkedett, Félreforgó pedig aznap éjjel már társaival együtt gyönyörködött a Holdban és a csillagokban.

Réka, a béka

2010-08-04T11:13:00.014+02:00

- Közhírré tétetik, hogy a békává varázsolt Réka királykisasszony eladósorba került. A kérők ma délután megbizonyosodhatnak a királylány eszességéről, ügyességéről és jóságáról egyaránt. Királyfiak és inasaik, földesurak és cselédeik, bárki jelentkezhet kérőnek. Kor, külső, vagyon és műveltség nem számít!

Réka a béka-kisasszony ezt a kidobolnivalót bízta az udvar főkidobolójára, akinek szavára másnap négy-öt szegélylegény, három-négy koldus és egy-két diák verődött csak össze. Mert hiába volt Réka mégoly eszes, ügyes és jóságos és hiába kecsegtette őket Réka apja, III. Lárfár király a birodalom legnagyobb hozományával, a jelentkezők közül végül egy sem kérte meg Réka, a béka nyálkás, úszóhártyás kezét.

Pedig Réka kisasszony igazán kitett magáért. Eszességét mi sem bizonyította ékesebben, mint hogy első pillantásra kitalálta, melyik jelentkező mivel keresi kenyerét, honnan jött és mire gondol éppen. Ügyessége szintén lenyűgözte a bámészkodókat, hiszen ki látott még olyat, hogy egy békalány egyetlen nyíllal terítsen le egy nyargaló vaddisznót, egy fickándozó halat és egy szárnyaló vadkacsát. Réka azonban nem érte be ennyivel: utoljára a hagyta a jóság legfontosabb próbáját: puszta tekintettel könnyedén megszelídítette az udvar vérszomjas és rettenthetetlen oroszlánját, Antit, aki hagyta, hogy Réka megsimogassa, sőt némi dorombolást követően jóízűen elaludt.

Azonban amint a bemutató véget ért, a bámészkodók szétszéledtek és kivétel nélkül letettek nősülési szándékaikról. Mert lehetett Réka akármilyen eszes, bátor és jóságos, akkor is csak egy csúnya, nyálkás varangylány maradt, akihez végső soron egyiküknek sem fűlött a foga.

A királylány szívére, akár egy ólomszürke dunna, mérhetetlen szomorúság ereszkedett. Elbújt szobájának mélyén és hol sírt, hol rítt, hol hangosan sóhajtozott.

Végül apja nyitott be hozzá, a nagyszakállú, bölcs király, aki letörölve lánya könnyeit így szólt:

- Édes lányom! Bárcsak segíthetnék, de sajnos nem tudok. Hallgass öreg apádra, a sírás, rívás, szomorkodás nem old még meg semmit. Menj inkább, sétálj egyet a tó körül, etesd meg a kiskacsákat, gyönyörködj a nyíló tavi rózsákban és egyet se félj! Ha nem is találsz kérőt, én mindig vigyázok rád. Amíg csak élek. Azután pedig a síron túlról - nyugtatta az öreg király és megsimítva lánya fejét komótos léptekkel elhagyta a szobát.

Rékát azonban egyáltalán nem érdekelte a tó, a kiskacsák és a tavirózsák, csak a bánat, ami csordultig töltötte szívét. Ágyának sarkába kuporodva három nap és három éjjel zokogott keservesen. A negyedik napon aztán úgy megunta a sírást, hogy a tükörbe nézve így kiáltott:

- Elég a szomorkodásból! Rosszból is megárt a sok. Irány a tó! A kacsák már biztosan éhesek. Napok óta nem eteti őket senki, mert én itt rostokoltam és itattam az egereket.

Ezekkel a szavakkal bíztatta magát Réka és kezében egy kosárka morzsolt kukoricával leszaladt a napfényre, a tó mellé. A kiskacsák boldogan üdvözölték, azt se tudták, hova röppenjenek, annyira örültek a rég nem látott királylánynak. Mivel szegény állatok harmadik napja nem ettek, pillanatok alatt bekapkodták az összes kukoricát, így aztán Réka szaladhatott a pajtába újra tölteni kosarát.

