2017. június 3.

Trilla


Fruzsina behúzta a függönyt, mert úgy látta, vihar készülődik. Nemcsak látta, a tagjaiban érezte, mintha a leszakadni készülő ég egyszerre nyomta volna a fejét, a nyakát és a vállát.
- Siralom völgye - sóhajtotta. Aztán megszólalt a telefon. Fruzsina egy pillanat alatt megfeledkezett minden bajáról. A telefoncsörgés öröm, azt jelenti, valaki gondol rá. Akar tőle valamit. Talán még akkor is örült volna, ha az a valaki éppenséggel veszekedni szeretne. Az állandó csendnél minden jobb. Fruzsina tudta ezt és amikor felvette a telefont, készen állt mindenre. De a veszekedés elmaradt. Helyette egy bájos női hang azt csicseregte a telefonba, hogy megérkezett a kisállat kereskedésbe az a ritka kanári, amit Fruzsina rendelt.


- De én nem rendeltem semmit - dünnyögte Fruzsina határozatlanul, mert időnként megcsalta az emlékezete. Rendeltem? Nem rendeltem? És ha rendeltem, miért tettem volna? Nincs nekem szükségem madárra.
- Nézze - jelentette ki Fruzsina most már határozottabban - Én nem rendeltem maguktól semmit.
A hölgy a vonal végén hallhatóan zavarba jött, mintha egy füzetben lapozott volna, aztán tétován megszólalt.
- Nem maga Flórisné a Király utca 3 alól?
- A cím stimmel, de nem én vagyok Flórisné.
- De a néni ezt az értesítési számot adta meg.
- Igen, mert nála nincs bekötve a vonalas, mobilja meg nincs, soha nem is volt. Nézze, kedvesem, Flórisné a múlt héten meghalt.
- Úristen - jajdult fel a női hang kétségbeesetten, mintha magával a hallottal beszélne - Micsoda szörnyűség.
- Ahogy vesszük - jegyezte meg Fruzsina szárazon és megkönnyebbült, hogy mégsem felejtett el valamit, amit nem kellett volna.
- És akkor most mi legyen a madárral?
Fruzsina azt hitte, rosszul hall.
- Honnan tudjam? Adják el másnak.
- Azt nem lehet. Ez egy nagyon ritka, alig ismert és egyáltalán nem keresett faj. A néninek egyenesen Brazília őserdejéből hozattuk. Olyan a trillája, mint a legszebb furulyaszó. Persze nem egy magyar, hanem egy brazil furulyáé - magyarázta a nő.
Fruzsina szeme felcsillant. Egy madár egyenesen Brazíliából. A kreol nők, tam tam dobok, banán szoknyák földjéről, ahol talán még a madarak is táncolnak a fán. A hölgy megérzett valamit.
- Esetleg önnek nem lenne rá szüksége? Féláron megvehetné, csak ne maradjon a nyakunkon.
- Miért? Mi történik, ha a nyakukon marad?
- Tudja, ezek a madarak nagyon érzékenyek. Nem bírják sokáig egy fedél, vagy hogy is mondjam, egy rács alatt. A gyengék elhullanak.
- És ez gyenge?
Fruzsina torka összeszorult.
- Nagyon - szögezte le a hölgy.
Fruzsina nyelt egyet és döntött.
- Átveszem - mondta rekedten, mire a kis hölgy a vonal végén felujjongott.
- Nagyszerű! És gratulálok! Remek üzletet csinált. Holnap átveheti a kiskörút és a Deák Ferenc utca sarkán. Tudja hol van?
- Már azelőtt tudtam, hogy maga megszületett volna - válaszolta Fruzsina kimérten. Aztán elbúcsúztak.
- Isten nyugosztalja a bolondos Flórisnét, jól kibabrált velem - dünnyögte egy öreg tölgyfa asztal fiókjában kotorászva. Elővett egy borítékot, ahol maradék nyugdíját tartotta és kiszámolt az asztallapra tizenötezer forintot. Ennyibe kerül a brazil madár féláron. Plusz a kalitka, az itató, az etető és a speciális madáreleség. Fruzsina leült, arcát a kezébe temette és gondolkodott.