Ahogy szedte, szedegette a szemeket, egyszer csak furcsa kelepelés ütötte meg a fülét. A pajta sarkába pillantott, ahonnan a zaj érkezett és a látványtól kis híján elájult.

Az egyik szénakazal tetején állt ugyanis a világ talán legnagyobb gólyája. A királylány felkuruttyolt, mire a gólya a boglya tetejéről éppen Réka lába elé röppent.

- Szép királylány, miért félsz? Nem bántalak téged – kelepelte félig-meddig emberi hangon, de ezt Réka már nem hallotta. Kosarát elhajítva ugrált ki a pajtából fel a palotába, egyenesen apja szobájába.

- Mi történt, lányom? - kérdezte apja mosolyogva, aki örült, hogy békaforma lányát végre szobáján kívül látja.

- Egy ocsmány gólya lakik a pajtában - nyögte a királylány - aki ráadásul beszélni is tud!

A király nem válaszolt, csak ingatta a fejét és közben hol szomorkásan, hol huncutul mosolygott a nagy szakálla alatt.

- Alighanem tudom, kiről beszélsz - mondta végül megfontolt lassúsággal.

- Annál jobb. Legalább tudod, kit kell kihajíttatnod még ma a palotából. Apám, ha nem vigyázunk, ez a gólya perceken belül az életemre tör és befal reggelire – magyarázta Réka.

- Sajnos nem tehetem - sóhajtott a király - a gólya, akiről beszélsz, ma reggel megkérte a kezed.

Réka először elsápadt, aztán elvörösödött, végül pedig királylányokhoz aligha méltó kuruttyolásban tört ki.

- Micsoda? Mit csinált? És te meghallgattad? És nem dobattad ki? - toporzékolt és tehetetlen dühében a trónterem egyik végéből a másikba plattyogott.

A bölcs király megvárta, míg elfárad, majd mikor Réka végre lerogyott, szépen sorjában elmagyarázott neki mindent.

- A gólyát Samunak hívják és pontosan három napja érkezett a palotába. Jött volna előbb is, csak ugyebár gólya lábakon sokkal tovább tart az út, mint lóháton.

Rékát a rosszullét környékezte, apja hagyná, hogy ez az undok dög vegye őt feleségül?

- Édes lányom - kezdte a király türelmesen – egy szóval sem mondtad, hogy állatok nem jelentkezhetnek kérőnek. Ha mondtad volna, most elkergetném. Így azonban semmit sem tehetünk.

A királylány nagy nehezen belátta, hogy apjának igaza van.

- Legyen - mondta - de csak egy feltétellel. A gólyának három próbát kell teljesítenie. Ha az ész, az ügyesség és a jóság próbáját egyaránt kiállja, üsse kavics, feleségül megyek hozzá - feltéve, hogy addig meg nem esz.

Hívták hát Samut a királyi pajtából.

- Kedves… Samu - kezdte Réka undorodva - elsőként az eszedet teszem próbára.

A gólya beleegyezése jeléül boldogan csattogott hosszú, piros csőrével.

- Ha kitalálod, mi a kedvenc foglalatosságom, a kedvenc színem és a kedvenc ételem, jöhet a második próba. Ha nem, akkor irány az udvari hóhér - tette hozzá Réka.

A gólya végigmérte Rékát és azt mondta.

- A kedvenc foglalatosságod a kacsák etetése, a kedvenc színed régen a zöld volt, de amióta elvarázsoltak, a sárga, a kedvenc ételed pedig régen a rizspuding volt, most már viszont a hínár becsinált.

Az öreg király meglepetésében összecsapta kezét.

- Bámulatos, fiam! Minden pontosan úgy van, ahogy mondod.

- Annyi baj legyen - húzta fel a szemöldökét Réka - majd a másodikon elvérzel.

Samu azonban a második akadályt is könnyedén vette, sőt, a nyargaló vaddisznón, szárnyaló vadkacsán és ficánkoló halacskán túl még egy földalatti vakondot is leterített ugyanazzal az nyíllal. Réka kezdett aggódni, de amint felidézte magában Anti, az oroszlán tűhegyes fogait, menten megnyugodott.

- Antit rajtam kívül még sosem szelídítette meg senki. Ha vállalja is a harmadik próbát ez a buta, ronda dög, az oroszlán szemvillanás alatt felfalja, az egyszer biztos.

- Szolgák – fordult az ajtónállók felé – kérlek benneteket, hívjátok elő Antit, az oroszlánt.

Parancsa végén alig bírta elfojtani kacagását. Majd most megtanulja ez a beképzelt, felfuvalkodott gólya. Hogy is gondolhatta komolyan, hogy összeállok vele, a békák legfőbb ellenségével?

Kigyűlt hát a palota népe az udvarba, hogy megtekintsék Réka kisasszony egyetlen kérőjét. Samu nyugodtan várakozott és láthatóan akkor sem szállt inába a bátorsága, amikor Anti némi morgást és acsarkodást követően rávetette magát. Elegánsan félreállt, majd Anti második támadása előtt hosszan az oroszlán szeme közé nézett, mire Anti leheveredett és fejét Samu lába elé fektetve hangos dorombolásba kezdett. A közönség vad üdvrivalgásban tört ki, Réka pedig sírva fakadt.

- Apám, kérlek, tégy valamit. Inkább világgá megyek, de nem leszek a felesége.

A király együtt érzőn átölelte lánya vállát, aki vigasztalhatatlanul zokogott, Samu pedig feléjük indult, hiszen aráját szerette volna mielőbb magához ölelni és megcsókolni.

- Soha nem leszek a feleséged - kiabálta Réka, de a gólya belé fojtotta a szót.

- Márpedig az leszel, mert kiálltam az össze próbát, miközben te engem gyaláztál és pocskondiáztál. Undorítónak és méltatlannak neveztél, pedig az összes kérő közül én voltam az egyetlen, aki kockára tettem érted az életem.

A király bólintott. Samunak igaza volt. Lánya maga szabta a feltételeket. Most neki is ki kell állnia a negyedik és egyben legnehezebb próbát: a szeretet próbáját.

Réka is tudta, hogy nincs visszaút. Akármilyen is Samu, az összes kérőjét lepipálta. Nála jobbat sosem talál.

Apjára pillantott, majd vőlegényére és nyálkás, zöld lábát Samu fehér szárnyára tette.

Majd mikor látta, hogy a gólya csőre nyálkás szájához közelít, megborzongott, de végül megcsókolta.

És akkor, láss csodát! Ugyanabban a pillanatban Réka békából csodaszép királylánnyá, Samu pedig gólyából daliás királyfivá változott.
- Én a tiéd, te az enyém, édes mátkám! - kiáltotta Samu - Egyedül a te csókod oldozhatott fel a gonosz boszorka átka alól. Mondd csak édes Réka, hozzám jössz-e feleségül?

Réka azt sem tudta, hova legyen örömében. Vőlegénye nyakába ugrott, úgy mondta.
- Egyedül hozzád, senki máshoz! Ásó, kapa, nagyharang válasszon el minket egymástól.

A bölcs király másnap hetedhét országra szóló lakodalmat rendezett. Talán még most is ropják a táncot… és élnek, ha meg nem haltak.

Szeretema

2010-08-01T20:03:00.008+02:00

Élt egyszer egy kislány, akit úgy hívtak, Szeretema. Nem véletlenül nevezték így, Szeretama ugyanis minden mondatát úgy kezdte, hogy "Szeretem a".

Ha megszomjazott, leszaladt a Tóhoz és így kiáltott:

- Szia Tó! Én úgy szeretem a vized, hogy most azonnal meg tudnék belőle inni egy egész vödörrel.