- Mindenki bolondnak fog tartani - suhant át az agyán, de a gondolat ahogy jött, úgy ment is. Fruzsinát sosem érdekelte különösebben, hogy ki minek nézi. Kicsit mégis remegett a keze, amikor kisétált az ajtón és megnyomta a szomszéd doktor Kóka csengőjét. Kóka úr nyugalmazott körzeti orvos volt, egyedülálló özvegyember, akihez egyedül unokája járt föl néha. Az unokáját imádta, Fruzsina kinézte belőle, hogy madarat is vett már neki. Az öreg ajtót nyitott.
- Jó napot! Ne haragudjon, hogy zavarom, de az imént kaptam egy telefont Flórisné madarának ügyében és egy kis segítséget szeretnék kérni.
Az öregúr szeme kikerekedett.
- Flórisnénak volt madara?
- Nem, csak lett volna, ha meg nem hal, ugyebár. A madarat én veszem pártfogásomba - folytatta az asszony zavartalanul - holnap érte is megyek, nehogy elpusztuljon szegény a sok parlagi kis veréb között. Tudja, ez egy eredeti brazil trillázó kanári, nagyon érzékeny jószág - tette hozzá és észre sem vette, hogy már nevet is adott a madárnak.
Az öregúr türelmesen várta, hogy kiderüljön, mi köze neki ehhez az egészhez. Fruzsina észbe kapott.
- Van esetleg kölcsön egy üres kalitkája? - kérdezte.
Doktor Kóka arca felderült.
- Ördöge van - nevetett. Besietett a szobába és egy hatalmas rozsdás kulccsal a kezében tért vissza.
- Lenn van a sufniban, idejét nem tudom, mikor pucoltam ki utoljára. Még az unokámnak vettem benne egyszer egy papagájt. A papagáj elrepült, a kalitka megmaradt. Mondtam már, hogy az unokám a minap lediplomázott?
Fruzsina udvariasan gratulált, de gondolatai csak a kalitka körül forogtak. Vajon elég nagy? Be lehet-e rendesen csukni? Fogja-e szeretni a kis madár? Alig bírta kivárni, hogy az öregúr kinyissa az ajtót és előhalássza a kalitkát. Elég nagy volt és az ajtaja is jól zárt. Fruzsina úszott a boldogságban.
- Biztosan nincsen rá szüksége? - kérdezte a férfit.
- Ugyan menjen már - nevetett Kóka.
- Nagyon kedves! Köszönöm! Ígérem, vigyázni fogok rá - vágta rá Fruzsina, majd korát meghazudtoló gyorsasággal indult fel a lépcsőn, büszkén magához szorítva a pókhálós kalitkát.
- Segítsek letakarítani? - kérdezte Kóka készségesen, de az idős hölgy elhárító mozdulatot tett.
- Köszönöm, éppen eleget segített. Flórisné biztosan örül az égben, hogy nem hagyjuk magára a madarát.
Fruzsina alig várta, hogy egyedül maradjon a kalitkával. Gondosan szivacsot, rongyot és tisztítószert vett elő, aztán nekilátott kisuvickolni és száradni az ablakba akasztotta.
Aznap éjjel alig aludt. Izgatott és ideges volt, álmában madarak százai repültek rá a kéményből, ablakból, ajtóból. Hajnalban felkelt, teázott, reggelizett, átnézte az újságot, meglocsolta a virágokat és szinte percenként az órájára nézett. Aznap ő volt az első vásárló. A telefonos hölgy éppen nyitott, amikor odaért.
- Jöjjön csak, itt van a sarokban - fogta karon Fruzsinát és egy fémesen csillogó kalitkához vezette.
- Melyik az? - kérdezte Fruzsina.
- Az a kis szépség ott a rúdon.
A hölgy egy verébszerű, szürkésbarna tollcsomóra mutatott. Fruzsina alig tudta leplezni csalódottságát.
- A külseje ne tévessze meg. Okos kis madár, nem hívja fel magára a ragadozók figyelmét. Látja? Teljesen beleolvad a környezetébe.