És a Tó, ha épp apadóban volt is, hagyta, hogy a kislány megtöltse aprócska tenyerét kristálytiszta vizével és igyon belőle.

Ha barackot ment szedni, így köszönt a Fának.

- Sza Fa! Én úgy szeretem a barackot, hogy most azonnal kérek egyet a számba, egyet a kezembe, egyet pedig a zsebembe.

És az öregecske Fa, recsegve-ropogva bár, de készségesen meghajolt Szeretema előtt és felé nyújtotta barackoktól roskadozó ágait.

Szeretema pedig szakított három barackot: egyet a szájába, egyet a kezébe, egyet pedig a zsebébe és boldogan kacagva elfutott, hogy játszhasson a ház végében lakó nyulakkal.

- Szia Nyúlanyó! - köszönt - Én úgy szeretek kergetőzni a kölykeiddel, mint senki mással. Kérlek, engedd őket játszani velem.

És Nyuszimama, aggódva bár, de elengedte a kölykeit Szeretemával. Így telt egyik nap a másik után és Szeretema örült, mert bármerre járt, mindenki szerette és ő is szeretett mindenkit.

Történt egyszer, hogy Szeretema betöltötte hatodik évét és iskolába kellett mennie. Eleinte csak napok, aztán hetek, végül hónapok teltek el anélkül, hogy meglátogatta volna kertben élő barátait. Helyette, amint megebédelt, szaladt hol egyik, hol másik iskolatársához, hogy estig kedvére kijátszhassa magát.

A kertben pedig minden megváltozott. A Tó vize napról napra szürkébb, a Barackfa levelei szárazabbak, a Nyúl család pedig egyre szomorúbb lett. Zördög, a kert manója pedig hiába igyekezett jobb kedvre deríteni a társaságot, bohóckodása csak rövid pillanatokra tudtak mosolyt fakasztani az arcukon.

Szeretema erről persze mit sem sejtett, hiszen ő maga sosem hallotta a fa, a tó és a nyuszik sóhajtozását… mígnem egyik éjjel, mikor ágyában már az igazak álmát aludta, hangos sírás, rívás és jajveszékelés ébresztette fel.

- Ki az, mi az és mit akar? - motyogta a kislány, majd, mivel a hang a kertből érkezett, kibotorkált és elkiáltotta magát:

- Bárki is sír, rí és jajveszékel, sürgősen hagyja abba, mert nem szeretem, ha nem hagynak aludni.

Azzal letépte egy rózsa szirmait, dühösen a fülébe tömködte és visszafeküdt az ágyába.

Szeretema másnap éjjel még hangosabb vonyítás, sikítás, ordítozásra ébredt.

- Ki az, mi az és mit akar? - dünnyögte szemeit dörzsölve, majd, mivel a hang nem halkult, kiszaladt a kertbe és elkiáltotta magát:

- Bárki vonyítson, sikítson és ordítozzon is, azonnal hagyja abba, mert nem szeretem, ha nem hagynak aludni.

Azzal leszakította egy liliom szirmait, a fülébe tömte és visszafeküdt ágyába.

Harmadik este lefekvés előtt Szeretema gondolt egyet.

- Kifogok rajtatok éjjeli lármázók. Ma éjjel szirmokkal a fülemben fekszem le, hogy biztosan ne ébresszetek fel.

Azzal kiment a kertbe, letépett egy tulipánt és szirmaival a fülében tért nyugovóra.

Örült Szeretema, hogy ilyen okosan kifogott ellenségein és hamar el is aludt, de mikor a falióra éjfélt ütött, olyan hangzavar, lárma és kiabálás tört ki a kertben, hogy talán a világ összes tulipán, liliom és rózsa szirma sem lett volna képes megőrizni Szeretema álmát.

- Ki az, mi az és mit akar? - kiabálta dühösen Szeretema és hálóingben, mezítláb rohant ki a kertbe - Bárki is üvölt, lármázik és kiabál éjnek-évadján, értse meg végre egyszer és mindenkorra, hogy nem szeretem az éjjeli szerenádot. Ilyenkor csak az ágyamat és a párnámat szeretem!

Ebben a pillanatban csönd borult a kertre. Mintha késsel vágták volna el a hangzavart, majd éles füttyszó hallatszott és szentjánosbogarak százai repültek a kert végéből Szeretema köré. A kislány kábán pillogott hol jobbra, hol balra.

- Szervusz kedves Szeretema! Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetlek - hangzott fel egy mély, dörmögésszerű hang a barackfa irányából. Szeretema azonban hiába meresztgette szemeit, sehogy sem tudta kivenni, ki beszél.

- Te nem látsz engem, de én látlak téged. A szentjánosbogarak csak téged világítanak meg, engem nem - kuncogott az előbbi hang.

Szeretema méregbe gurult.

- Akárki is vagy te, gyere le végre arról az átkozott fáról és mond meg, mit akarsz.

Zördög, a kert zöld manója, mert lett volna más, gúnyosan felkacagott.

- Kihoztalak a sodrodból, Szeretema? Ej, ne haragudj rám ezért. Nem hittem, hogy megharagszol, hiszen rólad az a hír járja, hogy mindig mindenkivel kedves vagy... A neved is ezért kaptad, nem?

Azzal Zördög villámgyorsan leugrott a barackfa ágáról és Szeretema elé penderült.

- Te persze még nem ismersz engem, ezért had mutatkozzam. Zördög vagyok, a kert kis, zöld manója. Örvendek a szerencsének - folytatta Zördög udvariasan.

Szeretema sértődötten biccentett.

- Szóval, kedves Szeretema, igaz a hír, hogy te mindig mindenkit szeretsz?

Szeretema egy ideig gyanakodva méregette a manót, nem értette, mit akar a kérdéssel, de végül bólintott.

- Nagyszerű - dörzsölgette kezét Zördög ravaszul végül. - Aki pedig szeret, az igyekszik segíteni a bajba jutottakon, igaz? - tette hozzá Zördög.

Szeretema ismét bólintott.

Zördög újra füttyentett, mire a szentjánosbogarak a barackfa köré sereglettek. A barackfa megviseltnek tűnt. Levei elszáradtak, barackjai a földre hulltak. Szeretema meglepetésében a szája elé kapta a kezét.

- Mi történt veled, kedves Barackfa?

A barackfa bánatosan lehajtotta lombját és úgy válaszolt.

- Egy hete nem esik egy csepp eső sem. Kértem az Eget, de nem segített, kértem a Felhőt, de nem segített. Végül három napja éjjel téged kértelek, hogy hozz nekem egy vödör vizet a kútból, de te sem segítettél. Helyette rózsaszirmot tömtél a füledbe, hogy ne halld a sírásom, rívásom és zokogásom.

- De hiszen nem tudtam, hogy te sírsz! - kiáltott fel Szeretema - Ha tudtam volna, azonnal segítek. Kérlek, bocsáss meg nekem!

A barackfa azonban nem válaszolt.

Zördög újra füttyentett, mire a szentjánosbogarak a kert végében álló nyúl ketrec fölé rajzottak. A nyuszik nagyon szomorúnak tűntek. Fülük lekonyult, bajszuk bánatosan lógott.

- Mi történt veletek, kedves Nyuszik? - kérdezte Szeretema.

- Egy hete nem ettünk, mert eső híján elszáradt a fű. Kértük az Eget, nem segített, kértük a Felhőt, nem segített. Végül két napja téged kértünk, hogy hozz nekünk friss füvet a folyó mellől, de te sem segítettél. Liliomszirmot tömtél a füledbe, hogy ne halld az ordításunk, kiabálásunk és jajveszékelésünk.

- Nem is sejtettem, hogy ti sírtok! - szörnyedt el Szeretema - Ha tudtam volna, egészen biztosan segítek. Könyörgöm nektek, bocsássatok meg!

De a nyuszik nem válaszoltak.

Zördög megint füttyentett, mire a fénylő bogárkák a Tó fölé repültek. A Tó láttán Szeretemából kitört a sírás. A Tónak ugyanis inkább csak a helye látszott, a Tó maga alig. Medréből erőtlen, vékony víztükör nézett farkasszemet a világgal.

Szeretema immár semmit sem kérdezett. Tudta jól, mi történt.

- Kiszáradtál, mert nem esett az eső és hiába kérted az eget és a felhőket, nem segítettek.

Amikor pedig engem hívtál, betömtem tulipán szirmokkal a fülem, hogy ne hallja a hangzavart, lármát és kiabálást. Soha nem fogsz megbocsátani nekem! - zokogta a kislány és hálóingben, mezítláb a Tó mellé ereszkedett.

Szeretema vigasztalhatatlan volt. Elhanyagolta a barátait és ami még ennél is sokkal rosszabb, nem segített, amikor bajban voltak. Nem is érdemli meg ezt a nevet, sokkal inkább azt, hogy Utáloma.

Szeretema három nap és három éjjel zokogott megállás nélkül, szeméből csak úgy patakzott a könny. Hiába hívta az anyukája, apukája, testvére, ügyet sem vetett rájuk. Végül Zördög maga ült a kislány mellé, hogy megvigasztalja, de Szeretema őt is elküldte.

- Te tudod a legjobban, milyen rosszat tettem. A forrás, a fa és a nyulak mind miattam szenvedtek.

Zördög azonban így felelt.

- Eszem ágában sincs megvigasztalni téged, csak annyit kérek, emeld fel a fejed és nézz körül.

Szeretema felpillantott és egy szélesen mosolygó tó nézett vissza rá.

- Három napja táplálsz a könnyeiddel, amitől új erőre kaptam. Látod, megtelt a medrem vízzel.

Szeretema úgy nézte a tavat, mint aki álmából ébredt.

- Gyere! - hívta Zördög - Nézd meg a nyuszikat is.

Szeretema felállt és a kert végébe sietett. Nyuszimama és kicsinyei a füvön sütkéreztek és örömmel üdvözölték Szeretemát.

- Olyan jó, hogy végre itt vagy! A tó olyan szépen megtelt vízzel, hogy párájából még a fölötte gömbölyödő felhőcskének is jutott. Ma és tegnap is esett az eső, a fű kizöldült és nekünk újra van mit ennünk.

Szeretema boldogan kapta fel az egyik nyuszit és örömtáncot járt vele a zöld füvön.

Mielőtt azonban kergetőzni kezdtek volna, Zördög megszólalt:

- Nem végeztünk. Van még itt valaki, aki szeretne találkozni veled.

Szeretema a homlokára csapott.

- A Barackfa!

Zördög mindentudón elmosolyodott, Szeretema pedig egy kis nyúllal a karjai között szaladt, szaladt a barackfa irányába. A fa levelei fénylő rőt és pozsgás narancsszínben pompáztak, koronája tetején pedig egy gömbölyű barack aranylott. Zördög, akár egy ügyes kismajom, felkúszott a fára, letépte a barackot és Szeretema kezébe nyomta.

- Tessék, fogd ezt a lélekbarackot - mondta halkan - Téged illet, mert a te két szemed könnyei gömbölyítették, fényesítették és vonták be arannyal. Tartsd mindig magadnál és figyeld nap-nap után, mert ha veszít a fényéből és ragyogásából, az nem jelent mást, minthogy a te lelked veszít a fényéből és a ragyogásából. Vigyázz rá, akár az életedre és fogadd meg tanácsait.

Így is történt. Szeretema barackja ma is úgy ragyog, akár a kert, a tó, a fák és a nyulak és persze Szeretema lelke maga.