- Kétségkívül - válaszolta Fruzsina nem túl meggyőzőn.
A brazil kanári némán, szinte ellenségesen gubbasztott a sarokban. Fruzsina szemüveget vett, leperkálta a pénzt, aztán megfogta a kalitkát és a bejárati ajtó felé indult.
- Várjon! A lepel!
Az eladó a pult alól egy fehér lepedőt húzott ki és a kalitkára borította.
- A cég ajándéka. Így garantáltan nem fog repkedni és csérogni... akarom mondani trillázni az úton.
Fruzsina megköszönte és kilépett. A nap sütött, ő mégsem időzött el egyetlen kirakat előtt sem. Sietett haza, hogy minél előbb megfigyelhesse új lakótársát. Tíz éve egyedül élt, azóta, hogy az utolsó albérlője is lediplomázott és elhagyta a várost.
A ház néma volt, egyedül Kóka úr sertepertélt a kukák körül.
- Ő az? - kérdezte, mikor meglátta Fruzsinát. Az idős hölgy ünnepélyesen bólintott.
- Megnézhetem?
Fruzsina jobb szeretett volna egyedül barátkozni a madárral, de nem volt szíve visszautasítani Kóka úr kérését. Különben is, a kalitka tőle van, tartozik neki ennyivel.
A szobában levették a leplet. A madár ugyanúgy gubbasztott, mint a boltban. Fruzsina megtöltötte az etetőjét és itatóját, aztán leültek a kalitkával szemben és várták a trillát. Persze mellesleg beszélgettek is, időjárásról, unokákról, a házba járó postás műtétjéről, de szemük újra és újra megpihent a madáron.
- Mi lenne, ha... Á nem, tudja mit, inkább semmi - dadogta Kóka úr.
- Mit akart mondani? - csillant fel Fruzsina szeme.
- Szóval tudja, a mi papagájunk, Hédi csak akkor énekelt, ha szabadon engedtük.
- Engedjük ki?
- Megpróbálhatjuk.
- És mi lesz, ha elrepül?
- Ha becsukjuk az összes ablakot, nem repül el és enni, inni úgyis visszaszáll majd a kalitkába.
Fruzsinának tetszett az ötlet. Becsukta az ablakokat, majd óvatosan kinyitotta a kalitka ajtaját. A madár most nézett fel először. Megvárta, hogy Fruzsina és Kóka úr visszaüljenek a foteljeikbe, aztán nekilendült, elrugaszkodott és már kint is volt.
- Gyönyörűen száll - mondta Fruzsina elismerőn, bár a madarak röptéről nem sok fogalma volt. Kóka urat hasonlóan lenyűgözte az aprócska jószág. Újabb órát vártak, a madár láthatóan felélénkült, de trillázni továbbra sem volt hajlandó. Ebben a pillanatban csengettek. Fruzsina unokája állt a kapuban, nem tudott bemenni, várta, hogy nagyanyja ledobja az emeletről a kulcsot.
- Ne, Fruzsina, az ablakot ne nyissa ki! - kiabálta Kóka úr, de már késő volt. A madár kirepült és megállt a párkányon.
- Várjon, visszahozom - lihegte Kóka úr, de akárhogy kapkodott, a madár a párkányon hol jobbra, hol balra röppent. Kóka úr megállt megtörölni izzadt homlokát és ebben a pillanatban a madár trillázni kezdett.
Fruzsina és a szomszéd megigézve hallgatták a brazil kanári énekét. Az pedig csak énekelt, énekelt, ahogy a torkán kifért és Fruzsina utólag meg mert volna esküdni rá, hogy közben mosolygott is. Mit mosolygott, teli szájjal vigyorgott. Vigyorogva énekelt és ettől mindenki másnak is vigyorognia kellett.
Az unoka közben belépett és nem hitt a szemének.
- Nagyi, miért nem dobtad a kulcsot? A házmester engedett be. Mit néztek? - furakodott oda kíváncsian, mire a madár huss, elrepült. Még látták, ahogy átszállt a szomszéd ház tetejére, aztán végleg eltűnt a szemük elől.


Nincsenek megjegyzések: